"A nyitottság alapvetően... az élet."

Ideje volna ráébredni, hogy a nyugatot ma nem ideológiák, hanem puszta szavak vezérlik, helyesebben szólva azok a mélyen nyelv- és gondolkodásalatti entitások, melyeket jobb híján vagy megszokásból szavaknak nevezünk, nyitottság meg kreativitás meg megértés meg hasonlók, azok a minden értelmet nélkülöző hangsorok, melyek kásásan, artikulálatlanul törnek elő az erkölcsös, nemes, posztmodern vadember garatjából, mielőtt kőbunkóval agyoncsapja a normái ellen vétkezőket. Ezek a "szavak" nem illeszkednek semmilyen rendszerbe, nem utalnak semmilyen racionális háttérre vagy átfogó világképre; hiába is keresnénk azt a kifinomult eszmei nyomvonalat, melyre rávezetnek, mert ilyen nincsen; az utópista moralizmus hörgései ezek csupán, harsány vezényszavak az ölésre, az atavisztikus ellenség, az alattomos Rossz totális kiirtására. Mi sem nyilvánvalóbb: aki elfogadásról és sokszínűségről beszél, az a minden időket és minden érvényeket betetőző, szent Mészárlásra adja ki a parancsot, a Jó nevében elkövetett, eszkatologikus vérfürdőre hív, melynek áldozatul esik minden ellentét és ellentmondás és különbségtétel, melyben egyszer s mindenkorra kimúlik a történelem, s mely végre megteremti az immanens paradicsomot. Az emberi gőg korokon átívelő, nagy vállalkozásának végjátéka ez, a morális fázis, melyet vastagon behint az utópia (szub)verbális morzsaléka.

A huszadik század második felében az utópikus gondolkodás korábbi, ideologikus, kiterjedt világmagyarázattal és érveléssel előhozakodó formái - a kommunizmus, a régivágású, naiv felvilágosodáseszme stb. - megszűntek hatékonyak lenni. Tulajdonképpen soha nem is voltak, lehettek azok, hiszen racionális mivoltuknál fogva túlságosan könnyen kikezdhetők voltak, hamisságukat az elemi logika segítségével és a történelmi-szociológiai tényekre rámutatva különösebb nehézség nélkül fel lehetett fejteni; s ahogy az ezen világnézetek által létrehívott nagyszabású emberkísérletek - ezek közül is elsősorban a szovjet állam - csúfos kudarcát már az ideológiai mechanizmus semmilyen kecses manővere nem volt képes elpalástolni, a Jó megcsalatott híveinek új eszközöket kellett találniuk, mellyel megvalósíthatják vágyott utópiájukat. Az ideológia zsákutcának bizonyult, mert a racionalitást, mely létrehozta, a (Baudrillard szavával) rossz intelligencia, a földi paradicsom megteremtését gátló Gonosz is eredményesen felhasználhatta a maga ártó céljaira. Ez az, amit a felvilágosodás filozófusai képtelenek voltak belátni; a huszadik század megtört eretnekeire hárult a felismerés, s ha nem akartak lemondani utópikus ábrándjaikról, nem volt más választásuk, mint hogy megtagadják az évszázadok óta uralkodó észkultuszt. Az értelem hitelvesztése által előállt helyzetből nem mutatkozott más kiút, mint az ideológia feloszlatása, minden érvény és jelentés és világkép akaratlagos felszámolása, a totális dekonstruktivizmus, egyszóval: a posztmodernitás. A "legitimáció meta-elbeszéléseit", ahogy a kor jellegzetes imposztora, Lyotard fogalmazott, a politikai megváltástanokat, a progresszió hagyományos felfogását stb. végérvényesen szétzúzta a kétely, s a romok között csapatnyi csatornalelkű értelmiségi tallózott, nem sírva: közönyösen.

Elsőre talán kétségbeesettnek tűnhetett ez a lépés, a felvilágosodás szétcincálása, idővel azonban az utópizmus eddigi legjobb cselfogásának bizonyult. Kiderült, hogy a posztmodernitás, mely elméletben az elkorhadt haladáseszmények, a kardcsörtető optimizmus ellenében jött létre, az utópia hajszolásának páratlanul hatásos és hatékony eszköze.

"What the world needs now is love sweet love,
It's the only thing that there's just too little of,
What the world needs now is love sweet love,
No not just for some but for everyone."

A posztmodernitás univerzumában semmilyen eszme vagy hitrendszer nem tarthat jogot abszolút érvényre. A történelem megtanított bennünket arra - hangoztatják a posztmodern okosok -, hogy a túlontúl határozott gondolatokból előbb-utóbb óhatatlanul előserken a rossz Démiurgosz; a Gonosz azáltal tud időről-időre belerontani az emberiség kalandjába, hogy fenntartja az objektivitás meg a kizárólagos gondolkodás hazugságát. Márpedig - vallják ők - minden nézet önkényes és öncélú, így végső soron egyenlő értékű és tetszőlegesen felcserélhető, senki sincs olyan helyzetben, hogy objektív állításokat alkothasson a valóságról; dolgunk nem egyéb, mint hogy kidolgozzuk a kölcsönös tisztelet és elfogadás, az univerzális türelem minden eddiginél szilárdabb és következetesebb szabályrendszerét. A posztmodern azt tekinti ideális intellektuális légkörnek, melyben viszonylagossá fonnyadnak az ítéletek, melyben minden kijelentés egyben önmaga cáfolata is. Az "intellektuális" jelző persze csak üres lózung, hiszen ebben a "légkörben" (inkább vákuumról beszélhetünk) a gondolkodás meg van fosztva attól, ami valóban potenssé teszi; azok a szánalmas, töpörödött "vélekedések", melyek ebben a semmiben bágyadtan kergetik egymást, nem többek összefüggéstelen megérzések és benyomások efemer, jelentéktelen halmazánál.

Sokan azok közül, akik tenni szeretnének ez ellen a borzasztó jelenkor ellen, még mindig abban a hitben élnek, hogy ideológiákkal kell szembeszegülniük, hogy az "újbalos" pártprogramok meg a progresszív egyetemek társadalomtudományi karain folytatott szájtépés alkotják az utópizmus frontját. Nagyobbat nem is tévedhetnének, ugyanis az utópizmus ereje ma nem gondolatokban rejlik, hanem abban a módban, ahogy - felettébb idézőjelesen - "gondolkodunk". Ezt a módot pedig mindenestül a fentebb említett szabályrendszer határozza meg, melyet - bár elviekben semleges, és csupán a tolerancia általános érvényesülését szolgálja - az utópista megszállottság energiái izzítanak át és formálnak mutáns szörnyetegerkölccsé, neomorállá, ahogy jómagam szoktam nevezni. Hol voltak már azok az idők, amikor ez az örök sóvárgás "tudományosan", észérvekkel próbálta bizonyítani a maga beteljesülésének elkerülhetetlenségét! Az utópiáért epedők számára sokkal kényelmesebb volt lemondani a profetikus kinyilatkoztatásokról, a rendszeralkotás kényszeréről, hagyni összeroskadni a reszketeg ideológiákat; így ügyesen kisajátíthatták maguknak a jogot, hogy őrködjenek a romok felett, s fanatizmusukat a megmaradás zálogának álcázhatták. Okultak az eszmék kudarcából: immár a hitek, nézetek dimenzióján kívül álló, annak keretet adó "általános" és "semleges" alapelvek mögé bújva gondoskodnak arról, hogy ne érhesse őket többé semmiféle intellektuális kifogás. Az pedig csak természetes, hogy ami fel van mentve a szellemi önigazolás követelménye alól, hamarosan a legféktelenebb erkölcsi jellegzetességeket ölti. Az az elvárás, hogy nyitottak és toleránsak legyünk, nem vezethető vissza racionális vagy metafizikai igazságokra; éppen az a tény, hogy nincs mögötte semmi, jobban szólva: hogy a semmi van mögötte, a létezés kavargó értelmetlensége, teszi magától értetődővé és egyben megfoghatatlanná. Ez az elvárás tetszik a végső biztosítéknak a szüntelenül kísértő Rossz ellen, s csak a legelvetemültebb gonosztevők eszében fordulna meg az, hogy kikezdjék, olyan gonosztevőkében, akikkel szemben minden eszköz megengedett.

Itt lép színre a neomorál. A jelenséget jellemezni persze roppant nehéz: ledobja magáról az összes meghatározást. Valamiféle antierkölcs és hipererkölcs - egyszerre. Nem hasonlít egyetlen korábbról ismert erkölcsi rendszerre sem. A hagyományos erkölcsöt már pusztán az a vonása viszonylagossá tette, hogy abszolút, szupramorális igazságokban - az emberi értelemben vagy valamilyen transzcendens bölcsességben - keresett magának igazolást. A neomorál ezzel szemben abból a felismerésből nyer érvényt, hogy minden viszonylagos, a létezés végső soron értelmetlen, s a Gonosz - az elnyomás, a diszkrimináció stb. - rendre azáltal erősödik meg, hogy ennek ellenkezőjét hiteti el az emberekkel. A neomorál arra hivatott, hogy mindenáron megakadályozza ezt a mesterkedést; funkciójából következően megkérdőjelezhetetlen. A neomorál az erkölcs - a hazug, embernyomorító rendszabályok és miegymás - ellenében határozza meg magát; tévedhetetlenül megbélyegzi és a jó emberek közösségéből örökre kirekeszti azokat, akik nem vallják a diverzitás, az inkluzivitás stb. kanonizált elveit. A neomorál a dogmák ellen gyárt dogmákat. A neomorál az erkölcs tagadásának erkölcse, a relativizmus bigottsága; az erkölcs helye és szédületes túlburjánzása. Vérveres plakátszöveg: a neomorál könyörtelenül lecsap a nyitottság és az elfogadás ellenségeire. Az persze az utópisták feladata, hogy meghatározzák, pontosan mit is jelentenek ezek a fogalmak, és kik számítanak az ellenségeiknek. Az értelmezés tere, mondani se kell: tág.

Ma az utópizmus legmagasabb szintű képviselői - mint a globalo-bürökraták, a hivatalos Európa - nem követelik meg tőlünk, hogy adott, központi ideológiai sablonokat, például a történelmi fejlődés valamilyen meghatározott elméletét tegyük magunkévá, sőt arra buzdítanak, hogy vállaljuk fel saját eszmei vagy identitásbéli különbségeinket, és egyéni ideáinkkal szálljunk be a posztmodern diskurzusba; csupán azt várják el, hogy tartsuk tiszteletben a kölcsönös elfogadás normáit. Végtelenül álságos ez a felhívás, ugyanis azok a nézetek és identitások, melyeket ezen diskurzusba bevezetnek, óhatatlanul halálra vannak ítélve, a relativizmus posztmodern pocsolyájában csakhamar nyom nélkül szétmállanak. A normák biztosítják, hogy különbségeink az általános jelentéktelenség egyneműségében szívódjanak fel; ha pedig ezen normákra fittyet hányva merészeljük megfogalmazni gondolatainkat, ebből a fenti csupánból egycsapásra gátlástalan megsemmisítőkampány kerekedik, röppennek a gyilkos jelzők, az olajozottan működő felháborodásmechanizmus, a neomorál módszeresen felőröl bennünket. A toleranciakultusz a másság halálát jelenti. De ez már az írás második részének a témája.