A Magyarországon is ismert (de nem eléggé ismert!) francia író, Marcel Aymé Le confort intellectuel, vagyis A szellemi kényelem címre hallgató, 1949-ben kiadott esszéjében a nyelvet és a nyelven keresztül a társadalmat szétroncsoló romantikát vizsgálja.

Az esszé dialógusos formában íródott, a párbeszédet rövid bevezető egészíti ki: eszerint a második világháború után, a féktelen tisztogatások idején, a feljelentgetések paranoiás légkörében két úr, két különböző világ és létszemlélet képviselője, a polgár és a művész találkozik egy faluban, ahová a könyörtelen körülmények (előbbi esetében a szénhiány, míg utóbbiéban egy szomszéd meggyilkolásának ügyében rá terelődött, politikai felhangoktól sem mentes gyanú) szorították őket. Monsieur Lepage házába invitálja az írót, aki bizalmatlanságát legyűrve elfogadja a meghívást. Lepage ízlésesen berendezett, kellemesen befűtött szalonjában kezdődik meg napokon át tartó beszélgetésük, habár a „beszélgetés” talán nem egészen pontos kifejezés; valójában a polgár hosszas monológjáról van itt szó, melyet a művész kérdései, közbevetései lendítenek tovább.

„Szeretem a kényelmet, az anyagi és a szellemi kényelmet egyaránt”, adja meg az alaphangot Lepage. Ez a szellemi kényelem nem más, mint a polgárság önvédelmi fegyvere, egyfajta higiénia, mely a társadalom és a rend fenntartásához elengedhetetlen, mely kiszűri a romboló gondolati tendenciákat. Lepage nem kertel: kártékonynak tartja a költészetet, mert egoizmushoz, vad szenvedélyekhez, szélsőséges eszmékhez vezet. „Nem Marx jelentette az igazi fenyegetést”, állítja, „hanem Baudelaire, Delacroix meg a követőik. Marx, még ha feltételezzük is, hogy valóban elolvasták és megértették, egyedül nem lett volna képes rábeszélni a polgárságot az öngyilkosságra, arról nem is beszélve, hogy érvekkel szemben mindig felhozhatunk érveket. Ám egy homályos költemény, egy erőszakos kép, egy szép vers tele árnyakkal meg hullámokkal, egy zavaros harmónia, egy ritka hangzás, egy fennkölt és értelmetlen szó rejtélye úgy viselkednek, mint az alkohol, és olyan érzelmi és gondolati szokásokat honosítanak meg szervezetünkben, melyek értelmi úton nem jutottak volna be.”

A költészet veszélybe sodorja a szellemi kényelmet, mert aláássa a rációt. Lepage azonban különbséget tesz az olyan klasszikus szerzők, mint Corneille, Racine, Chénier és a tizenkilencedik századi romantikusok között: előbbiek tisztán, egyértelműen fogalmaztak, hűek maradtak ahhoz a nyelvhez, amit a közember használt, ezzel szemben a romantikusok öncélúan különféle misztikus árnyalatokkal igyekeztek gazdagítani a kifejezéseket. Számára Baudelaire személyében testesül meg ennek az igyekezetnek minden nyomora: A szépség-et sorról sorra elemezve, a kicsavart értelmű kifejezéseket és az üres költői képeket boncolgatva szemlélteti, hogy a romantika végzetesen eltorzította a szavak jelentését, tragikus módon megrontotta a nyelvet, mely ettől kezdve világos gondolatok helyett csupán ködös érzelmek és illékony benyomások kifejezésére alkalmas.

Lepage ezután szemantikai okfejtésbe fog: a bourgeois szó jelentésváltozásait elemzi, azt a folyamatot, mely során a jelzőből, mellyel a nemesek lenézően egy jól behatárolt, általuk (Lepage szerint igaztalanul) szűklátókörűnek tartott társadalmi réteg tagjait nevezték meg, a romantika korában – immár semmilyen konkrét társadalmi valóságra nem utalva – olyan általános emberi tulajdonságok, mint az érzéketlenség, a durvaság, a közönségesség jelölője vált, hogy aztán az ihletett lelkek ezen tulajdonságokat kizárólagosan a polgári léttel azonosítsák. Az osztályharc-ideológia, mondani se kell, további jelentésekkel fokozta a zűrzavart, mely odáig jutott, hogy lehetetlen csak hozzávetőlegesen is meghatározni a szó értelmét, hacsak nem ismerjük annak az embernek a múltját, az ízlését, a politikai nézeteit, aki használja. „És feltűnő, hogy senki sem használja több megvetéssel és annyira végletesen pejoratív értelemben, mint maga a polgárság”, teszi hozzá Lepage, a büszke burzsoá, felpanaszolva osztálya „lassú és fokozatos feloldódását a romantikus irodalomban”, azt, hogy valami morális és művészi önmegvalósítás nevében lemond érdekei és értékei védelméről.

Ezt az önfeladást mutatja be érzékletesen Lepage házvezetőnőjének egyszerre vicces és lesújtó történetén keresztül. A köztiszteletben álló, jómódú Coiffard család, ami nemzedékeken át csak afféle jóindulatú, tisztességes kreténeket mutatott fel, a huszadik század hajnalán szélsebesen kezd el lecsúszni a lejtőn. A ragyogó intellektusú fiatalt, Pierre-t párizsi tanulmányai során elszédíti az avantgárd és a szocializmus forgataga, és bár a champagne-i offenzíva során életét veszti, már jóvátehetetlenül megfertőzte rokonait a romantika vírusával. A világuk alapjaiban elbizonytalanodó, meghasonlott szülők semmiféle ellenállást nem tanúsítanak Pierre testvéreinek hóbortjaival szemben, akik egymásra licitálva, mind abszurdabb mutatványokkal igyekeznek bizonyítani megvetésüket a burzsoázia iránt. Így a modern irodalomtól és a freudi tanoktól elzsongult húg puszta sznobizmusból egy primitív munkással szűri össze a levet, miközben minden erejével a pederasztiára próbálja rábírni szélsőbalos körökben mozgó, a családalapítást elvből elutasító öccsét, aki (miután hagyta elúszni az örökségét) irodalmi légkörre és romantikus borzongásokra vágyakozva a Nemzetközi Brigádokhoz csatlakozik, és a spanyol polgárháborúban leli a halálát. Magára maradt és lerongyolódott nővére szorult helyzetében Lepage-hoz szegődik házvezetőnőül, akivel hosszas vitákat folytatnak a vacsoraasztal fölött. Alig néhány évtized alatt teljes anyagi és morális csőd: a látlelet nem is lehetne sötétebb.

Mindennek az az oka, állapítja meg Lepage, hogy a nyelv semmilyen kézzelfogható valóságra nem utal; amikor „a szókincs elködösül, a kulcsszavak bizonytalanná, a fajsúlyos gondolatok homályossá válnak, az érzékeinkre vagyunk hagyatva; a dolgokat nem megértjük, nem megmagyarázzuk többé, hanem érezzük őket”. Az effajta impresszionizmus öncélúsága az egyéni szeszélyeken túlcsapva a politikán is eluralkodik, mely költészetté lényegül át. Nem véletlen, hogy az egyre-másra feltűnő művészeti irányzatok és a totalitárius ideológiák kéz a kézben járnak. Az egész polgárság szürrealista, véli Lepage, ”egyre csak azon jár az esze, hogy a plafonon mászkáljon, hogy a lábaival beszéljen és hogy biciklikormánnyal táplálkozzon”. Fenségesebbnél fenségesebb eszméket habzsol, minduntalan a forradalmat hajszolja, ami eljuttatná őt a „negyedik dimenzióig”, a művészi kiteljesedéshez. Szürrealisták a kommunisták, szürrealisták Pétain marsall nemzeti forradalmának hívei, és szürrealisták az ellenállók, akik hatalomra jutva ártatlanokat szégyenítenek meg és mészárolnak le: az emberi szenvedés könnyű ecsetvonás csupán a polgári esztéticizmus katartikus víziójában.

„Meg kell próbálnunk elképzelni, mit jelentenek a jótársaságbeli emberek számára az olyan szavak, mint hogy proletariátus, tömegek, munkások, népdiktatúra”, jelenti ki Lepage. „De talán már maga is meggyőződhetett róla. Számukra ezek mindenekelőtt költői kifejezések. Ennél fogva egy munkás teljességgel különbözik az átlagos embertől, aki dolgozik. Allegorikus figurává válik, egyfajta Vulcanusszá, aki verítékben, könnyekben és vérben fürödve feszül neki pokoli műhelyekben munkájának, hogy borzongásokat és epikus költészetet gyártson, ami aztán leveszi önt a lábáról. Az ő szemükben a tömegek forrongása nem más, mint valami Parnasszus erőszakos és pompázatos zűrzavara, a nép diktatúráját pedig a költő gyakorolja, aki a népi ihletettség földmélyi régióiból tört fel. Nem túlzok, vagy csak alig. (...) Persze a vagyonos emberek rendelkeznek reális képzetekkel a kommunizmusról, és tisztában vannak azzal, mekkora fenyegést jelent számukra, de ezek csak összefüggéstelen benyomások, gondolatok, melyek nem ragadnak meg eléggé a fejükben, nem kapcsolódnak és fonódnak össze eléggé, hogy létrehozzák a kínzó aggodalomnak azt a szövedékét, melynek minden logikus és emberi számítás szerint gyötörnie kellene őket. Az ige káprázatának, valami kis muzsika bájainak, az esztétikai konformizmus nyomorúságos örömeinek sikerül elfeledni előttük a tényeket. De még ha észhez térnek is, és szembenéznek a kommunizmussal, úgy látják csak azt, mint valami gyönyörűséges wagneri tobzódást, melyben az áldozat szerepe jut majd nekik, és az a könnyű, rémült reszketés, ami néha végigfut a gerincükön, nem von le semmit egy hasonló látomás költészetéből. Olyanok, mint a felhizlalt marhák, akik már a vágóhidat szimatolják, de azért a szarvukra aggatott virágfüzérek illata bűvöli el őket.”

Nagy vonalakban erről szól tehát a Le confort intellectuel. Aymé persze van elég rafinált ahhoz, hogy ne adjon nyíltan igazat egyik szereplőnek sem. Hogyan is adhatna, hiszen alaposan túlrajzolt, már-már karikatúraszerű figurák ezek, mind a szellemi kényelmet abszolutizáló, a költészetet mint közveszélyes izgatószert elátkozó, helyenként igencsak bornírt polgár, mind az összes művész-sztereotípiát felvonultató, üres kliséket hajtogató, zsigerileg gyáva író. Aymé háború utáni állásfoglalásait ismerve (felszólalt a kollaborációval megvádolt írókat, köztük Céline-t sújtó fanatizmus ellen) azonban feltételezhetjük, hogy Lepage - igaz, olykor megmosolyogtatóan túlzó - diagnózisa mögött a szerző gondolatai, fenntartásai, ellenszenvei, félelmei rejlenek.

*

Marcel Aymé magyarul megjelent könyvei:  Csípős ügy (Európa, 1962); Csudapofa (Európa, 1981); A zöld kanca (Európa, 1969; Kriterion, 1974); A faljáró (Európa, 1958; 1970); Nem ér a nevem (Móra, 1964); A hattyúk (Móra, 1978)

A Szép Ernő költészetével való első találkozásom, mit ne mondjak, nem ígért túl sokat. Szülővárosom művelődési központjának – vagy ahogy akkoriban még szokás volt hívni: a Dimitrovnak – a havi programbrosúráját lapozgatva bukkantam rá az Add a kezed című versére, és teljesen elképedtem, hogy a szerkesztők egy ennyire primitív, már-már műkedvelő szintű valamit képesek voltak beválogatni a füzetbe. Oké, nem azt vártam, hogy a különféle nyugdíjasklubok, patchwork- és bonbonkészítő foglalkozások, numizmatikai előadások, kilós ruhavásárok, Bakacsi Béla-koncertek és hamisítatlan retro-partyk közé Mallarmét vagy Paul Célant tegyenek be; általában Váci Mihály vagy Reményik Sándor szokta itt megénekelni az őszi fényben lengedező szőlőfürtöket, a jégvirágos ablak mögött serénykedő édesanyát meg egyéb hercig hangulatokat, mindig az aktuális évszaknak megfelelően. Nem azt vártam el tehát, hogy a közölt vers jó legyen, de kislányos-naivan azt föltételeztem, hogy egy költő-költő művéből (még ha ikszedrangú is!) kiérződik valamiféle... artisztikum. Valamiféle megcsináltság. Csak később, Szép költői világához (ahogy Nemes Nagy Ágnes oly szépen mondja) immáron hozzáízeledve értettem meg, hogy az Add a kezed-nek – még ha valóban nem is tartozik az életmű jelentősebb darabjai közé – milyen mélysége van. Hogy ezeket a lapos érveket (add a kezed, mert beborult, mert fú a szél, mert reszketek stb.), ezt a sablonosan érzelmes felvezetést ténylegesen megkívánja a vers benső logikája: a közhelyekre cseng rá finoman a lényegi tartalom, ez a furcsán üres és magán valahogyan mégis túlnövő sor: „Add a kezed mert itt vagyok”.

Nem sokkal megdöbbenésem után történhetett, hogy leemeltem a könyvespolcról azt a kis barna kötetet, aminek a borítóján még csak a szerző neve sincsen feltüntetve, csak egy kép: idős kalapos úr hunyorít a kamerába föltehetően valami kávézó teraszán, előtte az asztalon hamutartó, briftasni, szemüveg, a feje fölé vékony piros betűkkel odaírva, hogy Járok-kelek, megállok. Ja és persze a borító kék tollal összefirkálva - a családi hozzájárulás. Ha nem irtóznék ezektől a vujitytrutykós fordulatoktól, mondhatnám, hogy az egyik legfontosabb mozdulat volt ez az életemben – noha a pátosz ebben az esetben nem volna hamis, elvégre Cioran is azt írja, hogy a valódi költészet megváltoztatja a vérünk minőségét, „szervezetünk legmélyébe nyúl bele, és ott olyan gyökereket ereszt, mint a bűnök”. A borító mögött egy válogatás rejlett Szép Ernő verseiből és karcolataiból. Alig néhány perc kellett ahhoz, hogy meggyőződjek róla, Szép nagy költő, alig egy óra, hogy realizáljam, az egyik legnagyobb magyar költő; az az idő, amit ezen felül vele töltöttem, már csak arra ébresztett és ébreszt rá a mai napig, hogy Szép Ernő (ahogy a válogatás szerkesztője, Tandori Dezső fogalmaz): világirodalom.

Ahogy számára fontos dolgokat kezd el latolgatni, az emberből rendre előbújik a konyha-Borges. Ez az apró könyv, amit a kezemben tartok, a maga megejtő igénytelenségében a Szép Ernő-versek tökéletes kiadása. Nem az 1984-ban, a Kozmosz Könyvek-féle A magyar irodalom gyöngyszemei-sorozatban megjelent nyolcezer kötetre gondolok, hanem az én konkrét példányomra. Mintha minden részletével, megtépázottságával a Szép-költészet alapvető vonásait akarná kifejezni. Szép fürkésző tekintete (Török Sophie készítette a fotót amúgy), a költőé, akinek az egész munkássága az észlelés megrendítő és megkísértő élményére („Ki nézte a fákat tegnap este?”), a világ által támasztott talány folytonos, faggató megfigyelésére („Olvastam a felhőt, a tengert...”) épül. A könyv különös szerénysége, anonimitása, önrejtése – a Szép által megrajzolt fűszálak, esőcseppek, verebek névtelenségére, túláradóan gazdag köznapiságára utal. Mindez persze a kiadás szerkesztőinek érzékenységét, ízlését dicséri; az én kötetemet a krikszkraksz teszi tökéletessé, ez a kedvesen barbár személyesség, egy pillanatnyi szeszély kitörölhetetlen nyoma, egyszerre a mulandóság és az öröklét jelképe. (A válogatás – természetesen – az Ákom-bákom-mal kezdődik.) Nyilván valamelyik testvérem követte el – vagy én, csak már nem emlékeznék rá? A megválaszolhatatlan kérdések szépsége lengi át Szép költészetét.

Szép Ernő nincs benne a köztudatban, az irodalomtankönyvekben is inkább csak említés szintjén szerepel. Ez – talán – szomorú, mégsem érzem tragédiának. Szomorú, mert a magyar irodalom egyik igazi zsenije, aki mindhárom műnemben kiemelkedőt teremtett, a fél-feledés homályzónájában rostokol. Ám valahol érteni vélem, miért van ez így. Nem csupán az játszik közre ebben, hogy Szépet nem lehet olyasképpen hasznosítani, államosítani, mint más tagjait a magyar irodalmi kánonnak. (Főképp a Petőfi-Ady-József-féle vonalra gondolok itt, amit nekem szokásom hormonköltészetnek minősíteni; tudatában vagyok persze annak, hogy ezek az elmés elnevezések valójában mindig olyan butácskák-sutácskák, na meg Józsefre nézve kicsit tényleg igaztalan a dolog, de nem ragozom, írtam már erről, akit érdekel, nézze meg itt). Szép mellőzésének igazi oka az lehet, hogy nem állít olyan egyértelmű képletek elé bennünket, mint ahogy azt az irodalomórákon belénk neveltek alapján elvárnánk. Szépet nem lehet elemezni a hagyományos eszközökkel. Hiába szeretné Tandori, hogy Szép „ne maradjon a kevesek költője, hiszen ő mindig a lehető-legtöbbekről írt”, a Szép-irodalom megbecsüléséhez kell valami sajátos hajlam (nem erényt írtam, mielőtt valaki elitizmussal vádolna), az meg alapvetően vagy van, vagy nincs. Szerintem Szép Ernő par excellence az a költő, aki kevesekhez szól.

Weöres Sándor beszél arról egyik tévéinterjújában, hogy milyen könnyűszerrel skatulyázzák be a költőket: így lett Szép Ernőből a naiv, ártatlan, édelgő, gyermeklelkű poéta, aki csillogó szemeket vet a világra, önfeledten gügyörészik az apró-cseprő csodák láttán, és forró könnyeket pötyögtet el, ha megpillant egy koldust az utcán. A Gyermekjáték rózsaszín-arany babaház-mennyországának kellékei („Megkapom ott kardom, csákóm, / Sárgarézbül messzilátóm, / Képes könyvem, cifra kockám, / Cifra kockám, / Cifra kockám, / Lesz kastélyom meg tornyocskám”) olyan groteszkül hatnak egy meglett férfi keze ügyében, hogy a meglepetéstől hajlamosak vagyunk minden mást figyelmen kívül hagyni. Ha elfogadjuk azt a rettenetes közhelyet, miszerint minden közhely tartalmaz némi igazságot, akkor kijelenthetjük: Szép valóban gyerekszerű, amennyiben képtelen megszokni azt, ami van, fáradhatatlanul és – igen – naivan, jóhiszeműen rákérdez az evidensre, az untig ismertre, a szokott-szépre és az álmos-ásatagra; bizonyos értelemben a magyar költészet Fluimucil Ábele ő, ugyanakkor – és ezt már kevesen veszik észre – egy rémisztően koraérett, görbehátú, meghasonlott, megtöretett, torz Ábel, aki vért köhög, akit fáradt, keserű öregszag leng körül, akinek a léptei alatt fájdalmasan nyikorognak a parkettalapok, akinek az érintésétől megvetemednek az ajtók; horrorkarakter, aki megszállottan szajkózza, hogy "de miért?", noha tudja, hogy „Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz / Észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs vigasz, / Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az / Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz”. Szép költészetének nagy nóvuma az, hogy a rendíthetetlen naivitás és a végérvényes kiábrándultság között feloldja az ellentétet. A megcsalatottságnak, ennek az örök költői élménynek egészen új megfogalmazását adja.

"A politikai élet világa csak addig terjed, ameddig az uralkodó kozmológia megengedi." (Molnár Tamás - A hatalom két arca: Politikum és szentség)

Ez itt a lényeg; ehhez mérten dédelgessünk ábrándokat a demokrata politikusokkal meg pártokkal kapcsolatban. A haladás tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy az ember sorra levonja a humanista-mechanisztikus-haszonelvű világképből fakadó konzekvenciákat. A demokrácia "konzervatív" szereplői legjobb indulattal is csupán annyit érhetnek el, hogy néhány évvel (esetleg évtizeddel) késleltetik egy-egy ilyen következtetés levonását. Jelentős részük amúgy is csak félszívvel próbálja feltartóztatni a feltartóztathatatlant, és egy csapásra a progresszió bajnokává vedlik, amint éppen ez tűnik előnyösnek a számára. Azoknak az igyekezete, akiknek tényleg vannak elveik, relatíve még tiszteletreméltó is lehet, de tény, ami tény: hosszútávon teljességgel hiábavaló. Ideje volna már belátni, hogy a szerelemvonatból nincs kiszállás.

Nincs is szebb, mint amikor az erkölcsöt teljes barokkos pompában felvonultatják az utópista harc kritikus színterein, nem igaz?

Ha másból nem, a másság felvállalására és elfogadására intő szlogenek féktelen elszaporodásából mindenkinek egyértelműnek kellene lennie, hogy a másságnak egyszer s mindenkorra annyi, a sokszínűség és a változatosság napjai meg vannak számlálva, különbségeink záros határidőn belül könyörtelenül el lesznek törölve, olyan totális és zsarnoki egyformaság fog rátelepedni az egész világra, amilyet még nem pipáltunk. Még ha elsőre talán low budget katasztrófafilmekbe (Szupercápa vs. Megapiton, Jámbor András vs. Elemi Logika) illő hatásvadászatnak tűnik is mindez, kétség sem lehet afelől, hogy a legradikálisabb uniformizmust tartogatja számunkra a jövő: új, totalitárius erkölcs van kialakulóban, mely mániákus módszerességgel vonja felelősségre a valóságot, helyezi vád alá annak minden részletét (ld. a "rasszista" mikroagressziókat felsoroló egyetemi sillabuszok), súlyosabbnál súlyosabb morális problémákat fedez fel a hétköznapok legjelentéktelenebb aspektusaiban is (ld. munkahelyi légkondicionálás mint a patriarchális elnyomás eszköze), és addig nem nyugszik, míg el nem távolította az összes akadályt az utópia globális térnyerése elől, másképp fogalmazva: míg nem kekeckedte minden ízében egyöntetűen és egyhangúan Jóvá a világegyetemet.

"A nyitottság alapvetően... az élet."

Ideje volna ráébredni, hogy a nyugatot ma nem ideológiák, hanem puszta szavak vezérlik, helyesebben szólva azok a mélyen nyelv- és gondolkodásalatti entitások, melyeket jobb híján vagy megszokásból szavaknak nevezünk, nyitottság meg kreativitás meg megértés meg hasonlók, azok a minden értelmet nélkülöző hangsorok, melyek kásásan, artikulálatlanul törnek elő az erkölcsös, nemes, posztmodern vadember garatjából, mielőtt kőbunkóval agyoncsapja a normái ellen vétkezőket. Ezek a "szavak" nem illeszkednek semmilyen rendszerbe, nem utalnak semmilyen racionális háttérre vagy átfogó világképre; hiába is keresnénk azt a kifinomult eszmei nyomvonalat, melyre rávezetnek, mert ilyen nincsen; az utópista moralizmus hörgései ezek csupán, harsány vezényszavak az ölésre, az atavisztikus ellenség, az alattomos Rossz totális kiirtására. Mi sem nyilvánvalóbb: aki elfogadásról és sokszínűségről beszél, az a minden időket és minden érvényeket betetőző, szent Mészárlásra adja ki a parancsot, a Jó nevében elkövetett, eszkatologikus vérfürdőre hív, melynek áldozatul esik minden ellentét és ellentmondás és különbségtétel, melyben egyszer s mindenkorra kimúlik a történelem, s mely végre megteremti az immanens paradicsomot. Az emberi gőg korokon átívelő, nagy vállalkozásának végjátéka ez, a morális fázis, melyet vastagon behint az utópia (szub)verbális morzsaléka.

Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
(J. A.: Bánat)

Kedves Naplóm!

Sok rosszat el lehet mondani rólam, de azt, hogy ne lennék szélsőségesen éleslátó, aligha; olykor azzal szoktam kérkedni, hogy a társadalomhoz kapcsolódó illúzióimmal még azelőtt leszámoltam, hogy elhagytam volna a szülőcsatornát, ami persze csupán pajkos túlzás, de annyi biztos, hogy elég korán felismertem a nyugati ember végletes, jóvátehetetlen hanyatlását; s ha magam igyekszem is elkerülni, hogy részt vegyek azokban a tevékenységekben (street workout-edzések, Glamour-napok, választások és népszavazások, wellness-hétvégék, ayurvédikus masszázstanfolyamok, tánczenei fesztiválok, villámcsődületek, közérdekű felháborodások usw.), melyeket ez a mindenestül alávaló embertípussal magával az Élettel azonosít, különállásom magasából, ha úgy tetszik, szétfeszített reluxalécek mögül tekintetem tisztán és kíméletlenül járja be az emberi történelem aktuálisan belátható utcaszakaszát: piszkospiros díszburkolat, amorf műmárvány alakzatok közül előszökkenő, színes vízsugár, virágóra, benne részegen üzekedő hajléktalanokkal, távolabb pedig egy megfakult, meggörbült tábla, mely egy uniós fejlesztési terv keretében hirdeti az utópia immanens eljövetelét (a támogatás összege: 17 890 714 Ft).

Mindennek a lényege az, hogy amikor elvállaltam az általam kiötlött rossz-szolgálati nagyköveti tisztséget, a létező legszilárdabb és legrészletesebb elképzelésekkel rendelkeztem arra vonatkozólag, hogy mit és milyen rendben kell szellemi kartácstűz alá vennem rövidebb és hosszabb távon; a tervezett hadműveletek, még ha látszólag teljesen eltérő természetűek voltak is, szorosan összefüggtek és kölcsönösen feltételezték egymást, egy hihetetlenül komplex stratégiát alkotva, melyet - ma már látom, balga módon - kikezdhetetlennek hittem. Amikor például egy zenés-undorító televízióműsor stábjába beépülve titokban disznóspermát töltöttem a hamiskás mosolyú mixerlegenda, Lajsz András üvegeibe, az mestertervem okkult logikája szerint valamiképpen azzal az esettel függött össze, amikor lufiból Pinochet tábornokot hajtogattam egy rákospalotai gyereknap résztvevőinek. Így végeztem én a munkámat, így küzdöttem előre magam a posztmodernitás minden szépet és jót szerteszaggató, sátáni ellenáramában, bízva stratégiám állóképességében; épp ezért volt annyira sokkoló a felfedezés, hogy egyvalamit bizony kihagytam a számításból, és nem is holmi jelentéktelen, kellő álnaivitással könnyen eltüntethető mitesszert, hanem egy égbekiáltó, ormótlan, gennyes kelést. Olyannyira megrázott a dolog, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hagyom a francba az egészet.

(Az írás első részében vázlatosan bemutattam a francia reakciós irodalmi vonulatot, majd hosszabban kitértem Léon Bloy életére és munkásságára. Ez alkalommal e vonulat egyik legfontosabb és legjellegzetesebb alkotásával, a Le Désespéré-vel és Bloy vallásszemléletével foglalkozom.)

A Le Désespéré műfaja: regény, ám regényként értelmezni, akként vizsgálat tárgyává tenni mégis szinte lehetetlen. A Le Désespéré remekmű, ez vitathatatlan; de csapnivalóan megírt remekmű. De ez sem helyénvaló kijelentés, hiszen minden egyes bekezdés mögött valami rendellenes, az esztétika megszokott eszközeivel megragadhatatlan zsenialitás gomolyog; s ha a mű felépítése meg is csúfol minden irodalmi törvényszerűséget, ha a könyv Bloy kapkodva egymás mellé ráncigált, lázas monológ-darabkáiból tevődik is össze, melyek semmiféle valamirevaló fikciós univerzum megteremtését nem szolgálják, ha az elbeszélés kizárólag ürügy, hogy Bloy kedvére kifejthesse nézeteit kora különféle fekélyeiről, a végeredmény lenyűgöző. Bizonyára sokkal pontosabb meghatározás volna, ha az iszapáradat, a kolerajárvány vagy a tűzvihar műfajába sorolnánk Bloy alkotását; a regény sajátosságait számonkérni rajta mindenesetre képtelenség. Regényként kudarcot vall a mű, ez kétségtelen, s nem a cselekmény rendkívül sovány volta miatt (hiszen, teszem azt, Adalbert Stifter Nyárutója, melyben hosszú-hosszú oldalakon át olvashatunk a rózsanevelés és a kertművelés titkairól, a biedermeier iparművészetről, az osztrák Alpok növény- és állatvilágáról és kőtani jellegzetességeiről, hasonlóan minimális - vagy még minimálisabb! - történést tartalmaz, mégis ott rejlik benne - ha csak opálosan is - az elbeszélői szándék, mely létrehoz egyfajta elbeszélői teret, s így regényként értelmezhető), vagy mert Bloy korlátozott tehetségű író volna, hanem mert egyszerűen nem érdeklik a műfajhoz kötődő elvárások, s így különösebb skrupulusok nélkül figyelmen kívül hagyja őket. Ebben a tekintetben a Le Désespéré minden bizonnyal a műfaji határokon átlépő posztmodern regény irányába mutat; emögött azonban természetesen nem a felbomlás filozófiai-esztétikai motívumai, hanem Bloy sajátos, szabálytalan szellemi természete áll: ihlete kényszeresen önmagát kergeti, az írás számára nem a kifejezés körülményessége, többé-kevésbé világos metódus szerint zajló munkafolyamat, hanem kiáradás.

Sok kedves francia szavam van; a bien-pensance mindenképpen közéjük tartozik. Magyarra nehezen lehetne lefordítani (szó szerint "jól gondolkodást" jelent), valaki egyszer "illedelmes gondolkodás"-ként ültette át, ami talán a legügyesebb megoldás, viszont így elvész belőle a bien-tag tömörsége és sokrétűsége. A kifejezés az erkölcstől - jóságtól - dagadó szellemi konformizmust jelöli, a magát szigorúan és kényszeresen és büszkén a humanista, progresszív dogmák által kijelölt ideológiai mezsgyére szorító attitűdöt, a politikai korrektséget, ha úgy tetszik, de valami sokkal általánosabbat is egyben, azt a riasztó elszántságot, mellyel az értelem feláldozza magát a moralizmus oltárán, a szellemi funkciók akaratlagos felfüggesztését, azt a buzgóságot, mely a gondolkodást puszta tömeggé, mondhatni, a Jó buzogányává csupaszítja, amivel nagyszerűen szét lehet zúzni minden kételyt, minden ellenállást és ellentmondást, más szóval: minden alattomos rosszat.

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
(Stéphane Mallarmé - Tengeri szél; Illyés Gyula ford.)

Irigylem a franciákat. Irigylem a jobboldalukat.

Persze nem arra az illedelmes eurokonform képződményre gondolok itt, amely a francia demokratikus versengésben ezen a címen szerepel, olyan nagyságokat hozva világra, mint a multikulturális víziókat dédelgető Chirac, a paprikajancsi Sarkozy, vagy újabban - hogy csak egy nevet említsek - a mérsékelt törlőrongy ontológiai kategóriájába tartozó Nathalie Kosciusko-Morizet, s amely semmiben nem különbözik a megállíthatatlanul hanyatló nyugat más áljobboldali csoportosulásaitól (Les Républicains - már a megnevezés is sokat elárul); sem a Marine Le Pen uralma alatt egyre kifinomultabbá váló Front National-ra, melyet csak az a féktelen rettegés tesz szimpatikussá, amelyet a zsurnalisztalelkekben kivált. Nem az aktuális, köztársasági francia jobboldalra, annak pártocskáira, médiumaira, megmondóembereire gondolok, hanem arra a mérhetetlenül gazdag és termékeny ellenforradalmi hagyományra, amely olyan zseniális írókat, költőket és gondolkodókat adott a világnak, mint Céline vagy Léon Bloy. Irigylem azt, hogy - bár a progresszív felháborodásgépezet ott is ugyanúgy megtisztítja a közbeszédet minden nem helyénvaló nézettől - Franciaországban az igazi, antidemokratikus és antiegalitárius jobboldal nem a semmiben lóg, nem a konzervativizmus elszórt, összefüggéstelen darabkáiból kell összeeszkábálnia a maga eszmei alapjait, hanem az ellenforradalmi gondolat máig ívelő folytonosságára támaszkodhat, az ideák és történelmi példák olyan tárházára, mely persze ma hivatalosan érinthetetlennek minősül, ám mégiscsak létezik, és sokak számára inspirációul szolgál.