Mindezt az magyarázza, hogy a polgári állam kialakulása nem csupán egy újabb fejezet volt a társadalmi evolúcióban, egy megannyi államszervezési mód közül, hanem a létezés minden területére kiterjedő forradalom betetőzése, egyben az a drámai aktus, mellyel a nyugati civilizáció véglegesen és ünnepélyesen lecserélte a korábbi korok világ- és emberképét. A polgári házasság és a világi oktatás bevezetése csupán utólagos kiegészítések voltak egy hatalmas érvényfosztáshoz; a törvényalkotói tüsténkedést, a különféle szekularizációs törekvéseket, melyek annyi nekikeseredett vitát váltottak ki a maguk idejében, egy sokkalta fontosabb esemény, az emberi akarat szekularizációja tette lehetővé. A polgári állam a kényszerzubbonyba zárt kozmosz, a puszta életért folytatott élet tökéletes leképezése: működése kizárólag a működésre, önmaga - az örök hétköznapok középszerű világának - fenntartására irányul.
Az a szervezői fanatizmus, mely a horizontális létezés és az emberi egzisztencia üzemelését minél flottabbá és megállíthatatlanabbá akarta tenni, természetesen rövid idő alatt a gyártósorok monotonitásába fulladt; az embernyomorító gépek tompa dübörgése mint a felvilágosodás győzelmi dala zengett a termelés maximalizálása érdekében felszámolt éjszakában; s minthogy a modern világkép nem rendelkezett semmiféle önmagát meghaladó viszonyítási ponttal, a világ egyszeriben abszolút érvényre tett szert, ami egész egyszerűen annyit jelentett, hogy a köznapi dolgok terrorja elől nincs menekvés. Nem volt többé helye a transzcendens ígérgetésnek, legfeljebb elszigetelten, az állam által ellenőrzött formában, a "vallásszabadság" keretei között; az a civilizációs meggyőződés pedig, hogy a siralomvölgyből van kiút, mely évszázadok alatt annyi nagy tettre és őrültségre késztette az embert, szép lassan elszivárgott. Az emberi lét teleológiájának tradicionális és modern felfogása, mondani se kell, a lehető legélesebb ellentétben áll egymással; egyszerűen szólva Iehetetlenség kibékíteni őket, ezért is tragikus annyi jószándékú gondolkozó igyekezete, hogy a kettőt valamiképpen ötvözze, s mely a legjobb esetben a modern felfogás egyfajta finomított verziójának felvázolásában merül ki. A modern állam harcosainak meg sem fordul a fejében a kompromisszum szükségessége: tisztában vannak azzal, hogy a túlvilági révedezés szükségszerűen rontja az életnek, ennek a hatalmas és értelmetlen üzemnek a mutatóit; ezért aztán ők kemény elhatározással elérik, amit akarnak, történjen ez bár az ateizmus hivatalossá tételével (mint azt a kommunista országokban láthattuk), vagy a vallásos érzék fokozatos és furmányos eljelentéktelenítésével (ahogy az a nyugati társadalmakra jellemző).
A polgári állam térnyerésével szemben a katolikus egyház leginkább csak riadt kapálódzásra volt képes. A Pápai Állam 1870-es megszűnése után IX. Piusz a Vatikán foglyának nyilvánította magát, elutasítva minden tárgyalást az egységes Olaszország kormányzatával, ám ezzel csupán tehetetlenségének adta tanújelét. Korábban a Tévelygések sillabuszá-nak közreadásával próbált szembeszállni a világtrendekkel, szerény sikerrel. A Német Császárságban a katolikusokat mindig is gyanakodva figyelő Vaskancellár hadjáratot indított az egyházi befolyás ellen, állami felügyelet alá vonva az egyházi iskolákat, feloszlatva több szerzetesrendet, kötelezővé téve a polgári házasságot. A Harmadik Köztársaság Franciaországában a Jules Ferry-féle törvények megteremtették az ingyenes, kötelező és világi oktatást, a Charles Péguy által uniformisuk, szigorú szellemük és elszántságuk okán találóan fekete huszároknak nevezett tanítók egy (ma már kétségkívül szörnyű reakciósnak, s mint ilyen, elfogadhatatlannak minősülő) nacionalista-köztársasági, a hagyományos francia államfétisre épülő eszmény jegyében próbálták engedelmes állampolgárrá nevelni a gyerekeket; 1905-ben pedig törvény mondta ki az állam és az egyház szétválasztását. Itthon az első nem nemesi származású miniszterelnök, a libe
Míg a IX. Piuszt követő XIII. Leó elődjénél megengedőbb szellemben fordult a modern állam felé, támogatta a katolikusok részvételét a demokratikus döntéshozatalban és a keresztény jellegű munkásmozgalom létrejöttét, az őt követő (Szent) X. Piusz (jobbra) élesen kikelt az egyházi és világi életben elterjedt modernista tévtanok ellen. A folyamatos visszaszorulásra kényszerülő katolikus egyház ekkorra azonban végleg elvesztette a társadalomban betöltött korábbi szerepét, Molnár Tamás szavával élve ezután egy volt csak a demokratikus társadalom megannyi lobbiszervezete közül, védtelenül az aggiornamento, a humanizmus, a neomorál kísértésével szemben. Lehet érvelni amellett, hogy a szellemi tekintély és az időbeli hatalom kétségtelenül egészségtelen összefonódását felszámolva a polgári állam térnyerése tulajdonképpen jót tett az egyházzal; éppen csak az a baj, hogy a modern állam - büszkén hirdetett szabadságjogai, világnézeti semlegessége dacára - gyakorlatilag megtiltotta bármilyen az övétől eltérő tekintély tiszteletét, ráadásul a maga per definitionem kizárólagos ideológiájának, zsarnoki sürgésének alávetve az embereket érvénytelennek nyilvánította lényünk kontemplatív, a modern felfogás szerint minden bizonnyal lusta és haszontalan hajlamait, melyekre ez a szellemi tekintély hathatna. Márpedig a vallásból a szellemi önmeghaladás példája nélkül csupán valamiféle jelentéktelen erkölcsi pacsmagolás marad, ahogy azt Bergoglio bíboros szomorú példájából is láthatjuk.
*
A polgári állam kiépülésével, a szekularizációs törvények elfogadásával azonban a kultúrharc korántsem ért véget: kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen a közelmúltig tartott, igaz, a frontvonalak folyamatosan eltolódtak, a harcoló felek és meggyőződéseik is időről időre kicserélődtek. Az, ami egyik nap még a Jó eszmei kiteljesedésének számított, másnapra botrányszámba ment, durván kirekesztőnek és elnyomónak tituláltatott. A történelem rossz oldalán általános zavar és tanácstalanság uralkodott el, s ha olykor egy-egy jól irányzott ellencsapással sikerült is részleges sikereket elérni, a haladás egyre megállíthatatlanabbnak tűnt. Egyesek sorra adták fel állásaikat, meghajoltak a túlerő előtt, s már csak egy viszonylag tűrhető kiegyezésre törekedtek; másokat a hanyatlás érzete, a vereség tudata hamis ideológiákba, összeesküvés-elméletekbe, céltalan indulatkeltésbe, megnyerhetetlen ütközetekbe hajszolt.
Az egyik legfontosabb csata kétségtelenül a Dreyfus-ügy volt; kimenetelének tanulságul kellett volna szolgálnia a kultúrharc hiábavalóságára nézve. Mindaz az energia, melyet a köztársaságellenes tábor ebbe a non-story-ba invesztált, végső soron csupán a progresszivizmus megerősödését szolgálta (meg persze azt, hogy ma minden hivatásos felháborodó Zolának képzeli magát), míg az ellenforradalmi gondolatot is meglehetősen hatékonyan sikerült lejáratnia. Az első világháború aztán alaposan felforgatott mindent: a fellángoló nemzeti törekvések, a békecsinálók szűklátókörűsége okán megsemmisült a katolikus-monarchista tradíció utolsó igazán autentikus zárványa, az Osztrák-Magyar Monarchia, miközben a modern állam első kísérlete, a felvilágosult európai birodalom (némi sovinizmustól sem mentes) eszménye is megbukott. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok - és a wilsoni pontok és a "biztonságossá tenni a világot a demokrácia számára" szlogenjének finom utópizmusa - is bevonult a világpolitikába, míg a keleti végeken a bolsevik uralom kezdte meg fáradhatatlan emberboldogító tevékenységét. A haladás - Cioran szavaival élve - "civilizációnk kültelkeire" helyezte át székhelyeit.
A húszas években a kultúrharc új témák mentén bontakozott ki. Az 1925-ös híres daytoni majompert, melyben egy John T. Scopes nevű tanár szállt szembe az evolúciós világmagyarázat tanítását tiltó Tennessee állammal, a progresszív oldal győzelemként könyvelhette el, noha a bíróság ellenfelük javára döntött. A progresszíveket védő Clarence Darrow jó érzékkel a tanúk padjára hívta a "fundamentalistákat" képviselő Williams Jenning Bryan volt demokrata külügyminisztert, akinek a Darrow cseles kérdéseire kifejtett naivan kreacionista nézetei közröhej tárgyává lettek. A bibliai teremtéstörté
net szó szerinti értelmezése nyilván nem állja meg a helyét, ám ami a Bryan evolúcióelmélet iránti ellenszenvét megalapozó félelmeket illeti - jelesül azt, hogy a darwinista materializmus katasztrofális társadalmi következményekkel jár ("minden rossz, amitől Amerika szenved, visszavezethető az evolucionizmus oktatására", ahogy ő fogalmazott), hogy a természetes kiválasztódás elve szörnyű gaztettek igazolására alkalmas -, nos, ezek helyességét (főleg a nem sokkal a per után történtek tudatában) senki nem vonhatja kétségbe. A kultúrharc eközben Európában totalitariánus ideológiák versenyévé fajult, melyből a kommunizmus a Szörnyeteg eltiprójának dicsfényével került ki; a nyugati értelmiség mélyen meg volt győződve arról, hogy a jövő felé - bizonyos radikális allűrök ide vagy oda - a Szovjetunió mutatja az utat. A hidegháborús pszichózis légkörében meginduló McCarthy-féle "boszorkányüldözés" újabb példa a kultúrharc megnyerhetetlenségére: hiába tudjuk ma már, hogy a szovjet ügynökök beszivárgásától való félelemnek igenis volt alapja, a McCarthy-korszakot mint a reakció tombolásának sötét időszakát tartja számon a köztudat, hiszen olyan kiváló művészeket hurcoltak meg ártatlanul, mint a sztálinista Lillian Hellman (akinek, mint tudjuk, minden szava hazugság volt, beleértve az "a"-t és az "és"-t is) vagy a Generalisszimuszért nemkülönben és feltétel nélkül rajongó Dalton Trumbo (akinek hányattatásairól, persze hogy, nemrég filmet is készítettek Hollywoodban). Fent Picasso Sztálin-portréja látható.
*
A hatvanas években aztán kezdetét vette a kultúrharc utolsó, nagyjából napjainkig tartó szakasza, melyet a posztmodern liberalizmus előretörése jellemez. Ekkor jegecesedett ki végleg a kultúrharc rituáléja, az a társadalmi-kulturális csapdajáték, melybe az ellenoldal vakon beleesik, nem akarván felismerni az igazságot, hogy csak veszthet, hogy a küzdelem más kimenetelét egyszerűen a szabályok logikája nem teszi lehetővé. A haladás különböző eszményei egy szinte alig felfogható, végső szintézisben ölelkeztek össze: a kommunista illúziókból való (persze csak szép lassú) kiábrándulás az utópizmus hatalmas energiáit szabadította fel, s ezek azt a rémisztő posztideológiát hozták létre, mely - nevéhez illően - túllép minden ellentmondáson és különbségen, a legsimábban egyesíti a különféle emancipációs mozgalmakat, a hatvannyolcas ködevést, a szexuális forradalmat, a jóléti társadalmak elkényelmesedett humanizmusát, a kultúrmarxista felháborodásipart, a többszörösen átlényegült osztályharcot, a másságkultuszt, az "ezoterikus" kalandozásokat és az elnehezült materializmust, a tömegkultúrát és -médiát, a kiöregedett forradalmárok polgári meghunyászkodását, a kétes elitek által ellenőrzött demokráciát, a késői kapitalizmus valóságát, a fogyasztásban történő önmegvalósítást, a globalista álmokat, a kommunikáció beteges túlburjánzását, mindent és mindennek az ellentétét, a mérséklet, a status quo transzparens, megragadhatatlan körében, melytől a legminimálisabb eltérés a szélsőségesség bélyegét vonja magára.
"Sexual intercourse began / In nineteen sixty-three / (which was rather late for me) / Between the end of the 'Chatterley' ban / And the Beatles' first LP" - írja Philip Larkin híres, Annus Mirabilis című versében. Larkin a rá jellemző szatirikus hangnemben, remekül ragadta meg annak a forradalmakkal terhes kornak a hangulatát, melyben eltöröltetett az "ósdi" rendszabályok és a bigottéria elhasználódott univerzuma, s az eleddig elfojtásoktól és bűntudattól sújtott néptömegek ámuldozva magukévá tették az isteni gondtalanság imperatívuszát. (Hamvas Béla valahogy úgy fogalmazta meg ezt, hogy a kispolgár elkezdett Oscar Wilde-ot játszani.) A Lady Chatterley szeretője kiadása kapcsán folytatott pert mérföldkőnek tekintik ebben a folyamatban, sokak egyenesen a permisszív társadalom születését kötik hozzá; a tömegkultúra pedig az új normák megerősítésében, a posztideologikus kondicionálásban játszott elengedhetetlen szerepet. Erről az időszakról kár is sok szót szólni, hiszen még most is benne élünk, a hatvanas évek egyszerűen nem akarnak véget érni, képtelenek vagyunk leszakadni az akkori reményekről, még felháborodásaink is kétségbeejtően ódivatúak, ötvenéves témákat csócsálunk újra és újra, mint még bármi újjal tudnának szolgálni; ahogy a kultúrharcba bocsátkozó konzervatívok naivitása is változatlanul kétségbeejtő, ez a küzdelem akkor is megnyerhetetlen volt, és most is az, a megszokott eszközökkel nincs mód felülkerekedni a progresszívok nyelvi-morális gépezetén. Olykor persze - ideig-óráig - úgy is tűnhetett, hogy van esély a haladás megállítására, a beváltatlan álmok, a káosz távlata, a válsághelyzetek, ahogy az már csak lenni szokott, erősítették a hagyományos értékek iránti nosztalgiát, ennek eredményeként került például az elnöki székbe Charles de Gaull
e vagy Ronald Reagan; a hetvenes-nyolcvanas években úgy is tűnhetett, hogy többé-kevésbé egyenlő erők csapnak össze ebben a harcban, hogy néhány kiragadott, az Egyesült Államokból vett példát hozzak: míg a Linda Lovelace főszereplésével készült Deep Throat elfogadottá, mi több, sikkessé tette a pornót széles néprétegek körében, és a Legfelsőbb Bíróságnak a Roe v. Wade-ügyben hozott ítélete biztosította a nők abortuszhoz való jogát, addig az ikonikus konzervatív aktivista, Phyllis Schlafly a hagyományos nemi szerepekre apellálva sikeres hadjáratot indított a nők jogegyenlőségét kimondó alkotmánymódosítás-tervezet ellen.
A nyugati országok többségében azonban a kultúrharc az ezredfordulóra végképp elernyedt: a sokadik generációs emberi jogok (melegházasság, eutanázia stb.) bevezetését az elhájasodott polgári szellem - legyen szó akár baloldaliakról vagy "konzervatívokról" - bágyadt mosollyal fogadta. Ekkorra teljesedett be a "menetelés az intézményeken keresztül", ekkorra értek be a progresszív nevelés gyümölcsei: a hatalmon lévő baby-boom generáció kifejlesztette az új embertípust, az utópia illedelmesen gondolkozó droidját, a neomorál íratlan szabályai szerint mélyen megrendülő vagy habzó szájjal tiltakozó erkölcsi mániákust, aki megszállottan ügyel toleráns, nyitott és emberbaráti imidzsére, és rémülettel vegyes undorral gondol a nem konszenzusos nézetek fennmaradására. A józanságot képviselő néma többség mítosza szertefoszlott, a statisztikailag demonstrált "közvélemény" keblére ölelt minden posztmodern abszurditást, a disszidenseket pedig nevetség tárgyává tették, vagy undorító, acsargó, gyűlölködő véglényeknek állították be őket. Az egyesült Európában a kultúrharc érdeklődés hiányában kimúlt; ezzel szemben Amerikában (mely érdekes módon egyszerre hordoz ultraprogresszív és az európai ízlés számára "retrográdnak" minősülő jegyeket*) még ma is van némi jelentősége, bár vitathatatlanul egyre kevesebb. A sok tekintetben Donald Trumpot megelőlegező paleokonzervatív politikus, Pat Buchanan az 1992-es republikánus elnökjelölő konvención elmondott, nagy visszhangot kiváltó beszéde a nemzet lelkéért folytatott harcról sokkal inkább a befejezése, mint a kezdete volt valaminek.
A kultúrharcnak tehát vége, lassan elhal a csatazaj, imott-amott még némi szórványos lövöldözés, a védők meddő heroizmusa, ám előbb vagy utóbb mindenkibe belefojtja az igyekezetet a elcsigázottság; a még ellenálló virágüzletekbe, pizzériákba és klozetokba is kérlelhetetlenül betör a Totális Egyetértés, mely a történelem utáni korba ringat bennünket.
A progresszívok legalábbis így képzelik a dolgot. A helyzet persze közel sem ilyen egyértelmű. A konzervatívoknak helytelen taktikázásukkal - azzal, hogy egyáltalán részt vettek a megsemmisítésükre kitalált kultúrharcban, ahelyett, hogy (legalább a hatvanas évek után) faképnél hagyták volna az értékeiket szétcincáló modern államot és az erőfeszítéseiket elsorvasztó nyilvánosságot - kétségkívül sikerült alaposan leszedálni magukat, ám ez még nem jelenti a progresszívok győzelmét. Győzelmüket az utópista ideológia logikája teszi lehetetlenné. Miután a vallást kiszorították a közéletből és apránként teljesen eljelentéktelenítették, a hagyományos politikai szervezeteket szétrombolták vagy kifacsarták, a felismerhetetlenség átszabták, az erkölcsöt a dühöngő, minden alapot nélkülöző neomorállal helyettesítették, a progresszívok hozzálátnak, hogy eltakarítsák az utolsó akadályt, a történelem - vagy ahogy bizonyára ők neveznék, a fasizmus - végső tanújelét is az utópia megvalósulásának útjából: ez pedig nem más, mint a társadalom etnikai megkövesedettsége. Az amúgy is hanyatló demográfiai helyzetet idegen népcsoportok beengedésével helyretökélve remélik létrehozni a Kölcsönös Elfogadás Birodalmát, melyben már a bőrszín sem emlékeztet a démoni múltra. A progresszívok immár ténylegesen a tűzzel játszanak, és semmi nem fogja megállítani őket, hogy ne rohanjanak az öngyilkosságba. Ez persze bennünket olyan nagyon valószínűleg nem zavar, ám a körülmények olyanok, hogy a progresszívok kecsesen minket is magukkal rántanak a szakadékba.
Ez a következő dilemma elé állít minket: a modern államot - a Tagadást mint olyat - arra hozták létre, hogy könyörtelenül eltiporja mindazt, amit mi fontosnak tartunk; a modern állam berkein belül legfeljebb csak a megadás halogatására, ideig-óráig tartó kompromisszumokra van mód, hiszen amikor valami újabb őrülettel szembesülve szilárdan kiállnánk a magunk meggyőződései mellett, a közvéleménynek nevezett, természetesen a posztmodern elitek által vezérelt moralista mechanizmus méltatlankodásba, habzószájú tiltakozásba kezd, elfogadhatatlan és kirekesztő és botrányos nézetekről harsog; a progresszívok valójában persze pont ezt a botrányt használják ki, hogy még nagyobb lendülettel, még magától értetődőbben, még elsöprőbb kérlelhetetlenséggel oktrojálják rá a társadalomra abszurditásaikat. (Ezt a gépezetet legutóbb az észak-karolinai vécétörvény kapcsán láthattuk működésbe lépni: a törvényhozók kamikaze-akciójára válaszul számos cég elállt az államban tervezett beruházásaitól, és sztárocskák serege mondta le fellépéseit. Eredmény: "még hathatósabban tennünk kell a transzemberek elnyomása ellen".) A modern államban, a közéletben tevékenykedve vereségre vagyunk kárhoztatva. Mindazonáltal ha meg sem próbálunk valamiképpen változtatni a dolgok folyásán - márpedig erre jelenleg csak a modern állam keretein belül van lehetőség -, akkor a progresszívok ideológiai vakságukban magukkal együtt bennünket is biztos halálra ítélnek. Tömörebben megfogalmazva a dilemmát: az egyetlen konzekvens és tisztességes megoldás valamiféle exodus lenne, a hivatalos terek elhagyása, ez azonban egyenes utat nyitna a katasztrófához.
* A legérdekesebb az, ahogyan ezek a jellemzők lassacskán valamiféle posztmodern szintézisben egymásba mosódnak. A "The Middle" c. kedves amerikai vígjátéksorozatban láttam nemrégiben egy megkapó példáját ennek. Maga a sorozat egyébként - családcentrikusságával, az epizódok végén kötelezően levont, olykor kicsit bárgyú tanulságokkal - akár konzervatív világképűnek is mondható, feltűnően mentes a liberális indoktrináció Hollywoodban megszokott sablonjaitól. Az egyik epizódban az eseményeknek helyt adó isten háta mögötti kisváros lakói - a protestáns eredetű önszerveződés, közösségi tevés-vevés, tüchtig lokálpatriotizmus jellegzetesen amerikai szellemében - a település századik évfordulóját ünneplik meg; az ünnepségen minden helyi egyesület, ahogy kell, külön bódéval képviselteti magát. És igen, az egyik bódé falán a szivárványos zászló lóg... Épp csak pillanatra tűnt fel az egész, ám egészen meghökkentő volt látni, milyen természetességgel olvad bele a progresszív valóság a vidéki középosztály mindennapjaiba.
