Journal réactionnaire

Batiszkáf

Feel The Bern

2016. április 20. - batiszkáf

 

Az autóversenyzés jószerével teljesen hidegen hagy, vasárnap délutáni szieszta-segédeszközként olykor ugyan hasznomra válik, de ennél tovább nem terjed a viszonyunk; ezért aztán Bernie Ecclestone működése sem igen foglalkoztatott soha - azzal többé-kevésbé tisztában voltam, hogy több ízben tett ún. megengedhetetlen, botrányos kijelentéseket, melyek nemzetközi sápadozásra adnak okot, hovatovább felháborodásuk kifejezésére sarkallnak minden tisztességes, jóérzésű embert, ám mindezt betudtam egy nagyon gazdag és a neomorálból, úgy látszik, nem eléggé képzett ember bumfordiságának.

A 444.hu legutóbbi híradása azonban felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy, ha ne is ássam bele magam túl mélyen Ecclestone életébe és munkásságába, legalább a Wikipédia-oldalát megnyissam. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, én a híres emberek szócikkeiben a "Controversies" szekciót szeretem a legjobban, és mindig innen kezdem az olvasást; valahogy úgy állok ehhez, hogy ha valakivel kapcsolatban ma, 2016-ban nincs semmi említésre érdemes megbotránkoztató állítás vagy tett, akkor a többit nagyjából már kitalálom, és nem érdekel; a kicsit is rokon lelkekre viszont egyedül itt, a jelenkor által döbbenetesnek ítélt dolgok között találhatok rá. (Lazán ide kapcsolódik Philip Larkin esete: a 20. század brit költészet - Ted Hughes mellett - talán legnagyobb alakjáról, akiről eladdig csupán némi homályos jobbos szimpátiát lehetett feltételezni, halála után kiadott levelezéséből kiderült, hogy, mondjuk úgy, akár rasszistának, idegen- és nőgyűlölőnek is tekinthető nézetekkel rendelkezett, hogy mást ne említsek, efféle versikékkel szórakoztatta barátait. Az újságokban persze már másnap gondterhelten görnyedezett a kérdés: olvashatjuk és szerethetjük-e Larkin verseit úgy, mint korábban? Ami engem illet, őszintén nehezemre esik elképzelni azt az embert, akivel Larkin meggyőződéseinek elfogadhatatlansága ne szerettetné meg csak még jobban a költőt.)

Tovább

A kortárs művészetről

A nagy El Kazovszkij-szemfényvesztés

 

A minap véletlenül ráakadtam a Nemzeti Galéria nemrég zárult, A túlélő árnyéka - Az El Kazovszkij-életmű című kiállításának a prospektusára. A kiállítást még valamikor ősszel néztem meg, tervbe is vettem, hogy írok róla egy posztot, aztán mindjárt el is felejtettem a dolgot; ám most, hogy újra elolvastam a kiadványt, és tajtékozva tudatomba tolultak az emlékek, ráébredtem, hogy tartozom ezzel az írással az emberiségnek. Igazából nem is annyira El Kazovszkij jelentéktelen munkásságáról, mint inkább a modern művészetfelfogásról szeretnék értekezni; nem mintha sokat tudnék hozzátenni ennek elemzéséhez, sokan és jól megfogalmazták már, miért is veszedelmes az a filozófia, melynek jegyében az elmúlt évszázadban kisajátították és gyökeresen átértelmezték a művészeteket; csupán néhány érdekességre szeretnék rámutatni.

Aki nem ismerné őt: El Kazovszkij 1948-ban született Leningrádban, tizenhat éves korában költözött Magyarországra; a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a Fiatal Művészek Stúdiójának és a Fölöspéldány-csoport tagja volt, festészettel, performansszal foglalkozott, díszlet- és jelmeztervezőként dolgozott; a progresszív értelmiség és a "korabeli nem-hivatalos, (fél)underground kortárs művészeti szcéna" belfat_7893.jpgterjes világának sztárjává vált, akit a modern képzőművészet lejárt közhelyeinek ötlettelen variálásában kimerülő művészete dacára kiugróan eredeti és fontos alkotóként aposztrofáltak azok, akik - egyetemi katedrákkal, kulturális rovatokkal és kuratóriumi helyekkel a hátuk mögött - már csak aposztrofálni szoktak embereket. El Kazovszkij természetesen egy "nyíltszívű, érzékeny, roppant bátor és könyörtelenül őszinte" művész volt, aki semmibe vette a fojtogató társadalmi normákat, és merészen szembeszállt mindenfajta elnyomó hatalommal, éppen ezért az állami kitüntetések sem maradhattak el, a Munkácsy-díjat még a halódó szocialista rendszer ítélte oda, a Kossuth-díjat már a Miniszterelnök Úr első kormánya adományozta neki. 2008-ban halt meg rákban.

Tovább

Batiszkáf Top 5

- 12. hét -

 

5. Jan Garbarek Group - Milagre dos Peixes

Jan Garbarek, a besorolhatatlan norvég szaxofonos és csapata egy híres Milton Nascimento-szerzeményt ad elő ezen a drezdai koncertfelvételen. Garbarek a korai Albert Ayler-féle kísérletezéstől kezdve a világzenei hatásokat mutató spirituális jazzen át a Hilliard Ensemble-lal közös gregoriánus kórusmű-feldolgozásokig ezernyiféle műfajban és összeállításban kipróbálta magát; a Milagre dos Peixes remek tolmácsolása bizonyítja, hogy a brazil zene sem idegen tőle.

Tovább

Az erkölcs ördöge



A mai kor a történelem messze legerkölcsösebb időszaka. Mai szemmel végtelenül naivnak tűnnek a hatvanas évek forradalmárai, akik őszintén hittek abban, hogy az erkölcsi rendszabályokat eltörölve egyszer s mindenkorra felszabadítják az emberi cselekvést; nem vették észre, hogy az embereknek nagyobb szükségük van erkölcsre, mint levegőre, hogy epedve vágynak arra, hogy kellően ájtatos hangon rájuk erőltessenek mindenféle megkövesedett dogmát, méghozzá minél megkövesedettebbeket, ha lehet. A libertinizmus rövid, felelőtlen kalandja a posztmodernitás hajnalán szükségszerűen a mai erkölcsi megszállottságba torkollt: azok az elkényeztetett, tenyérbemászó és ostoba lázadók, akik oly nagy előszeretettel űztek gúnyt az életet megkeserítő kispolgári bigottériából, egyszercsak rendkívüli tehetséget fedeztek fel magukban arra, hogy egyesítsék az inkvizíció és a viktoriánus kor legkimagaslóbb erényeit, és ráuszítsák a Morált minden nekik kicsit is nem tetsző dologra.

Ez az újsütetű erkölcs a világ erkölcse: nem utal semmire és nincs levezetve semmiből, semmiféle összefüggés nem társul hozzá, csak van, ernyedten lebeg a fogyasztói létezés diszkontáruházakkal, üdülőfalvakkal és szabadtéri fitneszparkokkal megszórt térségei fölött. Nem rendelkezik az értelemnek vagy egy indoknak még a látszatával sem; nem hordja semmilyen rajta túlmutató valóság ígéretét; nem irányul semmire, legfeljebb csak önmaga folyamatos újratermelésére, újabb sötétebbnél sötétebb bűnök (privilégiumok, mikro- és makrokirekesztések) felkutatására és újabb büntetések kieszközlésére. A moralizmusnak ez a beteges elburjánzása, fékevesztett, terméketlen őrülete lassanként elpusztít minden örömöt, élvezetet és mosolyt.

Tovább

Van-e magyar jobboldal? (1.)

Bevezetés. A mérsékelt konzervatívok

 

A szépemlékű Konzervatív Tea-kör megpróbálta egyszer összeállítani a magyar jobboldali gondolkodás kánonját. A figyelemreméltó kísérlet felemás eredménnyel zárult. Példamutató jobboldali államférfiakat még viszonylag könnyű volt találni, meggyőződésesen konzervatív és emellett valóban nagyformátumú írókkal és filozófusokkal viszont már sokkal nehezebb volt a helyzet; minthogy velük aligha lehetett volna megtölteni a jobboldali magyar pantheon szabad helyeit, jónéhány olyan - amúgy vitathatatlanul jelentős életművel bíró - személy is bekerült a felsorolásba, akit csak igen nagy jóindulattal lehet a konzervativizmus meghatározó alakjai közé sorolni. Konzervatív volt-e a bolsevik rémuralmat őszintén megvető, ám magát aufkléristának valló Márai Sándor? Az is kérdéses, hogy az olyan zseniális, ám lényegében apolitikus szerzők, mint Pilinszky vagy Weöres, beilleszthetők-e egy effajta kánonba; még ha az utóbbi csodálatos aforizmakötetének (A teljesség felé) és számos költői csúcsteljesítményének hamvasi, tradicionalista ihletettsége esetleg ad is magyarázatot erre, Pilinszky esetében legfeljebb mélyen megélt katolicizmusát, világlátásának pesszimista-tragikus, ha úgy tetszik, a "konzervativizmus" irányába mutató jellegét hozhatjuk fel érvként, ez pedig, lássuk be, önmagában kevés. Persze ha a kánont úgy értelmezzük, mint ami a konzervatív alapállás szempontjából - meggyőződéseiktől vagy meggyőződéseik hiányától függetlenül - fontos gondolatokat megfogalmazó szerzőket gyűjti egybe, a módszer némiképp igazolható, így viszont a listának sokkal hosszabbnak kellett volna lennie. Szintén problémás dolog, hogy a felsoroltak némelyike aligha képvisel olyan kiemelkedő, időtálló minőséget, mely kánonba foglalásukat indokolná. Az, hogy olyan másod-, harmadrendű írókhoz kellett nyúlni, mint Herczeg Ferenc vagy Kis János, jól jelzi egy magyar konzervatív kánonalkotási kísérlet leküzdhetetlen nehézségeit, egyben alátámasztja Réz Pál azon kijelentését, hogy a "jó magyar irodalom zöme baloldali". (Hogy ez mennyire nincs így világviszonylatban, arról majd később.)

Tovább

A nyelvről

huffpo-trump-racist-sexist-xenophobic.jpg

Nem szeretnék különösebben mély elmefuttatásokba bocsátkozni az amerikai előválasztásokat illetően, meg aztán nem is vagyok politológus, hogy távlati analíziseket állítsak fel a jelöltek esélyeiről. A demokratáknál a wacky Bernie Sandersnek sikerült az, amit néhány hónappal ezelőtt még senki nem gondolt volna: komoly vetélytársává vált a korábban biztos győztesként számon tartott Clinton asszonynak. Az iowai döntetlen és a New Hampshire-i elsöprő Sanders-győzelem bizonyította, hogy a meccs még koránt sincs lefutva, habár - mondják a szakértők - azért messzemenő következtetéseket még hiba lenne levonni, hisz a meglehetősen lerobbant benyomást keltő progresszív abuela továbbra is jelentős támogatást élvez a kisebbségek körében, ez a támogatás pedig az etnikailag többé-kevésbé homogén Iowában és New Hampshire-ben nemigen tudott megmutatkozni. Lehet, hogy így van, de Sanders megdöbbentően nagy népszerűsége a fiatalok között (nemtől függetlenül, tegyük hozzá rögtön, még ha a nőkhöz szólva Madeleine Albright egyenesen eszkatológiai szintre is emelte a két jelölt közti választást) azért elgondolkodtató. A keserű igazság az, hogy még egy vén, hadonászó szocialista is több lelkesedést tud kiváltani belőlük, mint a merev és - ne kerteljünk - menthetetlenül ciki Clinton. Az emberi evolúció sajnos még nem jutott el arra a fokra, hogy kitermelje a lényt, akit egy Hillary-elnökség reménye tényleg lázba tudna hozni. (Leszámítva az igazi konzervatív, ezért természetesen Gyurcsány-párti Kerék-Bárczy Szabolcsot.) Sandersnek ezzel ellentétben a forradalom ósdi, ám - úgy tűnik - megunhatatlan frázisaival sikerül kellő átszellemültséget adni a mozgalmának - majd kiderül, mindez mire lesz elég. (A republikánusoknak bizonyos szempontból nehezebb dolguk lenne a "radikális", de viszonylag konzekvens és lelkes tömegeket megmozgató Sanderssszel, mint kétes múltú, a férjét érő nemierőszak-vádakat eltussolni igyekvő, email-botránytól és FBI-vizsgálattól sújtott riválisával. Csak képzeljük el, kedvenc ingatlanmágnásunk micsoda svunggal - és mekkora élvezettel! - szedné darabokra a Hillary nevű papundeklifigurát.)

Tovább

Az ateizmus képtelenségéről

33417.jpg

 Istent nem hiszed, gyűlölöd, unod,
de nem kételkedsz a Rolls Royce autóban,
cifra rongyban, ringó ringyó-popóban.
Terjeszd ki rájuk atheizmusod!

Weöres Sándor: Az igazi istentagadás

Egy különös állatkísérlet alanyai vagyunk, egy kísérleté, amelyet úgy hívnak, hogy modernitás; már több száz éve, hogy elkezdődött, és egészen addig folytatódni fog, míg ki nem csikar belőlünk némi boldogságot. Kevéssé valószínű, hogy ez valaha is megtörténne, ám a feladat reménytelensége csak fokozza a kutató megszállottságát. Időközben megszoktuk, hogy így élünk, zokszó nélkül hajtjuk mókuskerekünket, és hálát adunk a tápszerért, melyet egy ismeretlen jóakarat napról napra bekészít nekünk. Mostanra sikerült elhitetni magunkkal, hogy terráriumunk minden világok leghercigebbike, a köntörfalazást mesteri módon műveljük, így tartjuk életben magunkat, így kényszerítjük rá magunkat minden egyes mozdulatra. Derékszögek által közrezárt létezésünk zokszó nélkül odaadja magát a megismerésnek, kellemes közöny járja át a teret, mesterséges fények és megfelelően szabályozott temperatúra, esztétikusan elrendezett forgács. Táplálkozunk, ürítünk, szaporodunk, a végtelenségig ismételjük az örök hétköznapok rítusát; gondolataink illedelmesen megállnak ott, ahonnan bizonyítottan és megkérdőjelezhetetlenül nincs tovább; a testünkre ragasztott szenzorok sosem mutatnak nagyobb kilengést a vizsgált tényezők terén. Általánosságban elmondható, hogy testi funkcióink jól működnek, közérzetünk kielégítő. Később aztán feltűnésmentesen kimúlunk, tetemünk névtelen kis kupac a sürgés perifériáján; csakhamar gumikesztyűs kezek távolítanak el bennünket a valóságból, nehogy látványunk megzavarja a többiek édeni nyugalmát.

A kísérlet folyik tovább.

Tovább

Tétova óda

avagy nem kell félni Donald Trumptól, meg is lehet szeretni

 150810-donald-trump-debate-743a_ded2a0af932f2c2332757273ea911da2_nbcnews-fp-1200-800.jpg

Reakciós vagyok. (Helyesebben: vágyom arra, hogy az legyek; hiszen az ember saját magáról nem állíthatja ezt csak úgy, igenis kemény munkát kell belefeccölnie, hogy az örök méltatlankodók kitüntessék ezzel a jelzővel.) A demokrácia nyomorúságos mindennapjai nem igen szoktak lázba hozni, mindazonáltal meglepetten tapasztalom magamon, hogy az amerikai előválasztási kampány milyen heveny érdeklődést vált ki belőlem. Nem kertelek: a Donald Trump-jelenség az, ami ténylegesen odaszögez a hírekhez. Reakciós-aspiránsként minimum ambivalens érzéseket kellene, hogy kiváltson belőlem a republikánus oldal enfant terrible-je, hiszen alakja aligha írható le azokkal a tulajdonságokkal, melyeket amúgy az ideális államférfi ismérveinek tartok.

Tisztában vagyok őszintétlenségemmel; hiszen Trump esetében szemet hunyok azon negatív jegyek felett, melyeket olyan nagy buzgalommal rovok fel másoknak. A legkevésbé sem a kijelentései tartalmára gondolok, hisz azokban semmi elfogadhatatlant vagy kirívóan ostobát nem látok; inkább kétes celeb-múltja, a míves gondolatszövésre nem sokat adó populista attitűdje, végtelenül nyers, olykor primitivitásba hajló megnyilatkozásai zavarnak, illetve kellenének, hogy zavarjanak. Az, ahogy például eltorzított hangon, kezeivel kalimpálva kifiguráz egy vele kapcsolatban kritikát megfogalmazó mozgássérült újságírót, hát... valóban meglehetősen visszatetsző. És mégis, nem tudom nem kedvelni őt; csodálom azt, ahogy drámai erővel jelenít meg valami olyasmit, amit - tehetetlenségből, belenyugvásból - rég elveszettnek feltételeztünk, s melynek visszatérését a közéletbe még csak remélni sem lehetett. Nem, nem a kirekesztés szelleme ez, ahogy a liberális sajtógépezet siet kijelenteni, hanem a szabadságé. "A Donald", ahogy Ivana, volt felesége nyomán szívesen nevezik, talán nem a valaha volt legcsiszoltabb politikus, ám az övénél nagyobb eltökéltséggel még senki nem ment neki azoknak az alattomos tilalmaknak, melyek kérlelhetetlenül egy mederbe terelik a gondolatokat. Nem csoda hát az a nekikeseredett szitokáradat a média és a Wall Streettel összefonódott politikai kaszt részéről, mellyel próbálják megakadályozni kifinomult elnyomásuk csődjét.

Tovább

Juhász Ferenc halálára

kassak0003.jpg

Elment a legnagyobb magyar kortárs költő.

Nem hiszem, hogy hatalmas hullámverést keltene a hír - egy-két nekrológ, néhány hamarjában összeollózott versrészlet, talán egy portréfilm a Dunán. Pedig.

Cioran írja valahol, hogy az igazán nagy költészet megváltoztatja az ember vérének minőségét. A költészet lényege az, hogy nekiront az olvasónak. És éppen ez az, ami elképzelhetetlen mostanság. A vers nem édeskés érzelmek terepe. A vers nem arra van, hogy mindenkinek jóleső igazságokat fogalmazzon meg. A vers nem puszta esztétika. A vers nem visszaigazolás. A költészet eredendően illetéktelen, agresszív, behatol egzisztenciánk legelzártabb területeire, szembesít azzal, amit még magunk elől is titkolunk. Nem ad szájunkba közhelyeket, nem szervez be semmilyen mozgalomba. Nem gondolkoztat el: leigáz. Felforgat. Du musst dein Leben ändern, ugye.

A mai ember nem tűri, hogy megsértsék magánszféráját, hogy kecses kis hazugságait lerombolják, ezért a költészetet ki kellett küszöbölnie, és ki is küszöbölte. A költészet halott; mi sem természetesebb, hogy a líra új aranykoráról papolnak. Hisz elragadóan pofátlan fiatalok bizonyítják, hogy a költészet is lehet menő. Magyarul: tehetségtelen kamaszok és népszerűséghajhász, örök középszerűségre ítélt költőcskék bárgyú szóviccekkel és kínrímekkel dobálózva erőlködnek, hogy valami döbbeneteset és nyerset mondjanak az életről. Eközben az irodalmi szakma beltenyészetének vértelen, világtól elzárt tagjai a posztmodern esztétika bűvöletében, mondvacsinált problémákat boncolgatva, az irodalmat az irodalomtudomány puszta eszközévé süllyesztve a teljes jelentéktelenségbe oldják azt, ami a költészetből maradt.

Juhász Ferenc nem volt menő, sőt lenézés lengte körül, a hivatalos irodalmi körökben sikk volt belé törölni a cipőt, amiért nem volt hajlandó megfelelni a kor követelményeinek, üvöltött, ahelyett, hogy ironikusan cincogott volna, és bátran, öntörvényűen elmerészkedett a szélsőségek felé, tudomást sem véve az ún. korszerű irodalom dogmává csontosodott esztétikai elveiről. Mintha valami természeti erő hajtotta volna a költészetét. Ha életművének egyes részei valóban problematikusak is, annak az az oka, hogy mert kockázatot vállalni, elmenni a líra legvégső határaiig, áthágva minden szabályt, hagyományt, megfontolást. Felettébb veszélyes vállalkozás volt ez, és kétségtelen, hogy olykor zsákutcába vezetett; ám az utókor nem a tévedésekre, hanem azokra a zseniális, összetéveszthetetlen juhászi verssorokra fog emlékezni, melyeket csupán ez a törhetetlen vakmerőség teremthetett meg.

Juhász Ferenc halálával talán az utolsó képviselője is eltávozott annak a költészetfelfogásnak, amely a lírát nem játékként, csecsebecseként fogta fel, és nem is az irodalomtudomány laboratóriumaként tekintett rá, hanem elementáris erőt látott benne, mely képes felszántani az embert és - rajta keresztül - a létezést.

Nyugodjék békében.

Így vagyok én is immár, így vagyok árván, így vagyok: ilyen verten
és angyalcsorda rugdos, cibál, lök, szennyes recsegő horda,
százlábú bogártömegként szétfutva, sírva, összetorlódva, kupacosodva,
ízelt csigolyaláncként szaladva, gyűrű-rózsafüzérként gomolyogva.
És ki néz engem, a megvert, vad jéggel-alázott kertet,
ki jajgatja véresen, jég-alá száműzetésem, milyen Éden:
még bent a szenvedésben, s már kívül a szenvedésen?
A jégverés fehér dühdiadalma (2007)

A jövő történésze

Jean Raspail-ról

 jean-raspail-portrait-1200x648.jpg

Jean Raspail könyveinél keresve sem találni aktuálisabb olvasmányt ezekben a napokban.

Jean Raspail 1925-ben született, a Loire-tól nem messze fekvő Chemillé-sur-Dême-ben. Fiatalkorában bejárta az egész világot, Alaszkától kezdve a Karib-tengeren és Patagónián át Japánig jószerével mindenütt megfordult, kenun hajózott le a Szent Lőrinc-folyótól New Orleansig, bennszülött törzseket tanulmányozott, expedíciót vezetett Dél-Amerikában az inkák nyomait kutatva. Kezdetben főleg útleírásokat és riportokat írt, majd 1973-ban megjelent a Le Camp des Saints, máig leghíresebb regénye, melyet még számos nagy sikert arató könyv követett.

Raspail bevallottan monarchista. (Gondoljunk bele, hogy az ún. felvilágosodás micsoda állhatatos mesterkedése kellett ahhoz, hogy ez a szókapcsolat létrejöhessen!) Ezirányú meggyőződése többek közt Sire című regényében kap nagy szerepet, melyben egy Bourbon-leszármazottat francia királlyá koronáznak. (Jelentkező a valóságban is akad.) Raspail ultrareakciósként határozza meg magát, viszont a liberális oldal által menetrendszerűen ráaggatott szélsőjobboldali jelzőt visszautasítja; hisz a tradicionális társadalomfelfogásban és a régimódi, meghaladottnak nyilvánított erkölcsökben, afféle lejárt fogalmakban, mint a hűség, a tekintély, a becsület. Raspail francia, ám az ő franciasága nem merül ki azokban a nyákos sablonokban (baguette! champagne! tour d'Eiffel! - rosszabb esetben még a becstelen forradalom végképp szétrágott és értelmetlen szlogenjeivel is megfejelve), amiket az utolsó napokban felköhögni bírt az internet népe. Mondani se kell, hogy számára Franciaország nem egyenlő az őt benépesítő sokasággal, nem kultúrák, szokások és népek találkozásának semleges kerete, egy örökké változóban lévő és ezért objektíve jellemezhetetlen "Franciaország-tér", hanem egy szinte földöntúli eszmény, egy bizonyosfajta magatartás és világnézet évszázadok során át csiszolt együttese. "Toute ma vie, je me suis fait une certaine idée de la France" - írja De Gaulle tábornok a Háborús emlékiratok-ban. "Érzelmi énem természetesen mesebeli hercegnőnek vagy falfestmények madonnájának képzeli Franciaországot, olyannak, akire különleges és kivételes sors vár. Ösztönösen hiszek abban, hogy a Gondviselés csodálatos sikerekre vagy elrettentő balsorsra szánta." Franciaország egy feladat és egy sajátos, mással össze nem téveszthető létszemlélet - ez, és nem Eurodisneyland vonzott annyi remek elmét a francia civilizáció bűvkörébe. Raspail szerint Franciaország hanyatlása annak köszönhető, hogy elszakadt gyökereitől, transzcendens minőségét feláldozta az utópikus demokratizmus és a szekuláris humanizmus oltárán; nem is várható, hogy ismét naggyá váljon, míg a legkeresztényibb király és vele a francia történelem újra el nem foglalja az őt megillető helyet.

Tovább