Batiszkáf

Batiszkáf

Batyskaf Ármin nyaral

2016. augusztus 04. - batiszkáf

 

kis.pngKedves Naplóm!

Semmi különösről nem számolhatok be Neked. Legfeljebb arról a minapi felismerésemről, hogy T. S. Eliot jó nagy hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy April is the cruellest month. Igaz, Eliot (legjobb tudomásom szerint) nem volt balatonfüredi lakos, és nem kényszerült időről-időre egy turisztikailag frekventált területekhez kínosan közel eső Aldiba levonulni, így aztán hogy is tudhatta volna. Hogy minden tekintetben július a legkegyetlenebb. Ilyenkor - már csak azért is, mert egyes, az aktuális társadalmi-kulturális adottságokból fakadó elvárások folytán fokozhatatlanul kedélyesnek és örömtelinek kéne lennie - természetszerűleg boldogtalan az ember:  a mosolyfelismerő funkció riadtan matat sajátos, a ruházkodás, a szórakozási formák, a szociális érintkezés stb. területén korunkban uralkodó viszonyok totális elutasítását tükröző arcszerkezetén. És a zsemlét is olyan zaklatottan bassza a zacskóba, hogy az valamiféle idült kétségbeesést sejtet. Őszre persze majd kiheveri az egészet, és ismét rájön, hogy gyomorgörcsét igazából nem az üdülők, hanem a létezés feltételei okozzák. De addig még dohog eleget.


Fajunk evolúciós sikere az antropológusok és a szociológusok (így például Pierre Bourdieu) kutatásai szerint annak köszönhető, hogy az elülső szárnyak kemény szárnyfedővé alakulnak, mely az általában kemény kutikulával együtt egyrészt védi a sérülékeny, lágy potrohot a káros környezeti behatásoktól, másrészt lehetővé teszi a röpképes hátulsó szárnyak védelmét is; evolúciós sikertelensége pedig annak, hogy foszforeszkáló szívecskékkel teli digitális képeslapokat oszt meg a Facebookon. Ami az ember kimagaslóan invazív jellegét illeti, ez a nagyközönség számára is ismeretes, érdemtelenül kevés figyelmet kap viszont egyedfejlődésének az a természetvilágban egyedülálló vonása, hogy a bábállapotot követően rögtön autóba pattan, és lemegy a Balcsira, hogy csobbanjon egy nagyot a habokban. Ugyan mit is várhatnánk egy olyan tevékenység művelőitől, melyet csak a lehető legundorítóbb szavakkal lehet kifejezni? - adódik a kérdés. Jómagam büszkén jelenthetem ki, hogy soha még csak kísérletet sem tettem rá, hogy megmártózzam ebben a végletekig proletarizálódott tóban.* Persze hiba volna a lakóhelyemen fennálló és szép lassan katasztrófát érlelő körülményekre kihegyezni a dolgot, hiszen a turista univerzális jelenség, asszonyának mindenhol ugyanolyan sörtés és visszeres a lába, gyereke ugyanolyan kecsesen ejti bele a súlyos pénzekért megvásárolt sétahajó-tikettet vagy múzeumbelépőt a csatornanyílásba, hogy aztán ugyanazok az untig ismert, ricsajos middle class family jelenetek játszódjanak le, mint bármely másik országban, ahol az ockhami típusú nominalista gondolkodás** és a Neckermann gyökeret vert, de még nem hoztak rendeletet a lakosság kényszersterilizálásáról. Szerencsére ma már van némi használható irodalma (Plateforme!) a jelenségnek, és egyre többen felismerik, hogy a turizmus valami esszenciálisat jelenít meg a posztmodern létezésből; ettől függetlenül továbbra sem rendelkezünk azokkal a fogalmi eszközökkel, melyekkel pontosan definiálni tudnánk ezt a valamit. Annyi bizonyosnak látszik, hogy semmi köze az "idegen szokások, kultúrák iránti kíváncsiságnak", sőt ezzel ellentétes motívumok állnak a háttérben, amit bizonyít egyrészről az, hogy épp a turizmus - alacsony minőségű embertömegek és igényeik ipari méretű vándoroltatása a Föld egyik sarkából a másikba - az egyik leghatékonyabb eszköze a kultúrák uniformizálásának, másrészről az a könnyen belátható igazság, hogy a turista idegen földre lépve nem annak valóságával akar találkozni (még jó hogy nem, hiszen a valóság kiismerhetetlensége rémítően hat rá), hanem azzal a mesterséges, közhelyekből megszerkesztett, középszerű, ivartalan szimulákrummal, mely a különböző gazdasági szereplők szigorú ellenőrzése alatt áll, s melyet a tömegmédia prédájává lett, megfelelően kondicionált elmék az adott országgal azonosítanak.

A szimulákrum bejárása során - és utazásról itt aligha beszélhetünk, hiszen a turista fizikailag megtett útja is a virtuális valóság részét képezi, aközött, hogy repülőre ül, és felkeres egy bizonyos desztinációt, vagy csak VR-szemüveggel a fején mászkál a lakásban, a különbség csak annyi, hogy az előbbinek valamivel jobb a grafikája - a turista az egyik fertőtlenített, semleges helyszínről a másikra áll tovább: a duty-free shopokat és a reptéri terminálokat elhagyva a légtérbe száll, majd a célországba érkezve felpakolja magát valamelyik transzferjáratra; csakhamar megérkezik a szállodába vagy egyenesen egy resortba, amely izgalmasan multikulturális hangulatával, széleskörű szolgáltatásaival, magától értetődő bőségével, nemzetközi sztenderdek szerint megszabott kényelmeivel és kéjeivel mintha kívül állna időn és téren, kívül a földi életre vonatkozó emberi tapasztaláson is; a boldogság egyfajta demóváltozata ez, egy  iksznapos trial egy programhoz, melyet még soha nem sikerült megírni. (Mindenesetre amikor a turista visszatér a köznapokba, úgy érzékeli majd, mintha egy különösen makacs vírus venne erőt egzisztenciális rendszerén.) Innen a turistát az ún. látványosságokhoz vezeti útja, lefotózza a Buckingham-palotát, sorban áll az Eiffel-toronynál stb., mindegy is, hogy konkrétan melyik híres épületnél tűnik fel, ezek a látványosságok, ezek az értelmüktől megfosztott, kiherélt és önmaguk imitálására kényszerített tereptárgyak amúgy sem bírnak már több realitással, mint a hűtőmágnesek, melyeket róluk készítenek.

De nem untatlak tovább ilyen elvont magyarázatokkal, kedves Naplóm, hiszen tudom, hogy Téged csak a fröcsögő vér, a széttrancsírozott zsigerek meg a csábosan vonagló, meztelen testek érdekelnek. Ha azt állítanám, hogy múlt héten egy nukleáris fegyverekkel megrakodott Antonov-225 típusú szállítórepülőgép csapódott az Esterházy strand gyepébe, minek következtében a monokiniző kétszáz kilós ossi  nagymamák még három mellet és öt lábat növesztettek, majd emberhúsra éhesen portyára indultak a Tagore sétány lángoló platánjai alatt, akkor mondjuk hazudnék.

Eseménytelenül telnek itt a napjaim, drága Gizám, és még ha akarnám, se engedhetném meg magamnak, hogy turista legyek valahol máshol, minthogy megtakarításomat, melyet a Nemzetközi Antihumanitárius Bizottság által folyósított tekintélyes összegből tettem félre, még júniusban balgán arra vertem el, hogy megszerezzem a cincinnati állatkertben sokak felháborodására lelőtt Harambe bundáját, nem gondolva bele, hogy mire az általam megálmodott extravagáns kacagány elkészül, már kutya sem fog emlékezni az esetre, miáltal hiába is próbálnám megjelenésemmel robbanásig csiholni a nyugati közélet fojtogató vihederét. Kár, pedig milyen flottul lezavartuk az állatkert igazgatójával az üzletet: épp csak hogy kapcsolatba léptem vele amerikai munkatársaim révén, és megtettem az ajánlatot, mindjárt kötélnek is állt; megállapodtunk, hogy "expresszfutár" (ez valami eufemizmus volt az orosz maffiára) szállítja a tételt egy pomázi cserzőműhelybe. Mire azonban kézhez kaptam a ruhadarabot, les internautes már egy másik kontextusából kiragadott felvétel okán kezdtek sávszélességet és szabadidőt nem kímélő hisztériázásba, aminek láttán újra csalódnom kellett az emberi természetben. Legalább lennének lassan, egyenletesen hülyék, nem ilyen nyaktörő sebességgel, ide-oda szlalomozva. Ráadásul az is kiderült, hogy allergiás vagyok a gorillaszőrre (nem kis dolog azt tekintve, hogy nem rendelkezem testtel), úgyhogy a kacagányt el kellett zárni a szekrénybe. Nincs nekem sehogy sem szerencsém.

Olyik álmom azért néha turizálásra kényszerít: legutóbb például Rio de Janeiróban jártam, akárha egy Antônio Carlos Jobim-dalban, a távolból a Redentor intett felém boldog-szomorúan, az Aristides Spínola utca és a San Martin tábornok út sarkán elpilledve beültem egy bárba, csak egy háztömb - egy szörnyen melankolikus háztömb, hát hogyne - választott el a tengertől, és ekkor megláttam a garota de Ipanemát, ahogy táncoló lépteivel jön, egyfolytában jön, mint ezekben a végtelenített videókban, srévizavé átsuhant a kereszteződésen, s már épp beleveszett volna a tengerre menő út lombos sötétjébe, mikor egyszeriben ismét a terasz túlvégén bukkant fel, nem tudva magáról, hogy szép (nyersfordítás), és suhant tovább, közben a visszafogottságáról híres Archie Shepp fújta az ismert dalt gyöngéden, félénk-romantikusan, a komoly érzelmek hűvösével...


Ülök itt, kedves Naplóm, kiábrándultan a tornácon, meredek bele a július rémületes, a forróságtól meg-megbicsakló axonometriájába, nem csinálok semmit, a környék kocsonyás eseménytelenségbe dermedt; csak a meleg történik, nem éppen mesteri dramaturgia szerint, a feszültség pillanatra sem hagy alább, éles, monoton pizzicato, nincs egy enyhébb fuvallat, mely megvezetné az embert, hogy aztán még sokkolóbban csapjon le rá a hőség, nem, itt konstans módon borzanak az idegek, hogy végül a legkitartóbb is beletompul. Ernyedten követem a fejemben döngicsélő gondolatokat: hogy Baudrillard szerint a kánikula nem más, mint az időjárás lázadása, amely megelégelte, hogy az ember folytonos vizsgálódásának és előrejelzéseinek legyen kitéve; a kánikula tehát rendszerellenes tett, hovatovább terrorizmus, tekintve azt, hogy a jelenleg fennálló rendszer arra kényszerít bennünket, hogy a terrorizmust határtalanul képzeljük el; még a fizikai jelenségek is - a kánikula, a kergemarhakór, az áramszünet és így tovább - terrorizmusnak, a világrendre mért csapásnak számítanak... Philippe Muray ezzel szemben úgy gondolja, hogy a klímaváltozás, az emelkedő átlaghőmérséklet éppen hogy erősíti a rendszert, amennyiben a szép idő egyenlő a bulival, és a történelem utáni ember, a Homo festivus jellegzetes, létfontosságú tevékenységeinek - a fesztiváloknak, a szabadtéri forgatagoknak, a szerelemparádéknak - az előfeltétele; a napos órák növekvő száma tehát ezen tevékenységek végtelen el- és kiterjedését hozza magával, olyannyira, hogy azoknak, akiket még nem őrölt fel teljesen a kor, akikben van még némi érzés, ezután nem lesz hol meghúzniuk magukat, a vidámság kakofon hangorkánja mindenhol megtalálja őket...

Ólmos izzadságrétegek mélyén ébredek fel, fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, és elképzelhetetlennek tűnik a mozdulat, melyet ahhoz kéne tennem, hogy kiderítsem. Ezért csak nézek - amúgy is ez a kedvenc időtöltésem. Lassan felmérem a perspektíva réteges szerkezetét, élesen elválasztott, mind homályosabb felületek: utca, házak, jegenyék, egészen a partig; onnan aztán apránként eljutok a díszlet leghátulsó darabjaiig is, a tó kékje, mögötte a déli part, festett, kicsit hullámos kartonlapok... Csak most tudatosul bennem, hogy a déli part szimbolikus jelentést hordoz. Hogy a tunya, tehetetlenül hentergő realitást jelképezi, melyet valamiért furtonfurt álmaink elébe helyezünk, s mely kegyetlenül feltartóztat bennünket céljaink elérésében... Hirtelen kitapintom magamban azt a minden előzményt nélkülöző meggyőződést, hogy a Balaton, a magyar tenger valóban tenger, csak mi rendeljük oda megmerevedett pszichológiai struktúrák nyomásának engedve a víz mögé a túlsó partot; hogy ha kicsivel merészebbek lennénk meg nyitottabbak, rögvest feltárulkozna előttünk a  víz végtelen horizontja... Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell! sikoltom, és kiesem a székből; a tornác csempéin rángatózva az a benyomásom támad, hogy valamiféle misztikus alkímia jegyében egyesül a lényemben Müller Péter, Oravecz Nóra meg a könyveladási toplisták összes többi helyezettje, és határtalan energiát érzek a birtokomban arra, hogy az egész emberiséggel megismertessem a pozitív gondolkodás hatalmát; vigasztalni fogok, inspirálni fogok, egy mosollyal meg fogom változtatni a világot!!! hörgöm, míg durván vissza nem türemlik belém a régi lelkület, és arra nem kényszerít, hogy átvessem magam a tornác korlátján...

Kicsit nehezen tűröm a meleget, kedves Naplóm.

Estefelé, miután eltávolítottam nem létező testemből a különböző növényi részeket, és Betadine-nal alaposan fertőtlenítettem a sebeket, leballagok a partra, hogy kicsit kiszabaduljak az otthonomban uralkodó zavart légkörből. Elhaladok az obligát pánsípos indiánok mellett (olybá tűnik, hogy egyszerűen nem létezik ezeknél egzotikusabb és igézőbb dolog az emberi percepció számára, abból ítélve legalábbis, hogy most is egész nyálcsorgató sokaság állja körül őket), bonyolult manőverekkel átküzdöm magam a brutális emberfolyamon, a part felé pillantgatok egy szabad padban reménykedve, amit végül nagy meglepetésemre meg is találok, igaz, ki kell lépnem, nehogy egy dagadt kölyök, aki ugyancsak elindult, előttem foglalja el a helyet.

15147.jpg
Nézem a hullámokat, a hattyúkat, a kikötő mögött a tihanyi apátság sejlik fel - de tekintetem egyre csak visszakalandozik a járókelők csillapíthatatlan áradatához. Nem, nem szeretem én az embereket, de a látványukba egyszerűen nem tudok beleunni. Nem azért, mert annyira megismételhetetlenek lennének - épp ellenkezőleg, a meghatározó élményem velük kapcsolatban az, hogy hiba nélkül felcserélhetők, hogy tökéletesen behelyettesíthetők, hogy az alkotójuk egy elég szűkös sablonkészletből dolgozik, hogy még a ruházatuk is szinte ugyanolyan. Nézem a középkorú házaspárokat, a kurvás göncökben és sminkben ingó-bingó tizenkét éves lányokat, a félmeztelenül vonuló tenyészhímeket, és arra gondolok, hogy Istenem, ennél még a Szomszédokban is gazdagabban kidolgozták a karaktereket. De közben arra is gondolok, vagy inkább azzal is szembesülök (nem először, és nem is utoljára, minden bizonnyal), ahogy nézem ezeket a magukba feledkezett, illedelmesen élvezkedő turistákat, hogy még az élet legegyszerűbb és legmagátólértetődőbb tevékenységeinek elvégzéséhez is mennyire elvadultnak kell lenni. Hogy az emberek csak azért tudják végrehajtani "megszokott" feladataikat, mert minden képzeletet felülmúlóan gátlástalanok. És hogy ebből kifolyólag, föltehetőleg: a gyereknevelés nem arról szól, hogy hogy a szülők megismertessék a világgal a gyereket, hanem hogy megtanítsák arra, hogyan kell minél indiszkrétebbnek lenni. Ez a boldogulás (remek kifejezés!) kulcsa - minden más csak idealizálgató szájtépés. A különféle nevelési módszerek nem arra irányulnak, hogy valamiféle tudást adjanak át a gyereknek, hanem hogy a szülők gátlástalanságát ültessék el benne, azt a gátlástalanságot, mely képessé teszi majd az önmeghaladásra, arra a végtelen, szinte földöntúli erőfeszítésre, ami mondjuk ahhoz szükségeltetik, hogy bemutatkozzon egy idegennek. Vagy vegyen két gombóc fagyit. Az "ember nagy teljesítményei" ezekben a teljesen hétköznapi aktusokban, és nem a holdraszállás meg a modern technológia közhelyeiben keresendők; és innen már csak egy lépés kimondani, hogy minden átlagos, jól nevelt - tehát szélsőségesen gátlástalan - ember: hérosz.

Mi ez a kicsafart nietzscheizmus, kérdezem félénken magamtól.

Aki nem képes elkövetni a hétköznapok hőstetteit, akinek remeg a térde meg a hangja, akinek émelyítően vizenyős a tenyere minden kézfogásnál, az gyenge, tehetségtelen, alacsonyrendű. Másképp mondva: kimért, visszafogott, középszerű. Persze a középszerűekből kevés van ezen az Übermenschektől hemzsegő földön. Ezek a gyengék jellemzően a gondolkodásnak szentelik az életüket; minden metafizika ott kezdődik, ahol hiányzik a gátlástalanság. Olyan ideológiákat gyártanak és olyan eszmények mellett kötelezik el magukat, melyek, ha lehet, még jobban elrekesztik őket a mindennapi tevékenységektől. De nem is ez az érdekes. A gyengék nyilván azért gyengék, mert rosszul voltak nevelve, mert a szüleik képtelenek voltak átadni nekik kellő mértékű - vagyis mértéktelen - gátlástalanságot; sok esetben azért, mert már maguk a szülők sem kaptak belőle eleget. Azért nem bírom levenni a szememet erről a forgatagról, mert szüntelenül ezeket a gyengéket keresem sápadt szüleik kíséretében, mert nincs felkavaróbb és egyben a maga különös módján szebb látvány, mint ezek az elhervadt, gátlástalanságukat és erejüket vesztett, megtört családok, főképp, ha a környezetből - röppenő strandlabdák, elcsattanó fényképezőgépek, mondjuk - csak úgy sugárzik a boldog öntudatlanság. A hősiesség.

Persze mindez csak fárasztó hülyeség, üres szócséplés, amit még én se veszek komolyan, kedves Naplóm, de hát mi mást is produkálhatnék, ha egyszerűen képtelen vagyok bármit is komolyan venni, nem igaz? Nehezek a lapjaid, kedves Naplóm, érzem, kívánkozol már becsukódni; hát engedem. De előbb még hadd mondjam el, hogy mennyire nagyra becsülöm lankadatlan figyelmedet, hiszen Te vagy az egyetlen, aki valóban megértesz engem; most rád kacsintok, édesem, amolyan gruberhadnagyosan -

 tumblr_o5wd6luswo1qzld9po1_500.jpg

* A Batyskaf-hagyaték átvizsgálása során talált bizonyos tárgyak - jelesül egy elhasznált, oldalt kötős fürdőnadrág és egy "Coca Cola Beach 1999" feliratú gumimatrac - arra engednek következtetni, hogy ez a kijelentés nem feltétlenül igaz. (A szerk.)
** Most mit mondjak? Ideas have consequences!!! (B. Á.)

Előzmény: http://batiszkaf.blog.hu/2016/05/23/a_rossz-szolgalati_nagykovet

 

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr428945094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2016.08.05. 11:42:42

Worth reading post in the middle of the cruellest month.

batiszkáf · http://batiszkaf.blog.hu 2016.08.05. 19:17:20

@AtyafiPeca: Remek bejegyzések, kedves Atyafi! És milyen jól írja: "újra szemet szúrt a létezés hiábavalóságának a mások általi könnyed viselése". Tökéletesebben nem is lehetne megfogalmazni ennek az egész ma uralkodó rinocéroszvirtusnak a lényegét. És micsoda elképesztő találat az a videó, amire legutóbbi bejegyzésében hívta fel a figyelmét...

atyafipeca.wordpress.com/2016/08/05/a-szep-emberek-fesztivalja-bummm/

AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2016.08.07. 23:10:52

"hogy az alkotójuk egy elég szűkös sablonkészletből dolgozik..." Ki az alkotójuk? ☺
süti beállítások módosítása