A Szép Ernő költészetével való első találkozásom, mit ne mondjak, nem ígért túl sokat. Szülővárosom művelődési központjának – vagy ahogy akkoriban még szokás volt hívni: a Dimitrovnak – a havi programbrosúráját lapozgatva bukkantam rá az Add a kezed című versére, és teljesen elképedtem, hogy a szerkesztők egy ennyire primitív, már-már műkedvelő szintű valamit képesek voltak beválogatni a füzetbe. Oké, nem azt vártam, hogy a különféle nyugdíjasklubok, patchwork- és bonbonkészítő foglalkozások, numizmatikai előadások, kilós ruhavásárok, Bakacsi Béla-koncertek és hamisítatlan retro-partyk közé Mallarmét vagy Paul Célant tegyenek be; általában Váci Mihály vagy Reményik Sándor szokta itt megénekelni az őszi fényben lengedező szőlőfürtöket, a jégvirágos ablak mögött serénykedő édesanyát meg egyéb hercig hangulatokat, mindig az aktuális évszaknak megfelelően. Nem azt vártam el tehát, hogy a közölt vers jó legyen, de kislányos-naivan azt föltételeztem, hogy egy költő-költő művéből (még ha ikszedrangú is!) kiérződik valamiféle... artisztikum. Valamiféle megcsináltság. Csak később, Szép költői világához (ahogy Nemes Nagy Ágnes oly szépen mondja) immáron hozzáízeledve értettem meg, hogy az Add a kezed-nek – még ha valóban nem is tartozik az életmű jelentősebb darabjai közé – milyen mélysége van. Hogy ezeket a lapos érveket (add a kezed, mert beborult, mert fú a szél, mert reszketek stb.), ezt a sablonosan érzelmes felvezetést ténylegesen megkívánja a vers benső logikája: a közhelyekre cseng rá finoman a lényegi tartalom, ez a furcsán üres és magán valahogyan mégis túlnövő sor: „Add a kezed mert itt vagyok”.

Nem sokkal megdöbbenésem után történhetett, hogy leemeltem a könyvespolcról azt a kis barna kötetet, aminek a borítóján még csak a szerző neve sincsen feltüntetve, csak egy kép: idős kalapos úr hunyorít a kamerába föltehetően valami kávézó teraszán, előtte az asztalon hamutartó, briftasni, szemüveg, a feje fölé vékony piros betűkkel odaírva, hogy Járok-kelek, megállok. Ja és persze a borító kék tollal összefirkálva - a családi hozzájárulás. Ha nem irtóznék ezektől a vujitytrutykós fordulatoktól, mondhatnám, hogy az egyik legfontosabb mozdulat volt ez az életemben – noha a pátosz ebben az esetben nem volna hamis, elvégre Cioran is azt írja, hogy a valódi költészet megváltoztatja a vérünk minőségét, „szervezetünk legmélyébe nyúl bele, és ott olyan gyökereket ereszt, mint a bűnök”. A borító mögött egy válogatás rejlett Szép Ernő verseiből és karcolataiból. Alig néhány perc kellett ahhoz, hogy meggyőződjek róla, Szép nagy költő, alig egy óra, hogy realizáljam, az egyik legnagyobb magyar költő; az az idő, amit ezen felül vele töltöttem, már csak arra ébresztett és ébreszt rá a mai napig, hogy Szép Ernő (ahogy a válogatás szerkesztője, Tandori Dezső fogalmaz): világirodalom.

Ahogy számára fontos dolgokat kezd el latolgatni, az emberből rendre előbújik a konyha-Borges. Ez az apró könyv, amit a kezemben tartok, a maga megejtő igénytelenségében a Szép Ernő-versek tökéletes kiadása. Nem az 1984-ban, a Kozmosz Könyvek-féle A magyar irodalom gyöngyszemei-sorozatban megjelent nyolcezer kötetre gondolok, hanem az én konkrét példányomra. Mintha minden részletével, megtépázottságával a Szép-költészet alapvető vonásait akarná kifejezni. Szép fürkésző tekintete (Török Sophie készítette a fotót amúgy), a költőé, akinek az egész munkássága az észlelés megrendítő és megkísértő élményére („Ki nézte a fákat tegnap este?”), a világ által támasztott talány folytonos, faggató megfigyelésére („Olvastam a felhőt, a tengert...”) épül. A könyv különös szerénysége, anonimitása, önrejtése – a Szép által megrajzolt fűszálak, esőcseppek, verebek névtelenségére, túláradóan gazdag köznapiságára utal. Mindez persze a kiadás szerkesztőinek érzékenységét, ízlését dicséri; az én kötetemet a krikszkraksz teszi tökéletessé, ez a kedvesen barbár személyesség, egy pillanatnyi szeszély kitörölhetetlen nyoma, egyszerre a mulandóság és az öröklét jelképe. (A válogatás – természetesen – az Ákom-bákom-mal kezdődik.) Nyilván valamelyik testvérem követte el – vagy én, csak már nem emlékeznék rá? A megválaszolhatatlan kérdések szépsége lengi át Szép költészetét.

Szép Ernő nincs benne a köztudatban, az irodalomtankönyvekben is inkább csak említés szintjén szerepel. Ez – talán – szomorú, mégsem érzem tragédiának. Szomorú, mert a magyar irodalom egyik igazi zsenije, aki mindhárom műnemben kiemelkedőt teremtett, a fél-feledés homályzónájában rostokol. Ám valahol érteni vélem, miért van ez így. Nem csupán az játszik közre ebben, hogy Szépet nem lehet olyasképpen hasznosítani, államosítani, mint más tagjait a magyar irodalmi kánonnak. (Főképp a Petőfi-Ady-József-féle vonalra gondolok itt, amit nekem szokásom hormonköltészetnek minősíteni; tudatában vagyok persze annak, hogy ezek az elmés elnevezések valójában mindig olyan butácskák-sutácskák, na meg Józsefre nézve kicsit tényleg igaztalan a dolog, de nem ragozom, írtam már erről, akit érdekel, nézze meg itt). Szép mellőzésének igazi oka az lehet, hogy nem állít olyan egyértelmű képletek elé bennünket, mint ahogy azt az irodalomórákon belénk neveltek alapján elvárnánk. Szépet nem lehet elemezni a hagyományos eszközökkel. Hiába szeretné Tandori, hogy Szép „ne maradjon a kevesek költője, hiszen ő mindig a lehető-legtöbbekről írt”, a Szép-irodalom megbecsüléséhez kell valami sajátos hajlam (nem erényt írtam, mielőtt valaki elitizmussal vádolna), az meg alapvetően vagy van, vagy nincs. Szerintem Szép Ernő par excellence az a költő, aki kevesekhez szól.

Weöres Sándor beszél arról egyik tévéinterjújában, hogy milyen könnyűszerrel skatulyázzák be a költőket: így lett Szép Ernőből a naiv, ártatlan, édelgő, gyermeklelkű poéta, aki csillogó szemeket vet a világra, önfeledten gügyörészik az apró-cseprő csodák láttán, és forró könnyeket pötyögtet el, ha megpillant egy koldust az utcán. A Gyermekjáték rózsaszín-arany babaház-mennyországának kellékei („Megkapom ott kardom, csákóm, / Sárgarézbül messzilátóm, / Képes könyvem, cifra kockám, / Cifra kockám, / Cifra kockám, / Lesz kastélyom meg tornyocskám”) olyan groteszkül hatnak egy meglett férfi keze ügyében, hogy a meglepetéstől hajlamosak vagyunk minden mást figyelmen kívül hagyni. Ha elfogadjuk azt a rettenetes közhelyet, miszerint minden közhely tartalmaz némi igazságot, akkor kijelenthetjük: Szép valóban gyerekszerű, amennyiben képtelen megszokni azt, ami van, fáradhatatlanul és – igen – naivan, jóhiszeműen rákérdez az evidensre, az untig ismertre, a szokott-szépre és az álmos-ásatagra; bizonyos értelemben a magyar költészet Fluimucil Ábele ő, ugyanakkor – és ezt már kevesen veszik észre – egy rémisztően koraérett, görbehátú, meghasonlott, megtöretett, torz Ábel, aki vért köhög, akit fáradt, keserű öregszag leng körül, akinek a léptei alatt fájdalmasan nyikorognak a parkettalapok, akinek az érintésétől megvetemednek az ajtók; horrorkarakter, aki megszállottan szajkózza, hogy "de miért?", noha tudja, hogy „Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz / Észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs vigasz, / Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az / Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz”. Szép költészetének nagy nóvuma az, hogy a rendíthetetlen naivitás és a végérvényes kiábrándultság között feloldja az ellentétet. A megcsalatottságnak, ennek az örök költői élménynek egészen új megfogalmazását adja.