Batiszkáf

Batiszkáf

A kultúrharc emlékére

2016. május 10. - batiszkáf


 

film-playtime6.jpegA kulturkampf fogalma, mint az közismert, a bismarcki Németországból származik: az állam és egyház szétválasztása körül kirobbant politikai-ideológiai csatározásokat jelölték vele, melyek a tizenkilencedik század második felében végigsöpörtek egész Európán. Ekkoriban, a hagyományos társadalmi szerveződések romjain jött létre az, amit modern polgári államnak nevezünk; a feudális csökevényeknek tartott, s ekkorra, meglehet, valóban kissé anakronisztikussá vált apró monarchiákat a nacionalista dölyf nevében drabális birodalmakba - az Olasz Királyságba, a Német Császárságba - olvasztották. Utóbbi a protestáns etikát szabadelvűséggel és racionalizmussal ötvözve a rideg hatékonyság félelmetes erejét mutatta fel, mely a korlátlan anyagi fejlődés megszállottságában égő földrész lakóinak szemében csakhamar magát a jövőt, az emberi önmegváltást testesítette meg. Bismarck állama a haladás diadalmas utópiájából csillantott meg valamit, melynek megvalósulása - az emberi történelem során először - belátható közelségbe került. A polgári államnak zavartalan működése érdekében természetesen minél teljesebb ideológiai monopóliumra volt szüksége, másképpen szólva: a legszigorúbban maga alá kellett rendelnie minden célt, mely - természetéből vagy a társadalmi kötöttségekből adódóan - az egyén előtt lebeghet.

Mindezt az magyarázza, hogy a polgári állam kialakulása nem csupán egy újabb fejezet volt a társadalmi evolúcióban, egy megannyi államszervezési mód közül, hanem a létezés minden területére kiterjedő forradalom betetőzése, egyben az a drámai aktus, mellyel a nyugati civilizáció véglegesen és ünnepélyesen lecserélte a korábbi korok világ- és emberképét. A polgári házasság és a világi oktatás bevezetése csupán utólagos kiegészítések voltak egy hatalmas érvényfosztáshoz; a törvényalkotói tüsténkedést, a különféle szekularizációs törekvéseket, melyek annyi nekikeseredett vitát váltottak ki a maguk idejében, egy sokkalta fontosabb esemény, az emberi akarat szekularizációja tette lehetővé. A polgári állam a kényszerzubbonyba zárt kozmosz, a puszta életért folytatott élet tökéletes leképezése: működése kizárólag a működésre, önmaga - az örök hétköznapok középszerű világának - fenntartására irányul.

Az a szervezői fanatizmus, mely a horizontális létezés és az emberi egzisztencia üzemelését minél flottabbá és megállíthatatlanabbá akarta tenni, természetesen rövid idő alatt a gyártósorok monotonitásába fulladt; az embernyomorító gépek tompa dübörgése mint a felvilágosodás győzelmi dala zengett a termelés maximalizálása érdekében felszámolt éjszakában; s minthogy a modern világkép nem rendelkezett semmiféle önmagát meghaladó viszonyítási ponttal, a világ egyszeriben abszolút érvényre tett szert, ami egész egyszerűen annyit jelentett, hogy a köznapi dolgok terrorja elől nincs menekvés. Nem volt többé helye a transzcendens ígérgetésnek, legfeljebb elszigetelten, az állam által ellenőrzött formában, a "vallásszabadság" keretei között; az a civilizációs meggyőződés pedig, hogy a siralomvölgyből van kiút, mely évszázadok alatt annyi nagy tettre és őrültségre késztette az embert, szép lassan elszivárgott. Az emberi lét teleológiájának tradicionális és modern felfogása, mondani se kell, a lehető legélesebb ellentétben áll egymással; egyszerűen szólva Iehetetlenség kibékíteni őket, ezért is tragikus annyi jószándékú gondolkozó igyekezete, hogy a kettőt valamiképpen ötvözze, s mely a legjobb esetben a modern felfogás egyfajta finomított verziójának felvázolásában merül ki. A modern állam harcosainak meg sem fordul a fejében a kompromisszum szükségessége: tisztában vannak azzal, hogy a túlvilági révedezés szükségszerűen rontja az életnek, ennek a hatalmas és értelmetlen üzemnek a mutatóit; ezért aztán ők kemény elhatározással elérik, amit akarnak, történjen ez bár az ateizmus hivatalossá tételével (mint azt a kommunista országokban láthattuk), vagy a vallásos érzék fokozatos és furmányos eljelentéktelenítésével (ahogy az a nyugati társadalmakra jellemző).

A polgári állam térnyerésével szemben a katolikus egyház leginkább csak riadt kapálódzásra volt képes. A Pápai Állam 1870-es megszűnése után IX. Piusz a Vatikán foglyának nyilvánította magát, elutasítva minden tárgyalást az egységes Olaszország kormányzatával, ám ezzel csupán tehetetlenségének adta tanújelét. Korábban a Tévelygések sillabuszá-nak közreadásával próbált szembeszállni a világtrendekkel, szerény sikerrel. A Német Császárságban a katolikusokat mindig is gyanakodva figyelő Vaskancellár hadjáratot indított az egyházi befolyás ellen, állami felügyelet alá vonva az egyházi iskolákat, feloszlatva több szerzetesrendet, kötelezővé téve a polgári házasságot. A Harmadik Köztársaság Franciaországában a Jules Ferry-féle törvények megteremtették az ingyenes, kötelező és világi oktatást, a Charles Péguy által uniformisuk, szigorú szellemük és elszántságuk okán találóan fekete huszároknak nevezett tanítók egy (ma már kétségkívül szörnyű reakciósnak, s mint ilyen, elfogadhatatlannak minősülő) nacionalista-köztársasági, a hagyományos francia államfétisre épülő eszmény jegyében próbálták engedelmes állampolgárrá nevelni a gyerekeket; 1905-ben pedig törvény mondta ki az állam és az egyház szétválasztását. Itthon az első nem nemesi származású miniszterelnök, a libepius-x-tiara.jpgrális Wekerle Sándor első kormánya vezette be - Ferenc József ellenállása dacára - az állami anyakönyvezést és a polgári házasságot, igaz, a szekularizációs törvények elfogadtatása a kabinet bukásához vezetett.

Míg a IX. Piuszt követő XIII. Leó elődjénél megengedőbb szellemben fordult a modern állam felé, támogatta a katolikusok részvételét a demokratikus döntéshozatalban és a keresztény jellegű munkásmozgalom létrejöttét, az őt követő (Szent) X. Piusz (jobbra) élesen kikelt az egyházi és világi életben elterjedt modernista tévtanok ellen. A folyamatos visszaszorulásra kényszerülő katolikus egyház ekkorra azonban végleg elvesztette a társadalomban betöltött korábbi szerepét, Molnár Tamás szavával élve ezután egy volt csak a demokratikus társadalom megannyi lobbiszervezete közül, védtelenül az aggiornamento, a humanizmus, a neomorál kísértésével szemben. Lehet érvelni amellett, hogy a szellemi tekintély és az időbeli hatalom kétségtelenül egészségtelen összefonódását felszámolva a polgári állam térnyerése tulajdonképpen jót tett az egyházzal; éppen csak az a baj, hogy a modern állam - büszkén hirdetett szabadságjogai, világnézeti semlegessége dacára - gyakorlatilag megtiltotta bármilyen az övétől eltérő tekintély tiszteletét, ráadásul a maga per definitionem kizárólagos ideológiájának, zsarnoki sürgésének alávetve az embereket érvénytelennek nyilvánította lényünk kontemplatív, a modern felfogás szerint minden bizonnyal lusta és haszontalan hajlamait, melyekre ez a szellemi tekintély hathatna. Márpedig a vallásból a szellemi önmeghaladás példája nélkül csupán valamiféle jelentéktelen erkölcsi pacsmagolás marad, ahogy azt Bergoglio bíboros szomorú példájából is láthatjuk.

*

A polgári állam kiépülésével, a szekularizációs törvények elfogadásával azonban a kultúrharc korántsem ért véget: kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen a közelmúltig tartott, igaz, a frontvonalak folyamatosan eltolódtak, a harcoló felek és meggyőződéseik is időről időre kicserélődtek. Az, ami egyik nap még a Jó eszmei kiteljesedésének számított, másnapra botrányszámba ment, durván kirekesztőnek és elnyomónak tituláltatott. A történelem rossz oldalán általános zavar és tanácstalanság uralkodott el, s ha olykor egy-egy jól irányzott ellencsapással sikerült is részleges sikereket elérni, a haladás egyre megállíthatatlanabbnak tűnt. Egyesek sorra adták fel állásaikat, meghajoltak a túlerő előtt, s már csak egy viszonylag tűrhető kiegyezésre törekedtek; másokat a hanyatlás érzete, a vereség tudata hamis ideológiákba, összeesküvés-elméletekbe, céltalan indulatkeltésbe, megnyerhetetlen ütközetekbe hajszolt.

Az egyik legfontosabb csata kétségtelenül a Dreyfus-ügy volt; kimenetelének tanulságul kellett volna szolgálnia a kultúrharc hiábavalóságára nézve. Mindaz az energia, melyet a köztársaságellenes tábor ebbe a non-story-ba invesztált, végső soron csupán a progresszivizmus megerősödését szolgálta (meg persze azt, hogy ma minden hivatásos felháborodó Zolának képzeli magát), míg az ellenforradalmi gondolatot is meglehetősen hatékonyan sikerült lejáratnia. Az első világháború aztán alaposan felforgatott mindent: a fellángoló nemzeti törekvések, a békecsinálók szűklátókörűsége okán megsemmisült a katolikus-monarchista tradíció utolsó igazán autentikus zárványa, az Osztrák-Magyar Monarchia, miközben a modern állam első kísérlete, a felvilágosult európai birodalom (némi sovinizmustól sem mentes) eszménye is megbukott. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok - és a wilsoni pontok és a "biztonságossá tenni a világot a demokrácia számára" szlogenjének finom utópizmusa - is bevonult a világpolitikába, míg a keleti végeken a bolsevik uralom kezdte meg fáradhatatlan emberboldogító tevékenységét. A haladás - Cioran szavaival élve - "civilizációnk kültelkeire" helyezte át székhelyeit.

A húszas években a kultúrharc új témák mentén bontakozott ki. Az 1925-ös híres daytoni majompert, melyben egy John T. Scopes nevű tanár szállt szembe az evolúciós világmagyarázat tanítását tiltó Tennessee állammal, a progresszív oldal győzelemként könyvelhette el, noha a bíróság ellenfelük javára döntött. A progresszíveket védő Clarence Darrow jó érzékkel a tanúk padjára hívta a "fundamentalistákat" képviselő Williams Jenning Bryan volt demokrata külügyminisztert, akinek a Darrow cseles kérdéseire kifejtett naivan kreacionista nézetei közröhej tárgyává lettek. A bibliai teremtéstörtépicassost.jpgnet szó szerinti értelmezése nyilván nem állja meg a helyét, ám ami a Bryan evolúcióelmélet iránti ellenszenvét megalapozó félelmeket illeti - jelesül azt, hogy a darwinista materializmus katasztrofális társadalmi következményekkel jár ("minden rossz, amitől Amerika szenved, visszavezethető az evolucionizmus oktatására", ahogy ő fogalmazott), hogy a természetes kiválasztódás elve szörnyű gaztettek igazolására alkalmas -, nos, ezek helyességét (főleg a nem sokkal a per után történtek tudatában) senki nem vonhatja kétségbe. A kultúrharc eközben Európában totalitariánus ideológiák versenyévé fajult, melyből a kommunizmus a Szörnyeteg eltiprójának dicsfényével került ki; a nyugati értelmiség mélyen meg volt győződve arról, hogy a jövő felé - bizonyos radikális allűrök ide vagy oda - a Szovjetunió mutatja az utat. A hidegháborús pszichózis légkörében meginduló McCarthy-féle "boszorkányüldözés" újabb példa a kultúrharc megnyerhetetlenségére: hiába tudjuk ma már, hogy a szovjet ügynökök beszivárgásától való félelemnek igenis volt alapja, a McCarthy-korszakot mint a reakció tombolásának sötét időszakát tartja számon a köztudat, hiszen olyan kiváló művészeket hurcoltak meg ártatlanul, mint a sztálinista Lillian Hellman (akinek, mint tudjuk, minden szava hazugság volt, beleértve az "a"-t és az "és"-t is) vagy a Generalisszimuszért nemkülönben és feltétel nélkül rajongó Dalton Trumbo (akinek hányattatásairól, persze hogy, nemrég filmet is készítettek Hollywoodban). Fent Picasso Sztálin-portréja látható.

*

A hatvanas években aztán kezdetét vette a kultúrharc utolsó, nagyjából napjainkig tartó szakasza, melyet a posztmodern liberalizmus előretörése jellemez. Ekkor jegecesedett ki végleg a kultúrharc rituáléja, az a társadalmi-kulturális csapdajáték, melybe az ellenoldal vakon beleesik, nem akarván felismerni az igazságot, hogy csak veszthet, hogy a küzdelem más kimenetelét egyszerűen a szabályok logikája nem teszi lehetővé. A haladás különböző eszményei egy szinte alig felfogható, végső szintézisben ölelkeztek össze: a kommunista illúziókból való (persze csak szép lassú) kiábrándulás az utópizmus hatalmas energiáit szabadította fel, s ezek azt a rémisztő posztideológiát hozták létre, mely - nevéhez illően - túllép minden ellentmondáson és különbségen, a legsimábban egyesíti a különféle emancipációs mozgalmakat, a hatvannyolcas ködevést, a szexuális forradalmat, a jóléti társadalmak elkényelmesedett humanizmusát, a kultúrmarxista felháborodásipart, a többszörösen átlényegült osztályharcot, a másságkultuszt, az "ezoterikus" kalandozásokat és az elnehezült materializmust, a tömegkultúrát és -médiát, a kiöregedett forradalmárok polgári meghunyászkodását, a kétes elitek által ellenőrzött demokráciát, a késői kapitalizmus valóságát, a fogyasztásban történő önmegvalósítást, a globalista álmokat, a kommunikáció beteges túlburjánzását, mindent és mindennek az ellentétét, a mérséklet, a status quo  transzparens, megragadhatatlan körében, melytől a legminimálisabb eltérés a szélsőségesség bélyegét vonja magára.

"Sexual intercourse began / In nineteen sixty-three / (which was rather late for me) / Between the end of the 'Chatterley' ban / And the Beatles' first LP" - írja Philip Larkin híres, Annus Mirabilis című versében. Larkin a rá jellemző szatirikus hangnemben, remekül ragadta meg annak a forradalmakkal terhes kornak a hangulatát, melyben eltöröltetett az "ósdi" rendszabályok és a bigottéria elhasználódott univerzuma, s az eleddig elfojtásoktól és bűntudattól sújtott néptömegek ámuldozva magukévá tették az isteni gondtalanság imperatívuszát. (Hamvas Béla valahogy úgy fogalmazta meg ezt, hogy a kispolgár elkezdett Oscar Wilde-ot játszani.) A Lady Chatterley szeretője kiadása kapcsán folytatott pert mérföldkőnek tekintik ebben a folyamatban, sokak egyenesen a permisszív társadalom születését kötik hozzá; a tömegkultúra pedig az új normák megerősítésében, a posztideologikus kondicionálásban játszott elengedhetetlen szerepet. Erről az időszakról kár is sok szót szólni, hiszen még most is benne élünk, a hatvanas évek egyszerűen nem akarnak véget érni, képtelenek vagyunk leszakadni az akkori reményekről, még felháborodásaink is kétségbeejtően ódivatúak, ötvenéves témákat csócsálunk újra és újra, mint még bármi újjal tudnának szolgálni; ahogy a kultúrharcba bocsátkozó konzervatívok naivitása is változatlanul kétségbeejtő, ez a küzdelem akkor is megnyerhetetlen volt, és most is az, a megszokott eszközökkel nincs mód felülkerekedni a progresszívok nyelvi-morális gépezetén. Olykor persze - ideig-óráig - úgy is tűnhetett, hogy van esély a haladás megállítására, a beváltatlan álmok, a káosz távlata, a válsághelyzetek, ahogy az már csak lenni szokott, erősítették a hagyományos értékek iránti nosztalgiát, ennek eredményeként került például az elnöki székbe Charles de Gaullbb716_2.jpge vagy Ronald Reagan; a hetvenes-nyolcvanas években úgy is tűnhetett, hogy többé-kevésbé egyenlő erők csapnak össze ebben a harcban, hogy néhány kiragadott, az Egyesült Államokból vett példát hozzak: míg a Linda Lovelace főszereplésével készült Deep Throat elfogadottá, mi több, sikkessé tette a pornót széles néprétegek körében, és a Legfelsőbb Bíróságnak a Roe v. Wade-ügyben hozott ítélete biztosította a nők abortuszhoz való jogát, addig az ikonikus konzervatív aktivista, Phyllis Schlafly a hagyományos nemi szerepekre apellálva sikeres hadjáratot indított a nők jogegyenlőségét kimondó alkotmánymódosítás-tervezet ellen.

A nyugati országok többségében azonban a kultúrharc az ezredfordulóra végképp elernyedt: a sokadik generációs emberi jogok (melegházasság, eutanázia stb.) bevezetését az elhájasodott polgári szellem - legyen szó akár baloldaliakról vagy "konzervatívokról" - bágyadt mosollyal fogadta. Ekkorra teljesedett be a "menetelés az intézményeken keresztül", ekkorra értek be a progresszív nevelés gyümölcsei: a hatalmon lévő baby-boom generáció kifejlesztette az új embertípust, az utópia illedelmesen gondolkozó droidját, a neomorál íratlan szabályai szerint mélyen megrendülő vagy habzó szájjal tiltakozó erkölcsi mániákust, aki megszállottan ügyel toleráns, nyitott és emberbaráti imidzsére, és rémülettel vegyes undorral gondol a nem konszenzusos nézetek fennmaradására. A józanságot képviselő néma többség mítosza szertefoszlott, a statisztikailag demonstrált "közvélemény" keblére ölelt minden posztmodern abszurditást, a disszidenseket pedig nevetség tárgyává tették, vagy undorító, acsargó, gyűlölködő véglényeknek állították be őket. Az egyesült Európában a kultúrharc érdeklődés hiányában kimúlt; ezzel szemben Amerikában (mely érdekes módon egyszerre hordoz ultraprogresszív és az európai ízlés számára "retrográdnak" minősülő jegyeket*) még ma is van némi jelentősége, bár vitathatatlanul egyre kevesebb. A sok tekintetben Donald Trumpot megelőlegező paleokonzervatív politikus, Pat Buchanan az 1992-es republikánus elnökjelölő konvención elmondott, nagy visszhangot kiváltó beszéde a nemzet lelkéért folytatott harcról sokkal inkább a befejezése, mint a kezdete volt valaminek.

A kultúrharcnak tehát vége, lassan elhal a csatazaj, imott-amott még némi szórványos lövöldözés, a védők meddő heroizmusa, ám előbb vagy utóbb mindenkibe belefojtja az igyekezetet a elcsigázottság; a még ellenálló virágüzletekbe, pizzériákba és klozetokba is kérlelhetetlenül betör a Totális Egyetértés, mely a történelem utáni korba ringat bennünket.

A progresszívok legalábbis így képzelik a dolgot. A helyzet persze közel sem ilyen egyértelmű. A konzervatívoknak helytelen taktikázásukkal - azzal, hogy egyáltalán részt vettek a megsemmisítésükre kitalált kultúrharcban, ahelyett, hogy (legalább a hatvanas évek után) faképnél hagyták volna az értékeiket szétcincáló modern államot és az erőfeszítéseiket elsorvasztó nyilvánosságot - kétségkívül sikerült alaposan leszedálni magukat, ám ez még nem jelenti a progresszívok győzelmét. Győzelmüket az utópista ideológia logikája teszi lehetetlenné. Miután a vallást kiszorították a közéletből és apránként teljesen eljelentéktelenítették, a hagyományos politikai szervezeteket szétrombolták vagy kifacsarták, a felismerhetetlenség átszabták, az erkölcsöt a dühöngő, minden alapot nélkülöző neomorállal helyettesítették, a progresszívok hozzálátnak, hogy eltakarítsák az utolsó akadályt,  a történelem - vagy ahogy bizonyára ők neveznék, a fasizmus - végső tanújelét is az utópia megvalósulásának útjából: ez pedig nem más, mint a társadalom etnikai megkövesedettsége. Az amúgy is hanyatló demográfiai helyzetet idegen népcsoportok beengedésével helyretökélve remélik létrehozni a Kölcsönös Elfogadás Birodalmát, melyben már a bőrszín sem emlékeztet a démoni múltra. A progresszívok immár ténylegesen a tűzzel játszanak, és semmi nem fogja megállítani őket, hogy ne rohanjanak az öngyilkosságba. Ez persze bennünket olyan nagyon valószínűleg nem zavar, ám a körülmények olyanok, hogy a progresszívok kecsesen minket is magukkal rántanak a szakadékba.

Ez a következő dilemma elé állít minket: a modern államot - a Tagadást mint olyat - arra hozták létre, hogy könyörtelenül eltiporja mindazt, amit mi fontosnak tartunk; a modern állam berkein belül legfeljebb csak a megadás halogatására, ideig-óráig tartó kompromisszumokra van mód, hiszen amikor valami újabb őrülettel szembesülve szilárdan kiállnánk a magunk meggyőződései mellett, a közvéleménynek nevezett, természetesen a posztmodern elitek által vezérelt moralista mechanizmus méltatlankodásba, habzószájú tiltakozásba kezd, elfogadhatatlan és kirekesztő és botrányos nézetekről harsog; a progresszívok valójában persze pont ezt a botrányt használják ki, hogy még nagyobb lendülettel, még magától értetődőbben, még elsöprőbb kérlelhetetlenséggel oktrojálják rá a társadalomra abszurditásaikat. (Ezt a gépezetet legutóbb az észak-karolinai vécétörvény kapcsán láthattuk működésbe lépni: a törvényhozók kamikaze-akciójára válaszul számos cég elállt az államban tervezett beruházásaitól, és sztárocskák serege mondta le fellépéseit. Eredmény: "még hathatósabban tennünk kell a transzemberek elnyomása ellen".) A modern államban, a közéletben tevékenykedve vereségre vagyunk kárhoztatva. Mindazonáltal ha meg sem próbálunk valamiképpen változtatni a dolgok folyásán - márpedig erre jelenleg csak a modern állam keretein belül van lehetőség -, akkor a progresszívok ideológiai vakságukban magukkal együtt bennünket is biztos halálra ítélnek. Tömörebben megfogalmazva a dilemmát: az egyetlen konzekvens és tisztességes megoldás valamiféle exodus lenne, a hivatalos terek elhagyása, ez azonban egyenes utat nyitna a katasztrófához.

 

 * A legérdekesebb az, ahogyan ezek a jellemzők lassacskán valamiféle posztmodern szintézisben egymásba mosódnak. A "The Middle" c. kedves amerikai vígjátéksorozatban láttam nemrégiben egy megkapó példáját ennek. Maga a sorozat egyébként - családcentrikusságával, az epizódok végén kötelezően levont, olykor kicsit bárgyú tanulságokkal - akár konzervatív világképűnek is mondható, feltűnően mentes a liberális indoktrináció Hollywoodban megszokott sablonjaitól. Az egyik epizódban az eseményeknek helyt adó isten háta mögötti kisváros lakói - a protestáns eredetű  önszerveződés, közösségi tevés-vevés, tüchtig lokálpatriotizmus jellegzetesen amerikai szellemében - a település századik évfordulóját ünneplik meg; az ünnepségen minden helyi egyesület, ahogy kell, külön bódéval képviselteti magát. És igen, az egyik bódé falán a szivárványos zászló lóg... Épp csak pillanatra tűnt fel az egész, ám egészen meghökkentő volt látni, milyen természetességgel olvad bele a progresszív valóság a vidéki középosztály mindennapjaiba.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr758662354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fenehorizont 667 2016.05.10. 19:11:14

örök törvény szerintem: az ember csak és kizárólag egyetlen helyzetben adja fejét a progresszivitásra, és nem, ez nem a forradalmi düh, pont nem az, hanem a kényelem, és az abból fakadó rossz lelkiismeret. egy rossz lelkiismeretű progresszív úgy hat azok legalantasabb ösztöneire, akiknek a kényelem nem, vagy nem akkora mértékben adatott meg , mint ahogy hat a bal vagy mittomén melyik vállon ülő kis ördög.
a szekularizáció persze kilőtte a másik vállon ülő angyalt, ami felül kerekedhetne, de muzulmánok milliói várnak arra az egyre forróbb keleten, hogy a kényelmet megsemmisítve az ördögöt is lerúgják onnan, és elhozzanak valami olyan, mi kultúránkban nem is értelmezhető dolgot helyette (nevezhetjük akár allahnak), ami ennek az egész vircsaftnak jópárszáz évre véget fog vetni.
ilyen a történelem, már itt kopog az ajtón. vagyis inkább rugdossa aztat.

batiszkáf · http://batiszkaf.blog.hu 2016.05.10. 21:44:48

@Fenehorizont 667: Nagyon érdekes meglátás. Az egyértelmű, hogy a rossz lelkiismeret kulcsfontosságú abban a lealjasodásban, amit modernitásnak nevezünk.
Ami a muzulmánokat illeti, adódik ugyebár a klasszikus Houellebecq-dilemma: miért vegyünk a védelmünkbe egy ezerszeresen lejáratódott és lecsúszott és kiüresedett és elhasználódott és vigasztalan és értelmetlen és elviselhetetlen civilizációt valamivel szemben, ami tőlünk és a szokásainktól ugyan többé-kevésbé teljesen idegen, ám legalább adna valami igazolást a létezésünknek?
Teljesen skizofrén szituáció, és tulajdonképpen csak rossz válaszokat lehet adni rá. (Hiába áltatnám magam: a poszt is csak egy ezek közül a rossz válaszok közül. Nem is lehet más.)
U.i.: Nagyon jó a blogja, csak így tovább!
süti beállítások módosítása