Pétainista-guénonista sci-fi? Elég valószínűtlenül hangzik, mégis van ilyen. Sokan legalábbis így hivatkoznak a francia René Barjavel (1911-1985) Ravage című könyvére, mely a műfaj ismerői szerint a tudományos-fantasztikus irodalom legfontosabb darabjai közé tartozik. A regényt először a hírhedt kollaborációpárti (nem mellesleg: roppant tehetséges embereket maga köré vonzó) folyóirat, a Je suis partout közölte 1943-ban. Barjavel művét egyesek a Vichy-Franciaország melletti kiállásként értelmezik, amennyiben a technológiai fejlődés és az általa kiváltott katasztrófa nyomasztó látképével azokat a hagyományos értékeket helyezi szembe, melyeket a Pétain-kormányzat is pajzsra emelt. (Munka, Család, Haza - hogy a rendszer hivatalos mottóját idézzük.) Ez az értelmezés vitatott, senki sem vonná azonban kétségbe Guénon, tőle is főképp A modern világ válsága c. alapmű hatását, mely a pusztulásba vezető szcientizmus elutasításában, majd a romokon létrehozott új társadalom felvázolásában érhető tetten. "Meg kell mondanom, hogy Guénon nagyon nagy hatással volt a gondolkodásom alakulására", mondta egy interjúban maga a szerző, és ez a guénoni ihletettség élesen megkülönbözteti könyvét a többi, vele nagyjából egy időben íródott (orwelli, huxleyi, zamjatyini) disztópiától.

Kedves Naplóm!

Semmi különösről nem számolhatok be Neked. Legfeljebb arról a minapi felismerésemről, hogy T. S. Eliot jó nagy hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy April is the cruellest month. Igaz, Eliot (legjobb tudomásom szerint) nem volt balatonfüredi lakos, és nem kényszerült időről-időre egy turisztikailag frekventált területekhez kínosan közel eső Aldiba levonulni, így aztán hogy is tudhatta volna. Hogy minden tekintetben július a legkegyetlenebb. Ilyenkor - már csak azért is, mert egyes, az aktuális társadalmi-kulturális adottságokból fakadó elvárások folytán fokozhatatlanul kedélyesnek és örömtelinek kéne lennie - természetszerűleg boldogtalan az ember:  a mosolyfelismerő funkció riadtan matat sajátos, a ruházkodás, a szórakozási formák, a szociális érintkezés stb. területén korunkban uralkodó viszonyok totális elutasítását tükröző arcszerkezetén. És a zsemlét is olyan zaklatottan bassza a zacskóba, hogy az valamiféle idült kétségbeesést sejtet. Őszre persze majd kiheveri az egészet, és ismét rájön, hogy gyomorgörcsét igazából nem az üdülők, hanem a létezés feltételei okozzák. De addig még dohog eleget.

Hiába vált az elmúlt évszázadban az American way of life a világ legnagyobb részén egyeduralkodóvá, hiába szereltek belénk módszeresen eredetvédett amerikai ösztönöket és megfontolásokat, hiába vagyunk már képtelenek máshogyan a dolgokra nézni, mint ahogyan egy amerikai tenné, a Republikánus Nemzeti Konvenció eseményeibe bele-belenézve újból elámultam azon, hogy Amerika mit sem veszített eredendő idegenségéből és érthetetlenségéből, abból a bizonyos ambivalens (mutáns?) varázsából, ami alól olyan nehezen tudja kivonni magát egy külső szemlélő. Még ha többé-kevésbé tisztában vagyok is Amerika jelentésével a nagy egész összefüggésében, ha tudom is, hogy túlnyomórészt olyan értékeket testesít meg, melyek merőben ellentétesek az én értékeimmel, sajátos vonzereje sehogy sem hagy nyugodni. Mit kezdjek például ezzel a titokzatos Janus-arcúságával, azzal, hogy egyszer mindenestül hiperprogresszívnek mutatkozik, a fogyasztói mechanizmusokat és az emberellenes technológiai zsarnokságot csúcsra járatja, miközben megszállottan, mértéket nem ismerve veti bele magát a legújabb balos ostobaságokba (ld. az elburjánzó safe space-eket meg a "mikroagressziókat" felsoroló egyetemi sillabuszokat); máskor meg épp különös "visszamaradottságával" tüntet, olyan jelképeket emelve fel és olyan eszmények iránt fejezve ki elkötelezettségét, melyekről egy mérsékelt európai már álmodni sem merne (pl. a vallás mindmáig jelentős szerepe a közéletben vagy a tanítási nap elején elmondott Pledge of Alliegance, benne az '54-ben betűzött "Isten színe előtt" fordulattal). Mintha Amerika egyszerre vezetné a nyugati "progressziót", és kullogna messze lemaradva tőle... De talán mindkét tendenciának, mindkét Amerika sajátos mértéktelenségének az a magyarázata, hogy ők még ki tudnak ejteni irónia nélkül egy mondatot.

Amerika lényege: őszinte mosoly a tükörben. (Egy mosoly, mely arra van ítéltetve, hogy megsavanyodjon, tehetnénk hozzá.)

Emberek, akik azzal veszik védelmükbe Oravecz Nóra, Deepak Chopra, Eckhart Tolle meg a többi hasonszőrű bandita irományait, hogy hány öngyilkosságot akadályoztak meg. Nos, pont ez bizonyítaná legjobban ezen művek hitványságát. Azt a könyvet, amelynek emberi értelemben vett haszna, sőt funkciója van, semmi nem különbözteti meg a klozetpapírtól - az már igazán csak nüansznyi különbség, hogy az ereid felpattintásáról beszéled le magad vagy a farodat törlöd ki velük, a lényeg az, hogy valamilyen földi és épp ezért végső soron említésre sem méltó cél szolgálatában állnak. Egy valamirevaló könyvet nem lehet hasznosítani. A klozetpapír és az Oravecz és társai neve alatt piacra került kiadványok között azonban mégis van egy óriási különbség: az előbbi, bár kétségkívül egy nem túl magas ontológiai szinten helyezkedik el, becsületesen betölti a maga szerény, de tisztes feladatát, mondjuk úgy: a klozetpapír használata nem ront az emberen; az utóbbiak azonban, miközben olyan fogalmakkal játszadoznak, melyeket a legtöbb ember a szégyentelenség terhe nélkül nem ejthetne ki a száján, szédületes hatékonysággal aljasítják le olvasóik vélhetőleg amúgy is visszataszító személyiségét.

*

Emberek, akik azzal vágnak vissza az Oravecz-banda produktumait kritizálni merészelőknek, hogy ne mondják meg nekik, hogy mit olvashatnak. Nos, ami engem illet: én örülnék a legjobban, ha olyan társadalmi rendben élnénk, ahol a hozzájuk hasonló csandalanépséget nem kényszerítenék természetellenes módon az írás-olvasás képességének elsajátítására. A ő esetük is kiválóan bizonyítja, hogy az általános tankötelezettség merő agyrém, és hogy a tömegeket a legszilárdabban el kell zárni azoktól az eszközöktől, melyeket a kiválasztott kevesek tudományának művelésére találtak ki.

1.

Sok gyengeségem van, talán több is, mint ami mérsékelt világpolgári szívvel megengedhető, de az soha, még legrosszabb pillanataimban sem fordult meg a fejemben, hogy - amint mondani szokás - szeressem az embereket. Mégis mit szeressek rajtuk? Az ember mint olyan rosszul öltözik, nem tud normálisan közlekedni, és drámaian büdös a lába. Egyenesen gyengeelméjűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki baráti érzelmeket tápláljon egy olyan lény iránt, ami szemrebbenés nélkül a vesédbe könyököl a svédasztalnál, fülhallgató nélkül hallgatja kedvenc slágereit a helyközi járaton, településeket ékszerdoboznak minősít, löncshúst eszik, népirtásokat és flashmobokat szervez, intrikál, földszinti lakása ablakából figyel, nehogy valaki megsértse a hulladéktároló használatára vonatkozó szabályokat, és imaginárius "jogaira" hivatkozva a legalávalóbb fajtársait bízza meg az országa vezetésével. "Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, óh ember!" Sokat tűnődtem azon, hogy létezhet-e ennél középszerűbb mondat a világon; aki valóban nem kíván mást, mint hogy kapcsolatot létesítsen a teremtés legrettenetesebb részével, az tényleg csak azt érdemli, hogy az idők végezetéig ortopéd papucsok csattogjanak a fülébe. (A sor szerzőjével, az ingerlően jólelkű Franz Werfellel egyébként holtában megtörtént a legnagyobb gyalázat, amit egy művészt csak érhet: emberjogi díjat neveztek el róla, mellyel Evrópa felvilágosult entellektüeljei tüntetgetik ki egymást. Tanulság: csak akkor fogjunk hozzá irodalmi művek alkotásához, ha biztosak vagyunk benne, hogy száz év múlva is gyűlölni fognak bennünket minden egyes szóért.)

Mindig is irigyeltem az utálatos emberek magányát. (Cioran)

(MTI) - Rossz-szolgálati nagykövetté nevezte ki magát hétfőn Batyskaf Ármin letargikus. A százhalombattai Kiss László Sportuszodában rendezett sajtótájékoztatón - melyen az újdonsült nagyköveten kívül Matolcsy György, a szabálysértéseiről elhíresült Bentley-tulajdonos Dino Marsani, a röszkei migránsvadász, Irénke néni, az önkéntes száműzetéséből hazatérő Kertész Ákos, valamint Alföldi "Roby" Róbert is részt vett - Batyskaf bejelentette, hogy megbízatása határozatlan időre szól. A sajtótájékoztatót mintegy félórás kultúrműsor előzte meg, melynek keretében Maksa Zoltán humoros monológot adott elő, majd Varga Mátyás Zelk Zoltán- és Déry-díjas költő, volt bencés szerzetes olvasott fel készülő ifjúsági regényéből az Ayala-Brindisi-páros szitárkíséretében. Batyskaf az újságírók kérdéseire elmondta, hogy rossz-szolgálati nagykövetként kizárólag az a cél fogja vezetni, hogy a lehető legtöbb embert nyomorítsa meg lelkileg, ahogy fogalmazott, "a szart is szeretném kisértegetni ezekből a lárvákból". Az eseményt rövid időre magukat feministának és nemzeti érzelműnek valló demonstrálók zavarták meg, ám a Fradi Security Kft. helyszínen tartózkodó biztonsági szakemberei hamarosan kivezették a tüntetőket. A sajtótájékoztatót Aszad-párti gíroszosok által biztosított állófogadás zárta.

A kulturkampf fogalma, mint az közismert, a bismarcki Németországból származik: az állam és egyház szétválasztása körül kirobbant politikai-ideológiai csatározásokat jelölték vele, melyek a tizenkilencedik század második felében végigsöpörtek egész Európán. Ekkoriban, a hagyományos társadalmi szerveződések romjain jött létre az, amit modern polgári államnak nevezünk; a feudális csökevényeknek tartott, s ekkorra, meglehet, valóban kissé anakronisztikussá vált apró monarchiákat a nacionalista dölyf nevében drabális birodalmakba - az Olasz Királyságba, a Német Császárságba - olvasztották. Utóbbi a protestáns etikát szabadelvűséggel és racionalizmussal ötvözve a rideg hatékonyság félelmetes erejét mutatta fel, mely a korlátlan anyagi fejlődés megszállottságában égő földrész lakóinak szemében csakhamar magát a jövőt, az emberi önmegváltást testesítette meg. Bismarck állama a haladás diadalmas utópiájából csillantott meg valamit, melynek megvalósulása - az emberi történelem során először - belátható közelségbe került. A polgári államnak zavartalan működése érdekében természetesen minél teljesebb ideológiai monopóliumra volt szüksége, másképpen szólva: a legszigorúbban maga alá kellett rendelnie minden célt, mely - természetéből vagy a társadalmi kötöttségekből adódóan - az egyén előtt lebeghet.

Mindezt az magyarázza, hogy a polgári állam kialakulása nem csupán egy újabb fejezet volt a társadalmi evolúcióban, egy megannyi államszervezési mód közül, hanem a létezés minden területére kiterjedő forradalom betetőzése, egyben az a drámai aktus, mellyel a nyugati civilizáció véglegesen és ünnepélyesen lecserélte a korábbi korok világ- és emberképét. A polgári házasság és a világi oktatás bevezetése csupán utólagos kiegészítések voltak egy hatalmas érvényfosztáshoz; a törvényalkotói tüsténkedést, a különféle szekularizációs törekvéseket, melyek annyi nekikeseredett vitát váltottak ki a maguk idejében, egy sokkalta fontosabb esemény, az emberi akarat szekularizációja tette lehetővé. A polgári állam a kényszerzubbonyba zárt kozmosz, a puszta életért folytatott élet tökéletes leképezése: működése kizárólag a működésre, önmaga - az örök hétköznapok középszerű világának - fenntartására irányul.

A mai kor a történelem messze legerkölcsösebb időszaka. Mai szemmel végtelenül naivnak tűnnek a hatvanas évek forradalmárai, akik őszintén hittek abban, hogy az erkölcsi rendszabályokat eltörölve egyszer s mindenkorra felszabadítják az emberi cselekvést; nem vették észre, hogy az embereknek nagyobb szükségük van erkölcsre, mint levegőre, hogy epedve vágynak arra, hogy kellően ájtatos hangon rájuk erőltessenek mindenféle megkövesedett dogmát, méghozzá minél megkövesedettebbeket, ha lehet. A libertinizmus rövid, felelőtlen kalandja a posztmodernitás hajnalán szükségszerűen a mai erkölcsi megszállottságba torkollt: azok az elkényeztetett, tenyérbemászó és ostoba lázadók, akik oly nagy előszeretettel űztek gúnyt az életet megkeserítő kispolgári bigottériából, egyszercsak rendkívüli tehetséget fedeztek fel magukban arra, hogy egyesítsék az inkvizíció és a viktoriánus kor legkimagaslóbb erényeit, és ráuszítsák a Morált minden nekik kicsit is nem tetsző dologra.

Ez az újsütetű erkölcs a világ erkölcse: nem utal semmire és nincs levezetve semmiből, semmiféle összefüggés nem társul hozzá, csak van, ernyedten lebeg a fogyasztói létezés diszkontáruházakkal, üdülőfalvakkal és szabadtéri fitneszparkokkal megszórt térségei fölött. Nem rendelkezik az értelemnek vagy egy indoknak még a látszatával sem; nem hordja semmilyen rajta túlmutató valóság ígéretét; nem irányul semmire, legfeljebb csak önmaga folyamatos újratermelésére, újabb sötétebbnél sötétebb bűnök (privilégiumok, mikro- és makrokirekesztések) felkutatására és újabb büntetések kieszközlésére. A moralizmusnak ez a beteges elburjánzása, fékevesztett, terméketlen őrülete lassanként elpusztít minden örömöt, élvezetet és mosolyt.

A szépemlékű Konzervatív Tea-kör megpróbálta egyszer összeállítani a magyar jobboldali gondolkodás kánonját. A figyelemreméltó kísérlet felemás eredménnyel zárult. Példamutató jobboldali államférfiakat még viszonylag könnyű volt találni, meggyőződésesen konzervatív és emellett valóban nagyformátumú írókkal és filozófusokkal viszont már sokkal nehezebb volt a helyzet; minthogy velük aligha lehetett volna megtölteni a jobboldali magyar pantheon szabad helyeit, jónéhány olyan - amúgy vitathatatlanul jelentős életművel bíró - személy is bekerült a felsorolásba, akit csak igen nagy jóindulattal lehet a konzervativizmus meghatározó alakjai közé sorolni. Konzervatív volt-e a bolsevik rémuralmat őszintén megvető, ám magát aufkléristának valló Márai Sándor? Az is kérdéses, hogy az olyan zseniális, ám lényegében apolitikus szerzők, mint Pilinszky vagy Weöres, beilleszthetők-e egy effajta kánonba; még ha az utóbbi csodálatos aforizmakötetének (A teljesség felé) és számos költői csúcsteljesítményének hamvasi, tradicionalista ihletettsége esetleg ad is magyarázatot erre, Pilinszky esetében legfeljebb mélyen megélt katolicizmusát, világlátásának pesszimista-tragikus, ha úgy tetszik, a "konzervativizmus" irányába mutató jellegét hozhatjuk fel érvként, ez pedig, lássuk be, önmagában kevés. Persze ha a kánont úgy értelmezzük, mint ami a konzervatív alapállás szempontjából - meggyőződéseiktől vagy meggyőződéseik hiányától függetlenül - fontos gondolatokat megfogalmazó szerzőket gyűjti egybe, a módszer némiképp igazolható, így viszont a listának sokkal hosszabbnak kellett volna lennie. Szintén problémás dolog, hogy a felsoroltak némelyike aligha képvisel olyan kiemelkedő, időtálló minőséget, mely kánonba foglalásukat indokolná. Az, hogy olyan másod-, harmadrendű írókhoz kellett nyúlni, mint Herczeg Ferenc vagy Kis János, jól jelzi egy magyar konzervatív kánonalkotási kísérlet leküzdhetetlen nehézségeit, egyben alátámasztja Réz Pál azon kijelentését, hogy a "jó magyar irodalom zöme baloldali". (Hogy ez mennyire nincs így világviszonylatban, arról majd később.)

Nem szeretnék különösebben mély elmefuttatásokba bocsátkozni az amerikai előválasztásokat illetően, meg aztán nem is vagyok politológus, hogy távlati analíziseket állítsak fel a jelöltek esélyeiről. A demokratáknál a wacky Bernie Sandersnek sikerült az, amit néhány hónappal ezelőtt még senki nem gondolt volna: komoly vetélytársává vált a korábban biztos győztesként számon tartott Clinton asszonynak. Az iowai döntetlen és a New Hampshire-i elsöprő Sanders-győzelem bizonyította, hogy a meccs még koránt sincs lefutva, habár - mondják a szakértők - azért messzemenő következtetéseket még hiba lenne levonni, hisz a meglehetősen lerobbant benyomást keltő progresszív abuela továbbra is jelentős támogatást élvez a kisebbségek körében, ez a támogatás pedig az etnikailag többé-kevésbé homogén Iowában és New Hampshire-ben nemigen tudott megmutatkozni. Lehet, hogy így van, de Sanders megdöbbentően nagy népszerűsége a fiatalok között (nemtől függetlenül, tegyük hozzá rögtön, még ha a nőkhöz szólva Madeleine Albright egyenesen eszkatológiai szintre is emelte a két jelölt közti választást) azért elgondolkodtató. A keserű igazság az, hogy még egy vén, hadonászó szocialista is több lelkesedést tud kiváltani belőlük, mint a merev és - ne kerteljünk - menthetetlenül ciki Clinton. Az emberi evolúció sajnos még nem jutott el arra a fokra, hogy kitermelje a lényt, akit egy Hillary-elnökség reménye tényleg lázba tudna hozni. (Leszámítva az igazi konzervatív, ezért természetesen Gyurcsány-párti Kerék-Bárczy Szabolcsot.) Sandersnek ezzel ellentétben a forradalom ósdi, ám - úgy tűnik - megunhatatlan frázisaival sikerül kellő átszellemültséget adni a mozgalmának - majd kiderül, mindez mire lesz elég. (A republikánusoknak bizonyos szempontból nehezebb dolguk lenne a "radikális", de viszonylag konzekvens és lelkes tömegeket megmozgató Sanderssszel, mint kétes múltú, a férjét érő nemierőszak-vádakat eltussolni igyekvő, email-botránytól és FBI-vizsgálattól sújtott riválisával. Csak képzeljük el, kedvenc ingatlanmágnásunk micsoda svunggal - és mekkora élvezettel! - szedné darabokra a Hillary nevű papundeklifigurát.)