A szépemlékű Konzervatív Tea-kör megpróbálta egyszer összeállítani a magyar jobboldali gondolkodás kánonját. A figyelemreméltó kísérlet felemás eredménnyel zárult. Példamutató jobboldali államférfiakat még viszonylag könnyű volt találni, meggyőződésesen konzervatív és emellett valóban nagyformátumú írókkal és filozófusokkal viszont már sokkal nehezebb volt a helyzet; minthogy velük aligha lehetett volna megtölteni a jobboldali magyar pantheon szabad helyeit, jónéhány olyan - amúgy vitathatatlanul jelentős életművel bíró - személy is bekerült a felsorolásba, akit csak igen nagy jóindulattal lehet a konzervativizmus meghatározó alakjai közé sorolni. Konzervatív volt-e a bolsevik rémuralmat őszintén megvető, ám magát aufkléristának valló Márai Sándor? Az is kérdéses, hogy az olyan zseniális, ám lényegében apolitikus szerzők, mint Pilinszky vagy Weöres, beilleszthetők-e egy effajta kánonba; még ha az utóbbi csodálatos aforizmakötetének (A teljesség felé) és számos költői csúcsteljesítményének hamvasi, tradicionalista ihletettsége esetleg ad is magyarázatot erre, Pilinszky esetében legfeljebb mélyen megélt katolicizmusát, világlátásának pesszimista-tragikus, ha úgy tetszik, a "konzervativizmus" irányába mutató jellegét hozhatjuk fel érvként, ez pedig, lássuk be, önmagában kevés. Persze ha a kánont úgy értelmezzük, mint ami a konzervatív alapállás szempontjából - meggyőződéseiktől vagy meggyőződéseik hiányától függetlenül - fontos gondolatokat megfogalmazó szerzőket gyűjti egybe, a módszer némiképp igazolható, így viszont a listának sokkal hosszabbnak kellett volna lennie. Szintén problémás dolog, hogy a felsoroltak némelyike aligha képvisel olyan kiemelkedő, időtálló minőséget, mely kánonba foglalásukat indokolná. Az, hogy olyan másod-, harmadrendű írókhoz kellett nyúlni, mint Herczeg Ferenc vagy Kis János, jól jelzi egy magyar konzervatív kánonalkotási kísérlet leküzdhetetlen nehézségeit, egyben alátámasztja Réz Pál azon kijelentését, hogy a "jó magyar irodalom zöme baloldali". (Hogy ez mennyire nincs így világviszonylatban, arról majd később.)

A konzervativizmushoz mint politikai töltetű eszmeáramlathoz, mint ellenforradalmisághoz tudatosan csatlakozó és azt folytatni igyekvő írók, gondolkodók feltűnően hiányoznak a magyar szellemi színtérről. Ennek részint történelmi okai vannak, részint a posztkádári "jobboldal" nyomora tehet róla; hiszen valójában született jelentős magyar konzervatív irodalom (még ha általában idegen nyelven is vetették papírra), csak éppen nincs meg a kellő erőfeszítés és akarat arra, hogy felfedezzék, értelmezzék és egy új, autentikusan konzervatív kultúra részévé tegyék azt. Arra az örökségre, amit Molnár Tamás, John Lukacs, John Kekes, Menczer Béla vagy Kolnai Aurél (és idesorolnám az ugyan német anyanyelvű, de mindenestül oszták-magyar Erik von Kuehnelt-Leddihnt is) létrehoztak, minden ország büszke lehetne; ehhez képest (talán Lukacs kivételével) lenge érdektelenség övezi őket, miközben senki fel se pisszen, hogy MSZMP-pártkorifeusokból átvedlett hivatásos nemzetféltők mondják meg, mi a konzervativizmus. Kiválóan szemlélteti ezt a konfúziót az egyik legjelentősebb magyar jobboldali szellemi műhely, a Kairosz Kiadó kínálata. Tény, hogy a kiadónak felbecsülhetetlen érdemei vannak számos konzervatív alapvetés (köztük a Molnár-életmű jó része), fontos vallásos és filozófiai tárgyú munkák megjelentetésében (ajánlom mindenkinek az adventi akciójukat, egy halom remek könyvet lehet beszerezni tőlük alacsony áron), de hogy a Szentmihályi Szabó Péter-féle frusztrált köpönyegforgatók "művészetét" vagy Pozsgay elvtárs ékes gondolatait a magyarságról mégis milyen megfontolásból tartják jónak rászabadítani az olvasóra, az végképp felfoghatatlan. Illetve dehogyis, nagyon is nyilvánvaló - mi sem természetesebb egy olyan közegben, ahol a párt iránti lojalitás felülír minden minőségi szempontot.

A konzervativizmus mint folytonosság, mint sajátos, jól elkülöníthető hagyomány nem létezik Magyarországon - a "jobboldali" tábor túlnyomó többsége pedig meg sem erőlteti magát, hogy - a hazai ellenforradalmi gondolat szétszórt, sokszor esetleges megnyilvánulásaiból - valamiféle intellektuális alapot kovácsoljon magának, ehelyett kényelmesen elterül a pártpolitika és a tömegmédia lábszagú valóságában. Tudván, hogy tehetségtelenségével csak akkor tud érvényesülni, ha a "jobboldal" ugyanolyan koszlott és pitiáner marad, mint eddig, az átlagos magyar "konzervatív" "értelmiségi" mindent megtesz, hogy egy magasabbrendű szemlélet még véletlenül se jusson szóhoz. Mindenestül demokrata, hiszen csupán a hozzá hasonlóan javíthatatlanul középszerű nép szemében válhat valakivé; még ha a liberális jelzőt - a pártukáznak engedelmeskedve - meg is piszkálgatja kicsit, az meg sem fordul a fejében, hogy a "népfelség elve" végső soron egy orbitális, ráadásul végtelenül kártékony baromság. Gátlástalanul nyerészkedik a tudatlanságon; nem sokkal jobb azoknál, akik kihasználva a természeti csapások teremtette anarchiát, kifosztják az üzleteket, csak éppen ez a szellemi katasztrófahelyzet valahogy nem akar véget érni, sőt egyre zavarosabb és alávalóbb lesz.

*

A magyar "jobboldal" kritikája nem lehet teljes anélkül, hogy ne vizsgálnánk meg - még ha csupán felületesen, a legfőbb sajátosságokra szorítkozva is - azokat az eszmei vonulatokat, melyek alkotják; hiszen nem egy egységes tömbről van szó, igencsak eltérő meggyőződések kapnak helyet benne, noha összeköti őket az, hogy problémás beállítódásuk folytán számos, a konzervativizmussal ellentétes értéket vállalnak fel. (Persze ennek megítélésekor a mércém csak a saját, személyes konzervativizmusom lehet, és nem állítom, hogy objektív elemzést végzek, vagy hogy egy efféle objektív elemzés lehetséges egyáltalán; meg aztán a jobboldaliság már definíció szerint sem olyan ideologikus valami, mint az utópizmus különböző válfajai. Legjobb tehát azt mondani, hogy csak a megérzéseimet foglalom írásba. Még az is meglehet, hogy ez az értekezés jobban számot ad rólam, mint a valóságról; arról, hogy számomra mit jelent a jobboldaliság, mintsem a magyar jobboldal viszonyairól; de hát ez bizonyos mértékig elkerülhetetlen.)

1. mérsékelt, "európai értelemben vett", polgári konzervatívok

A mérsékelt konzervatívnak körülbelül annyi valóságalapja van, mint a chupacabrának vagy a jetinek: sokan váltig esküsznek rá, hogy látták elbattyogni az egyetemes filozófiatörténet lyukacsos haspólóban és zoknira húzott ortopéd papucsban feszítő mérföldköve, a Mikroszkóp Színpad méltán népszerű nevettetői és Puch László között, de az megcsillanó zavart fény a szemükben valahogy óhatatlanul kételyt ébreszt a beszámoló hitelességével kapcsolatban. A jobb érzésű ember ilyenkor csak megértőn hallgat, hagyja, hogy a láthatóan nehéz sorsú beszélgetőpartner kiadja magából az élményeit, esetleg néhány közbeszúrt megjegyzéssel - "valóban, már rég szükségünk volt egy autentikus hangra " - érzékelteti érdeklődését. Idáig még rendben is van a dolog; az viszont már sokkalta meglepőbb, hogy a hasonló észlelések a Hihetetlen! magazin megfelelő rovata helyett rendszerint az Élet és Irodalom és a 168 Óra hasábjain kapnak helyet, méghozzá lepedőnyi terjedelemben. Bizony ijesztő látni, ahogy nagynevű gondolkodók tudatában lassanként elmosódik a határ a valóság és a fikció között, a vergődő racionalitás megadja magát a természetfelettinek, olyan mágikus, többé-kevésbé antropomorf lényeket gondolva ki, mint Kerék-Bárczy Szabolcs, Somogyi Zoltán vagy Béndek Péter. A fantázia beteg játékai nyomán még az is megeshet, hogy ezek az alakok önálló életre kelnek, pártokat és egyesületeket alapítanak, blogbejegyzésekben vallanak a melegházasság bevezetésének fontosságáról, megejtően megrendült hangon a fasizmus előretörését vizionálják, a szalonképes konzervativizmus megtestesítőiként az autoriter, félfeudális rezsim megdöntésével megbízott kerekasztal-tárgyalásokon, konferenciákon és workshopokon vesznek részt. Mi tagadás, néha még a legszilárdabb szkeptikust is elfogja a gyanú: olyan valószínűtlenül szélsőséges képzettársításokról van szó, amik jócskán meghaladni látszanak az emberi ész kereteit; hisz milyen perverzen zseniális agy volna képes kiötleni Bokros Lajost? Talán tényleg nekik van igazuk, és csak mi fordítjuk el balgán a tekintetünket az igazságtól; talán valóban létezik egy Igazi, Nyugatos Jobbközép Mozgalom, mely alternatívát nyújt a az egyre nyíltabban diktatórikus maffiaállamhoz képest. Vagy nem létezik, de mi sem - és minden bizonyosságunk illúzió, minden kép és költemény. Világunk egy rossz álom, amit egy téren és időn kívül rekedt Vásárhelyi Mária delirál. Ki tudja?

Térjünk át a biztosabb realitások talajára, és vegyük szemünkre azokat a, mondjuk úgy, atlantista konzervatív-liberálisokat (a megnevezéseknek ne tessenek nagy jelentőséget tulajdonítani, csak nagyjából próbálom körülírni az adott speciest), akik például a Mandiner vagy a Heti Válasz szerkesztőségének nagy részét alkotják, vagy azokat a valaha a tűz közelében álló, ám időközben a hatalom magaslatairól lepattintott figurákat, akik manapság Eötvös József Csoportot játszanak. Nyugat-barát és - fenntartásokkal ugyan, de alapvetően - uniópárti, az alkotmányosságra, az angolszász konzervatív hagyományra és a klasszikus liberalizmusra építő, a liberális demokrácia alapelveit osztó emberekről van szó; a mainstream nyugat-európai jobboldaltól (értsd: Mutti Merkel és a férfi-nő meghatározásokat a hivatalos okmányokból törölni igyekvő Tory párt) minden bizonnyal jobbra állnak, de ez talán csak a magyar közélet a baloldal által annyiszor megénekelt provincializmusának tudható be. Viszonyuk a jelenlegi kurzushoz ambivalens: fájlalják a rendszerváltáskor kialakított politikai intézményrendszer leépítését és a demokratikus játékszabályok figyelmen kívül hagyását, és ennek - több-kevesebb nyomatékkal - hangot is adnak; másfelől a kormánypárthoz továbbra is lazább-szorosabb szálak kötik őket, a nyomorúságos ellenzéktől idegenkednek, és kritikus szemmel nézik a hagyományos pártelitekkel és a médiával összefonódott EU-bürokrácia ténykedését.

Burke-öt és Tocqueville-t a kezükbe veszik, de egy Joseph de Maistre-kötetet már sikítva dobnának el. És akkor René Guénonról még nem is szóltunk.

A nyelvükre általában vigyáznak, ügyelnek rá, hogy még véletlenül se tűnjenek szélsőségesnek, próbálják fenntartani a kiegyensúlyozottság látszatát, ám mivel (még?) nem sajátították el a nyugati demokráciák sajátos duplagondolját, olykor üdítően éles hangnemben nyilatkoznak meg a multikulturális vízió szükségszerű csődjével vagy a társadalmi igazságosság harcosainak felülmúlhatatlan ostobaságával kapcsolatban. Mégis, hiányzik belőlük a szabotázsvágy, az a szikra, ami a modernitás könyörtelen leleplezésére késztetné őket; általában megrekednek azon a szinten, hogy a pártpolitika és környezetének apró-cseprő történéseit értelmezzék; épp ezért legtöbbször középszerűek és unalmasak. Nem átallják a felvilágosodás válogatott fantazmagóriáit hozni álláspontjuk védelmére, ha úgy kívánja meg a helyzet; a tradíció kósza maradványaira tiszteletteljesen rácsodálkoznak, ám szívük - kimondva, kimondatlanul - az újkoré.

Bizonyos szempontból igazságtalan egy kalap alá venni őket a Bokros-féle rákemberekkel, hiszen akadnak közöttük érdemdús, tiszteletreméltó személyek, akik a maguk, nevezzük így, diszkréten konzervatív világnézetüket ténylegesen konzekvensen képviselik; csakhogy ez a visszafogott, szelíd meggyőződés képtelen felvenni a harcot a társadalom és egyáltalán a létezés természetes rendjét szétmaró posztmodern ideológiával szemben, mivel nincs meg benne az a transzcendens töltet, mely valami gyökeresen mással és többel, valami örökkel kecsegtetné az embert. Ha a konzervativizmus pusztán közgazdasági elméleteket, fékeket és egyensúlyokat, ásatag illemszabályokat és kifinomult ejnyebejnyézést jelent, akkor maga is a probléma részét képezi, és szemétdombra való. With all due respect, az azért mégiscsak gyanús, ha valakiből a "jogállam" fogalma konkrétan libidórohamot vált ki. Milyen messze áll ez a reakciós gondolat alaphangjától, melyet Baudelaire, ez a ragyogó ellenforradalmár szólaltatott meg a legtökéletesebben: Már gyerekként két ellentétes érzelem járta át a szívem: az élet szörnyűsége és az élet mámora. A jobboldali gondolkodást nem a méricskélő, rendszergyártó és elvont "igazságokért" rajongó racionális elme kelti életre, hanem a világba fúródó tekintet, a bűn jelenvalóságának felismerése; az elkárhozás és az üdvözülés kategóriái foglalkoztatják, és még ha a kortárs valóság bizonyos jelenségei relatíve szimpatikusnak is tűnnek fel számára, azt nem feledheti el, hogy ez a valóság épp ezen kategóriák eltörlésére épül.

Az enyhén konzervatív nem konzervatív. Konzervatívnak lenni annyit jelent, hogy nem kötünk meg bizonyos kompromisszumokat, hogy átlépünk egy határt, sőt mást se teszünk, mint hogy határokat lépünk át, feszegetjük a jelenkor bornírt dogmáit. A mérsékelt konzervativizmust képlékenysége, hajlamossága arra, hogy feloldódjon az adott helyzettel kötött paktumokban, végső soron megfosztja attól az értelemtől, melynek jegyében született; legfeljebb abban tüntetheti ki magát, hogy a modernitás utolsó előtti elmebaját védelmezze a haladás könyörtelen iramával szemben. Ha a konzervativizmusból kivonjuk azt a romantikus elemet, azt a makacs elutasítást, ami még tehetetlenségét is olyan széppé és méltóságteljessé teszi, akkor végül tényleg nem marad belőle más, mint Bokros Lajos.

(A sorozat következő részében a magyar jobboldal egyik számomra különösen kedves fekélyéről, jelesül a népi-nemzeti áramlatról lesz szó, majd később sorra veszem a többi csoportosulást, végül pedig felvázolom, hogy én hogyan képzelem el a konzervativizmust.)