Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
(J. A.: Bánat)
Kedves Naplóm!
Sok rosszat el lehet mondani rólam, de azt, hogy ne lennék szélsőségesen éleslátó, aligha; olykor azzal szoktam kérkedni, hogy a társadalomhoz kapcsolódó illúzióimmal még azelőtt leszámoltam, hogy elhagytam volna a szülőcsatornát, ami persze csupán pajkos túlzás, de annyi biztos, hogy elég korán felismertem a nyugati ember végletes, jóvátehetetlen hanyatlását; s ha magam igyekszem is elkerülni, hogy részt vegyek azokban a tevékenységekben (street workout-edzések, Glamour-napok, választások és népszavazások, wellness-hétvégék, ayurvédikus masszázstanfolyamok, tánczenei fesztiválok, villámcsődületek, közérdekű felháborodások usw.), melyeket ez a mindenestül alávaló embertípussal magával az Élettel azonosít, különállásom magasából, ha úgy tetszik, szétfeszített reluxalécek mögül tekintetem tisztán és kíméletlenül járja be az emberi történelem aktuálisan belátható utcaszakaszát: piszkospiros díszburkolat, amorf műmárvány alakzatok közül előszökkenő, színes vízsugár, virágóra, benne részegen üzekedő hajléktalanokkal, távolabb pedig egy megfakult, meggörbült tábla, mely egy uniós fejlesztési terv keretében hirdeti az utópia immanens eljövetelét (a támogatás összege: 17 890 714 Ft).
Mindennek a lényege az, hogy amikor elvállaltam az általam kiötlött rossz-szolgálati nagyköveti tisztséget, a létező legszilárdabb és legrészletesebb elképzelésekkel rendelkeztem arra vonatkozólag, hogy mit és milyen rendben kell szellemi kartácstűz alá vennem rövidebb és hosszabb távon; a tervezett hadműveletek, még ha látszólag teljesen eltérő természetűek voltak is, szorosan összefüggtek és kölcsönösen feltételezték egymást, egy hihetetlenül komplex stratégiát alkotva, melyet - ma már látom, balga módon - kikezdhetetlennek hittem. Amikor például egy zenés-undorító televízióműsor stábjába beépülve titokban disznóspermát töltöttem a hamiskás mosolyú mixerlegenda, Lajsz András üvegeibe, az mestertervem okkult logikája szerint valamiképpen azzal az esettel függött össze, amikor lufiból Pinochet tábornokot hajtogattam egy rákospalotai gyereknap résztvevőinek. Így végeztem én a munkámat, így küzdöttem előre magam a posztmodernitás minden szépet és jót szerteszaggató, sátáni ellenáramában, bízva stratégiám állóképességében; épp ezért volt annyira sokkoló a felfedezés, hogy egyvalamit bizony kihagytam a számításból, és nem is holmi jelentéktelen, kellő álnaivitással könnyen eltüntethető mitesszert, hanem egy égbekiáltó, ormótlan, gennyes kelést. Olyannyira megrázott a dolog, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hagyom a francba az egészet.
A probléma, ami érthetetlen módon elkerülte a figyelmemet, nem más, mint a József Attila-idézetek kóros elburjánzása a közbeszédben. Megdöbbentő, hogy nekem, aki már egy rossz helyre rakott vessző vagy néhány hebehurgyán összeválogatott ruhadarab láttán népirtások szervezésén kezdem törni a fejem, ennyi időmbe telt, míg a maga teljességében, színes, szélesvásznú rettenetében felismertem a jelenséget. A József Attila-eset ezidáig legfeljebb tünékeny émelygést váltott ki belőlem; a véletlenek közrejátszása - egyfelől egy tévés beszélgetős műsor részlete, melyben egy különösen gusztustalan alak idézett (csak így, faludysan) Attilától, másfelől a kósza, depresszív felhangokkal megtoldott félrészegség - kellett ahhoz, hogy tudatomban a dolog az őt megillető helyre, a legélesebb modern kínok közé emelkedjen. A reveláció pillanatát ólmos bűntudat követte: tudtam, hogy ilyen mértékű borzalom figyelmen kívül hagyására nincs mentség; s a buzgóság, mellyel ezután igyekeztem tetten érni a közkeletű József Attila-abúzust, csak még botrányosabbá tette szememben ezeknek a szerencsétlen, agyongyötört idézeteknek a használatát.
Például azt, hogy az összes visszataszító progresszív értelmiségi valamiért utolérhetetlenül eredetinek gondolja azzal jellemezni az aktuális közállapotokat, hogy fortélyos félelem igazgat. Hogy minden nyugdíjas villamosmérnök, aki elégikus hangvételű levelet ír (nos, írt) a Népszabadságba a magyar társadalom végzetes megosztottságáról, az ordas eszmék terjedéséről és arról, hogy az igazi jobboldalnak most már tényleg össze kell fognia Szekeres Imre bal heréjével a demokrácia helyreállításáért, tízezredjére is kötelezően és makacsul és csakazértis azzal a fordulattal csillantja meg a viszontagságok ellenére törhetetlen humanista hitét, hogy rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; s nem is kevés. Természetesen egy valamirevaló baloldali entellektüel nem volna az, aki, ha egy megrázó erejű, vitaindítónak szánt háromoldalas ÉS-cikkben nem vetítené előre a cicázó, szép csendőrtollak visszatérését, s ha kérlelhetetlen következetességgel nem vetne számot a magyarországi félfeudális demokratúra valóságával, melyben az állampolgár nem sejtheti, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogát sérti meg. Ilyen viszonyok közepette csupán az jelent némi felüdülést az üldözött másként gondolkodók számára, ha valami végleg lealjasodott és kiüresedett nyugati országból meghívnak maguk közé egy neves semmirekellőt, művészt, társadalomtudóst, politikai aktivistát, mindegy is, kit, a lényeg az, hogy épp elég pusztítást vitt végbe a maga környezetében ahhoz, hogy világszerte körbecsaholják; az ő szinte szakrális jelenlétében a felvilágosodás magyar helytartói áhítatosan rebeghetik, hogy láttak fehérek közt egy európait.
Na nem mintha a szánalmas magyar "jobboldal" nem venné igénybe ugyanolyan szégyentelenül - még ha esetleg más céllal is - ezeket az idézeteket; a semmitmondás össznemzeti orgiája zajlik itt, jobban szólva valamiféle ellenorgiája, a különféle rangú és rendű impotenciák versenye, a nyelv lomha rituáléi, a végzetesen petyhüdt képzelet unott fel-alá lóbálása, némi száraz, gépies matatás a csontfrigid értelem körül. Attila szavait arra használják a szemetek, hogy a maradék intellektuális libidót is kiöljék a magyarságból; hormonterápiájuk keretében olyan irdatlan mennyiségű közhellyel küldik meg a gondolkodást, hogy az szép lassan visszatöpörödik a totális nemtelenség állapotába, melyben csupán a különböző ideológiai mechanizmusok engedelmes elvégzésére képes.
Az, aki a kitántorogni kifejezést bármilyen szövegkörnyezetben használja, egyszerűen nem érdemli meg, hogy éljen, teszem hozzá higgadt-súlyosan, karfát vagy emberi vállat markolva, szememben cikázó, furcsa fénnyel.
De mindez persze csupán fecsegő felszín; sikoljunk mélyebbre, vígan és merészen, gyökerénél ragadjuk meg a problémát! Ideje végre minden köntörfalazás nélkül, hovatovább pacekba kimondani, igazából mi is a baj a tomboló józsefattilizmussal, még ha bizonyos (már-már vallásos jellegű) érzékenységek nem is kedveznek az őszinte beszédnek. Széles körben elterjedt nézet az ma hazánkban, hogy József Attila a legnagyobb magyar költő, megközelíthetetlen magaslat mintegy; amire én csak azt tudom válaszolni, hogy ha J. A. magaslat is, az egészen biztos, hogy nem valós jelentősége nyomán magaslott oda, ahova, hanem oda tették; és ennek a tevésnek a mindenféle - ideológiai vagy tömegízlésbeli - okait persze lehetne hosszan elemezgetni; a lényeg az, hogy életműve ott fenn, abban a - szerintem érdemtelen - magasságban, a hóhatáron túl teljességgel megfagyott, nincs ma már egy természetes vonása, csupán dermedt kliséket - nyomor, mama, communismo, szerelmi bánatok, öngyilkosság - csillogtat bágyadtan. És hogy ezzel a jeges kadáverrel, ami a józsefi œuvre, melyet az iskolában meg a különböző kulturális műsorokban szinte fenyegetően közszemlére tesznek, nemigen lehet bármi érdemlegeset kezdeni. Ahhoz, hogy J. A. munkásságát - annak értékeit és kevésbé szerencsés oldalait - az üres mítoszon túlmenően vizsgálni lehessen, először is le kellene rántani őt a földre, és leszámolni végre az őt körbelengő bálványimádással.
Miért is problematikus a József Attila-i költészet jelentős része? Nem arról van szó, hogy J. A. ne lett volna kiemelkedő tehetség; ilyet értelmes ember nem állíthat. J. A. némelyik versében a költői megnyilatkozás olyan végletesen koncentrált fokát érte el, ami csakugyan ámulatra méltó; azt a lenyűgöző sűrűséget, mellyel a legjobb darabjai tüntetnek, előtte és utána csak kevesen tudták megteremteni. A technikai-formai bravúrokat, a verselés virtuozitását lehántva azonban művészetéről (kérdéses persze, hogy ez milyen mértékben lehetséges egyáltalán, hisz tartalom és forma sokkalta szövevényesebben épül egymásba, hogysem egyszerűen el tudjuk választani a kettőt) óhatatlanul felfedezünk benne valami alapvetően hamis, kellemetlen vonást. J. A. költészete jól, olykor pedig kifejezetten remekül van megírva, nincs ezzel gond; a tapasztalat mégis az, hogy ez a költészet, ez a matéria valamiért rettentően vonzza maga köré a középszerűség muslincáit, pattanásos gimnazistákat, büdös hippiket, pszeudo-művészeket, demokrata politikusokat, közintézmény-megnyitók szónokait, publicistákat és így tovább. J. A. versei közelében folyton ott érzékeljük ezt a visszataszító zizegést.
A helyzet az, hogy J. A. életművének nagy része szinte kiált azért, hogy minden létező módon bepiszkítsák.
Lehet hibáztatni József Attilát amiatt, hogy az utókor megbecsülésének áldozatául esett? Hogy a lehető legundorítóbb személyek és rendszerek államosították? Sokan valószínűleg rávágnák, hogy nem; az viszont mégsem véletlen, hogy nem mondjuk Weöres Sándort vagy Szabó Lőrincet tették nemzeti fétistárggyá. J. A. elég okot szolgáltatott arra, hogy ezeket a gazságokat műveljék vele: azzal például, hogy tudatosan elkötelezte magát azon roppant idegesítő, romantikus váteszköltői vonal mellett, mely a magyar irodalomból sajnálatos módon kiirthatatlannak bizonyul. J. A. - a balgája - nem eszmélt rá, hogy az "egész népemet fogom"-attitűd nemcsak menthetetlenül kínos, hanem úgy általában a lírai étosszal merőben ellentétes. Nagybetűs Költeményekben számot vetni "a nemzet nagy sorskérdéseivel" meg utat mutatni a népnek mindenféle nyomorult utópisztikus célok felé lírai szempontból körülbelül annyira érvényes valami, mint az ereszcsatorna-szerelés különböző aspektusairól írni elégiákat.
Hogy a nemzeti, forradalmat és szabadságot hajszoló költőpróféta Kelet-Közép-Európában oly nagy hagyományokkal rendelkező (Mickiewicz, Prešeren, Botev), mélyen antipoetikus és stupid jelensége egyszerűen nem tud kimenni már a divatból, hogy még mindig ez adja az irodalomoktatás gerincét, az minden bizonnyal a periférikus helyzetünkből fakadó bizonyos komplexusokkal, mentalitásbeli zavarokkal magyarázható; más szóval balsors-bizonyíték, csapás - mondjam azt, hogy pont egy váteszköltő tollára való? A közéleti - hazafias, munkásmozgalmi-proletár, satöbbi - líra a műfaj halála; az a költő, aki nekigyürkőzik, hogy tüchtig verslábakba szedve kerek-perec, szájbarágósan megmondja a lángoló nemzeti vagy osztályharcos tutit, hogy "felnyissa honfitársai szemét" meg más hasonló baromságok, egész egyszerűen megbukik. Elárulja a hivatását, mondhatni. Az ún. nemzeti tárgyú költészet iránti határtalan ellenszenvemnek nem csupán az az oka, hogy az azt gyakorló váteszköltők mennyire kártékony hülyeségeket, eszement ideológiákat terjesztettek az örvén, hogy milyen hatékonyan járultak hozzá vele ahhoz, hogy az egyenlőség- meg a haladáseszme toposzai a nemzeti önmeghatározás (kac-kac) részévé lettek. (És itt érdemes megjegyezni, hogy a progresszív értelmiség, mely korábban folytathatatlannak minősítette a József Attila-i vonalat, lenézéssel fogadva a költészetben jelentkező esetleges közéleti tartalmakat, hogy, hogy nem, 2010 után - mikor csattogó bakancsokon egyszeriben visszatért a történelem - rögvest újra felfedezte magának a politikai líra nagyszerűségét, hanyatt vágta magát az elragadtatástól, hogy ilyet is lehet; sietve közéleti versantológiát adott ki, a megbízhatóan szar rendszerellenes rigmusokat gyártó Erdős Virágban pedig a forradalom anyját ünnepelte minden izzó hangulatú Klubrádió-est után. Lehetne folytatni, de minek.)
A nemzeti költőben az a legelviselhetetlenebb, hogy mérhetetlenül jelentősnek érzi magát, írás közben szüntelenül azok a szobrok lebegnek a szeme előtt, melyeket majd róla állítanak, azok az utcanévtáblák, melyek az ő nevét fogják viselni; a "népet emésztő romlás" ürügyén hízelgi be magát a közemlékezetbe, az eljövendő generációk tudatába, bele az emberek szutykos megbecsülésébe. Az a lírikus, aki a tömegekhez - méghozzá a legiszonytatóbb tömegekhez: a még meg nem született emberek sokaságához - intézi szavait, nem csak tisztességtelen, nem csak szembemegy azzal, ami a líra erkölcsének nevezhető, de még csak komolyan se lehet venni. Ki nem kuncogja el magát, amikor a vérszomjas, harmadrangú mitugrász, Petőfi fontoskodó csasztuskákat zeng? Ki nem csapkodja a térdét, amikor a hormonköltészet mestere, Ady a maga modoros stílusában drámai igazságokat közöl és forradalmian új irányokat jelöl ki? És ki nem csinál be a röhögéstől, amikor József Attila, a Jelképes Fiatal Költő a megbékélésre és a szabadság kivívására inti nemzetét? Hát nem cuki, hogy majd beleszakadnak abba az igyekezetbe, hogy nagyok legyenek - s hogy ezt a létező legalkalmatlanabb létformák - az emberek - körében vélik lehetségesnek elérni?
(Mellékdal: Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat! Ennél kreténebb sorokat aligha vetettek valaha is papírra; ha a kezem ügyében lenne a megfelelő kötet, szívesen citálnám azt a gyilkos Nicolas Gómez Dávila-aforizmát, melynek a lényege némileg szabad fordításban valami olyasmi, hogy abból a szép, komoly fiúból, akit a szabadság oktat, valahogyan mindig Pumped Gabo kerekedik.)
Rendben van, mondhatná valaki, de J. A. munkássága nem csak a politikai költészetből áll. Hisz ott vannak a szívbemarkoló istenes versei. A csodálatos szerelmi lírája. A szeretethiánytól és kétségbeeséstől hörgő költeményei. Nos, nem tagadom - miért is tenném -, hogy akadnak erős, olykor kifejezetten kiemelkedő darabok ebben a életműben; a véleményem mégis az, hogy J. A.-nak nincs helye a magyar költészet élvonalában. J. A. szépen és érzékletesen ír zaklatott lelki életéről, de itt meg is ragad, ritkán jut el csak valami elvontabbhoz, általánosabbhoz és - így - igazán érvényeshez. (Jellemzően pont azok a legjobb versei, melyek valahogy mégis túlnyúlnak a puszta szentimentalitás, a direkt indulatiság síkján, mint a szürrealista korszakában írott darabok, vagy mondjuk az Eszmélet.) J. A. költészete jól van megcsinálva, de - Cioran szavával élve - szükségtelen. Talán megérint egy-egy fordulata, magunkra ismerünk benne, de nem formál át bennünket. J. A. tragédiája szigorúan személyes, csak önmagára vonatkoztatható tragédia, nem oldódik semmilyen merészebb következtetésbe. (Ha ez megtörténne, teszem hozzá, J. A. aligha lenne állami bálvány.) Olykor ugyan éles szavakkal szól a létezésről, ám nem több ez durcázásnál; a keserű kijelentések mögött nem találunk mást, mint sértett, de alapvetően kikezdhetetlen naivitást. J. A. valósággal kérkedik boldogtalanságával, ám mit ér a hőn csillogtatott nyomora, ha közben töretlenül illúziók vezérlik? J. A. nem ért el a konzekvenciákig, megrekedt valahol félúton; ettől függetlenül költészete fontos része a magyar irodalomnak, csak éppen más magyar költők - akikről feleannyit sem beszélnek - sokkal messzebbre jutottak nála. Weöres Sándor például. Vagy Pilinszky. Vagy Nemes Nagy Ágnes, akinek az objektív lírája a magyar költészet egyik legüdvözlendőbb és legépebb teljesítménye. Vagy a folyton és sokféle módon félreértett Szép Ernő, a kiábrándultság költője, a zseniális nyelvépítő. Vagy Szabó Lőrinc, hát hogy a viharba ne.
Tanulságos amúgy összevetni Szabó Lőrinc és J. A. költészetét, megfigyelni, hogy - a hasonló indíttatások ellenére - az előbbi miként tudta kikerülni azokat a csapdákat, melyekbe az utóbbi beleesett. Mindketten mélyen személyes költők, ám míg J. A. esetében ez a személyesség az erőltetett, minden iróniától mentes önmitizálásban, legendagyártásban, pózolásban, hatásvadászatban ("éltem - és ebbe más is belehalt már"), az érzelmekben való bősz tapicskolásban, röviden: a személyesség giccsében merül ki, addig Szabó élveboncolást hajt végre önmagán, hideg, könyörtelen tekintettel veszi számba piszkosságait, melyekből egy elbűvölő, rendellenes filozófiát vezet le. J. A. csak és kizárólag József Attiláról beszél, míg Szabó az általánosan, örökkévalóan emberiről. J. A. megmarad a közönséges, mondhatni polgári szenvedélyek és a humanista közhelyek körében; ha azzal fenyegetőzik, hogy "még embert is öl", az nem hangzik többnek üres szócséplésnél. Szabó ezzel szemben a romlott, cinikus intelligencia szédületes mutatványait hajtja végre, valami radikális antihumanizmus irányába mutat ("én is őt néztem a havas éjben, / mint egy kutyát, oly idegenül"), elgondolhatatlan gondolatoknak ad hangot, túl a jóérzéken, túl minden köznapi elváráson. Amikor például arról ír, hogy zokszó nélkül hagyná, hogy a szarban tocsogó csatornajavító munkások megerőszakolják gyönyörű kedvesét, példátlanul erőszakosan billenti ki a megállapodott, meghunyászkodott, betokosodott értelmet, olyan végzetes távlatok felé lökve, melyeket az korábban nem is tudott elképzelni; a kijelentés ínyenc perverziója azonban nem öncélú, nem pusztán a sokk-keltés szolgálatában áll, hanem valami univerzális érvényű problémára vezet rá, az anyagiság végletes kétarcúságára, a testi gyönyör és a testi mocsok között feszülő ellentétre, ellentmondásra.
Mindezt összefoglalva: József Attila túlértékelt költő.
*
Undorító idő van, kedves Naplóm, csikorgó hideg, esik az eső, lassan, de biztosan átázom, ahogy szabadcsapatommal trappolunk a pesti éjszakában, hogy felkeressük az előre megfontolt szándékkal idézgetőket... enyhén filmnoáros hangulat. Persze semmi erőszak! Lelkem nem ily honos.
A sorozat korábbi részei:
