Istent nem hiszed, gyűlölöd, unod,
de nem kételkedsz a Rolls Royce autóban,
cifra rongyban, ringó ringyó-popóban.
Terjeszd ki rájuk atheizmusod!
Weöres Sándor: Az igazi istentagadás
Egy különös állatkísérlet alanyai vagyunk, egy kísérleté, amelyet úgy hívnak, hogy modernitás; már több száz éve, hogy elkezdődött, és egészen addig folytatódni fog, míg ki nem csikar belőlünk némi boldogságot. Kevéssé valószínű, hogy ez valaha is megtörténne, ám a feladat reménytelensége csak fokozza a kutató megszállottságát. Időközben megszoktuk, hogy így élünk, zokszó nélkül hajtjuk mókuskerekünket, és hálát adunk a tápszerért, melyet egy ismeretlen jóakarat napról napra bekészít nekünk. Mostanra sikerült elhitetni magunkkal, hogy terráriumunk minden világok leghercigebbike, a köntörfalazást mesteri módon műveljük, így tartjuk életben magunkat, így kényszerítjük rá magunkat minden egyes mozdulatra. Derékszögek által közrezárt létezésünk zokszó nélkül odaadja magát a megismerésnek, kellemes közöny járja át a teret, mesterséges fények és megfelelően szabályozott temperatúra, esztétikusan elrendezett forgács. Táplálkozunk, ürítünk, szaporodunk, a végtelenségig ismételjük az örök hétköznapok rítusát; gondolataink illedelmesen megállnak ott, ahonnan bizonyítottan és megkérdőjelezhetetlenül nincs tovább; a testünkre ragasztott szenzorok sosem mutatnak nagyobb kilengést a vizsgált tényezők terén. Általánosságban elmondható, hogy testi funkcióink jól működnek, közérzetünk kielégítő. Később aztán feltűnésmentesen kimúlunk, tetemünk névtelen kis kupac a sürgés perifériáján; csakhamar gumikesztyűs kezek távolítanak el bennünket a valóságból, nehogy látványunk megzavarja a többiek édeni nyugalmát.
A kísérlet folyik tovább.
*
Mindannyian menthetetlenül komikusak vagyunk, de a legnevetségesebb mégis az a rágcsálófaj, amelyik ódákat zeng kalitkájához, és harsogva támad neki annak, aki a leghalványabb jelét adná a kételynek. Különös idegrendszeri elváltozások folytán az ilyen egyedek utolérhetetlenül vakmerőnek és szókimondónak képzelik magukat, és kóros hajlandóságot mutatnak arra, hogy afféle elnyomott eretnekekként tetszelegjenek, noha emberemlékezet óta az övék minden. Ők azok, akik bátran szembeszegülnek réges-rég hatályon kívül helyezett mítoszokkal, és meggyötört zsenikként tárják fel az untig ismert igazságokat. Csúfondáros mosollyal az arcukon kopogtatják meg a világ üvegfalát, a józan ész használatára intve a sok szentfazekat, akik valamiféle külvilág létével hitegetik magukat. "Nincs Isten, de ha mégis volna, agyon kellene lőni", cincogják, elménckedésüket utolérhetetlenül botrányosnak hiszik, noha csupán kétségbeesést sejtet, görcsös igyekezetet, hogy a ledöntött bálványok rovására némi fontosságot csikarjanak ki maguknak, mellyel az alom tetején díszeleghetnek, hősiesebbnél hősiesebb pózokat öltve. Az ateista vállalkozás csupán azt a csillapíthatatlan, kínzó irigységet hivatott palástolni, mellyel egy mérhetetlenül kisszerű lényt a Végtelen távlata eltölt. Az "istentagadók" mesterkedésének egyetlen célja az, hogy - ha csak pillanatra is - a hatalom gloriolája ragyogja körül ritkás szőrrel benőtt rágcsálófejüket; fecsegésük (legyen szó a természettudomány "eredményeiről" vagy épp a történelem "szükségszerűségeiről") a kényszeresen önigazoló pitiánerség himnusza. Minthogy képtelennek bizonyultak uralmuk alá vonni az univerzumot, dühösen tagadják mindannak létezését, ami irányításukon kívül esik; a létezés azonban könyörtelenül orruk alá dörgöli jelentéktelenségüket, az összeaszódó bőr, a leépülő szövetek, testük időzített nyomora végleg meghazudtolja valaha oly meggyőzően zengő blöffjeiket.
*
Évszázadok humanista maszlagja és a felvilágosodásnak nevezett módszeres elsötétítés kellett ahhoz, hogy az ember, elveszítvén kozmosza valódi mértékegységeit, zavartan önmagához kezdje méricskélni a dolgokat - ez persze feloldhatatlan önellentmondásokat és a gondolkodás furcsa dialektikája révén az ember végletes lealacsonyítását hozza magával. A modern ember hiábavaló igyekezete, hogy önképében összeházasítsa a felvilágosodás humanista premisszáit és a szcientista tudomány kérlelhetetlen anyagelvűségét, kizárólag katasztrofális eredményekre vezethet, ahogy ezt oly világosan látjuk is mindennapjainkban. A torz, micsurini lény, melyre politikai rendszerek és életmódtippek épülnek, egyfelől születetten jó és szabad, a maga okozta kiskorúságból végleg kilábalt, a világegyetemet a maga racionális uralma alá hajtó és a haladás szolgálatába állító titáni alak, aki történelme rettentő folyamán átgázolva végül megváltja önmagát; másfelől sejtek puszta halmaza, az evolúció esetleges terméke, egy relatíve magas intelligenciával rendelkező állat, kémiai folyamatok létrehozta, értelmetlen organizmus. Az egyén, akit belekényszerítenek, hogy így tekintsen saját magára, menthetetlenül megfeneklik a jelentéktelenségben; noha a tükörbe pillantva valószínűleg többé-kevésbé felismeri igazi jegyeit, kényszeresen meggyőzi magát, hogy csak hallucinál, és az elméjébe plántált "nagy igazságoknak" vakon engedelmeskedve széttöri az összes tükröt, ami az útjába kerül.
A haladás hamis ideáljaiból, amelyekkel a magát transzcendens gyökereitől elvágó modern ember felszerelte magát, hogy ne kényszerüljön lemondani nagyságának tudatáról, csupán az a mérhetetlen gőg maradt, mellyel napjaink embere megítéli a múltat, az a feneketlen megvetés, mellyel a hagyomány különböző formái ("sötét korok babonás hordaléka") iránt viseltetik, miközben gátlás nélkül teljesíti ki az állati felé mutató tendenciáit, fogyasztói társadalmakat hoz létre, az ösztön iparát, az örök bódulat nyomorúságos mechanizmusait, hogy véletlenül se kelljen szembesülnie semmivel, a racionalista tervezés (az üres "tudás") rideg józanságát arra használja, hogy aprólékosan megsemmisítse a szellemet, mely esetlegesen kiránthatná a horizontális valóság kényelmes posványából. Az efféle ember nem él, hanem vegetál; jellemzően megmarad örök gyereknek, durcázik vagy kacagva tapsikol annak függvényében, hogy megfelelőképpen középszerű igényeit kielégítik-e; úgy esik át említésre sem méltó, komolytalan, légypiszokszerű életén (és nem különb halálán), hogy észre sem veszi, mindig is rab volt, akit már születésekor tömlöcbe vetettek, "önnön" lényének falai közé. Pillanatra se tévesszen meg bennünket az értelmiségiek hablatyolása, és ismerjük fel a nyilvánvalót: a felvilágosodás Andy Pipkinben kulminált.
Az újkor programja abban áll, hogy - C. S. Lewis szavaival élve - felszámolja az embert (paradox módon épp azáltal, hogy igyekszik megteremteni a tisztán emberit), megfosztva lényegétől, eredendő viszonylagosságától; ez a nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás pedig végzetes következményekkel jár. "Egy olyan világban, amelyben az ember legmagasabb vonatkoztatási pont, az embert - mindennemű humanizmusa ellenére - csak az emberalattiból lehet levezetni, értelmezni és magyarázni, ami nyilvánvalóan maga után vonja, hogy az ember még természetes méltóságát is elveszíti. Ezzel szemben egy olyan világképben, amelyben az embernél magasabb ontológiai rangon lévő realitások vagy vonatkoztatási pontok is vannak, az embert ezekből az emberfeletti realitásokból vezetik le, ezek relációjában értelmezik és magyarázzák, s így egy olyan rang lehetőségét kapja meg, amely messze túl van még természetes emberi méltóságán is. Az ember soha semmilyen körülmények között nem lehet önmaga mértéke: mértéke vagy egy olyan referenciapont lesz, amely alatta van az embernek, vagy egy olyan, amely felette van" - írja Buji Ferenc kitűnő szcientizmuskritikájában (Harmonia Universalis). Az embert tökéletes képtelensége arra, hogy önerőből definiálja magát, arra kényszeríti, hogy mélység és magasság között őrlődjön; az anyag rideg logikája, a köznapok tömegvonzása, a földi valóság középszerű "normalitása" arra csábítja, hogy adjon fel minden álságos transzcendens törekvést, melyek sikertelenségre ítélik, és gátolják vágyai kielégítésében; az isteni hívása ezzel szemben ráébreszti a földi dolgok hiúságára, buzdítja, hogy vesse el a világnak tett kompromisszumokat, legyenek azok bármennyire "megszokottak", magasba rántja őt, az emberi előítéleteken és fogalmakon messze túl elhelyezkedő üdvözülés felé. Az ember csatatér, permanens válság, vonzások és taszítások játéka, melyet átjárnak "a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei fent és lent között"; életét egy döntés rémületes terhe, egy vagy-vagy kérlelhetetlensége teszi naggyá és egyben olyan nehézzé; erre az egzisztenciális alapélményre válaszul születnek az ideológiák, ahogy a modernitás is egy olcsó, ráadásul működésképtelen trükk arra, hogy megkerülje a dilemmát, s az embert minden viszonyítástól független, önálló egészként mutassa be, aki racionalitásával meghaladja az ösztönök állati forgatagát, és rendelkezik azzal a teljességgel, amit az Isten létének puszta ténye kétségbe vonna. A probléma csupán annyi, hogy az ember nem ilyen. Egy hamis emberképen kizárólag hamis, tehát élhetetlen és minden pillanatban összeomlással fenyegető lelki és társadalmi berendezkedések alapulnak. Az a törékenység, amit világunkkal kapcsolatban minduntalan tapasztalunk, emberképünk elégtelenségének tudható be; problémáink jelentős része rövid úton megoldható lenne, ha újra eszünkbe vésnénk természetünk igazi, megváltoztathatatlan alaprajzát.
(A modernitás rossz meséje)
"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra", szól egy némileg elcsépelt Weöres-idézet. Az emberi felépítmény egésze arra irányul, hogy vagy meghaladja önmagát, vagy alulmúlja azt; létezése mindenestül az elembertelenedés felé mutat; az csak az akaratán múlik, hogy ez milyen módon megy végbe. A modern ember azt képzelte, hogy túlléphet ezen a törvényszerűségen, és a létra valamelyik közbülső fokán megragadva végre kiteljesedhet. Azt remélte, hogy megőrizheti isteni hasonlatosságát, miközben tagadja Isten létét, és gőgösen fölöslegesnek minősítette, majd eltörölte az eget. Azt hitte, hogy egy semmibe meredő, mégis szálegyenes létrába kapaszkodva örökké a világ fölé magasodik majd; volt aztán nagy megrökönyödés, amikor a létra támaszték hiányában eldőlt, és az ember vele együtt megkezdte gyorsuló alászállását a sötétbe. Eleinte volt még némi riadt kapkodás, elvont képletek és "megcáfolhatatlan" tévtanok kétségbeesett surrogása, ám lassacskán bele kellett nyugodnia, hogy a vágyálmok nem tartják meg a levegőben; nem volt más hátra, mint hogy elfogadja tehetetlenségét, és lecsúszását tegye eszménnyé, ezt ideologizálja meg százféle módon. Később már arra se vette a fáradságot, hogy gondolkodást mímelve valamiféle magyarázatot ábdáljon össze magának, s a süketnéma, de többé-kevésbé fájdalommentes kiábrándulást avatta világnézetéül. A nihilizmus, mely valaha mindenáron sokkolni akart, nagyobb feltűnés nélkül elhagyta provokatív allűrjeit, megszelídült, háziasult, ahogy Philippe Muray fogalmaz; beépült szervezetünkbe, és meggyőződésé lett, de nem az értelemé, hiszen arról csöndben lemondtunk, hanem - ha szabad így mondani - a szöveteinké; egyetlen igazság maradt, egyetlen megkérdőjelezhetetlen tudás: a zuhanásé, és egyetlen ígéret: a közöny.
Száraz hangunk
Mikor összesugdosunk
Halk és nincs értelme semmi sem
Mint a szél száraz gyepen
Vagy patkányláb tört üvegen
Száraz pincekben odalenn
T. S. Eliot: Az üresek
*
"Még ha Isten nem is létezne, a vallás akkor is szent és isteni volna", vallja Baudelaire. Kételkedhetünk a transzcendens valóság létében, ám azt az utolérhetetlen nagyságot, mely a vallásból - az istenhit és az isteniről való tudás kiterjedt rendszeréből - sugárzik, csupán a lelki fogyatékos nem képes felfogni. Az ateizmus az esztétikai érzék csődje. Még ha feltételezzük is, hogy Isten tényleg puszta kitaláció csupán, ez mit sem von le a vallás értékéből: ez esetben a legnagyobb szellemi teljesítményről van szó, amit az ember valaha is elért, egy összehasonlíthatatlan remekműről, mely minden ellenvetést ajkára forraszt a valódi műértőnek. Ha a vallás hazugság, akkor a legzseniálisabb hazugság, amit valaha kitaláltak, és őszinte csodálattal tartozik neki az értelem.
Szülessen akár puszta halálfélelemből és kényszeres önhitegetésből, annak a gyönyörű rendellenességnek, ami a vallás, csupán tanításai szépségével meg kéne térítenie minden kicsit is jóízlésű embert: azzal a képtelen lendülettel, mellyel ezek a tanítások ellentmondanak a normális életnek, ahogy szembehelyezkednek a józan ész összes követelményével, ahogy arra sarkallják az embert, hogy adja fel önmagát és élete rendes ügymenetét egy elvont Teljességért cserébe, ahogy meggyőzik az érzékszervekkel tapasztalható dolgok viszonylagosságáról, míg a nem-anyagit tüntetik fel előtte valós létezőként, ahogy minduntalan megsebzik, ahogy egy természetellenes sóvárgást ültetnek el benne, miközben az élet legegyszerűbb cselekvéseitől különféle aggályokkal és gátlásokkal rekesztik el - a lemondásnak ez az orgiája, az önsorsrontásnak ez a megállíthatatlan szédülete, mely évezredek óta magával ragadja az embert, nem intézhető el némi közömbös hümmögéssel; értelmetlenségével egy jóvátehetetlen katarzis felé csábít bennünket, egy hamis eszmény hiábavaló kergetésének hősiességével kecsegteti esztéticista, emberi lelkünket. "Az az ember, aki nem ment át a vallás útjain, és akit nem vonz a vallás, az üres lény" - mondja Cioran, ez a hektikus hitetlen. Ha napjainkban szinte magától értetődik, hogy lekicsinyeljék és kigúnyolják a vallást, hogy botrányt kiáltsanak miatta, hogy hadjáratot indítsanak ellene, ha mindezt jóformán az "érett intellektus" egyik fő feladatának tekintik, az azt teszi egyértelművé, hogy a műélvezet elveszítette régi varázsát és jelentőségét. "Költőileg lakozik az ember ezen a földön", idézi Heidegger Hölderlint; szomorú tapasztalni, hogy ez a kijelentés miképpen vált értelmezhetetlenné mára. A modernitás - felismerve azt az iszonyatos erőt, mellyel az esztétikum átformálja az akaratot -, mindent megtett azért, hogy autistákat csináljon belőlünk, szűklátókörű ügyefogyottakat, akik képtelenek megnyílni a művészi - egyáltalán, bármifajta szellemi realitás - vonzása előtt. Művészet és vallás romlása kéz a kézben jár, és esetleges reneszánszuk is csak együtt képzelhető el.
Azt, hogy a vallás az ember milyen mélységeit forgatja fel, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hány háború és vérengzés robbant ki másodrendű dogmatikai nézeteltérések okán, és robban ki még ma is. Nem akarok ezeknek a borzalmas csetepatéknak a védelmére kelni, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy milyen természetességgel terebélyesednek nüansznyi különbségek csakhamar élet és halál kérdésévé. Az a rémületes esztelenség, amit az üdvözülés vágya ki tud váltani belőlünk, nem annyira a vallás rettenetességét, mint inkább a nagyságát bizonyítja: arról tanúskodik, hogy a vallás nem komolytalan játék, nem spirituális hobbi, hanem annak záloga, hogy életünk nyer-e valamilyen igazolást, ennélfogva hatalmas téteket mozgat meg, és ez néha bizony szörnyű következményekkel jár. A "felvilágosult" ember szeret arra hivatkozni, hogy ő bezzeg képtelen lenne felkoncolni másokat lényegtelen hitviták ürügyén; erre azt felelhetjük, hogy ez minden valószínűséggel igaz, a transzcendens ígéret meg sem karcolja, így aztán az nagyszabású szörnyűségekre sem tudja kapatni őt; ha harcba bocsátkozik, még az is mérhetetlenül kisstílű és érdektelen lesz, akciós trappista sajtért kap hajba a diszkontáruházban, olcsó elektronikai cikkekért csatázik a boltmegnyitón. Az, hogy a "felvilágosult" ember működését visszafogottabb erőszak kíséri, mint amibe a vallásos hajlamos belebonyolódni, nem az egyének közti kapcsolatokat átértelmező és átrendező racionalitásából származik, hanem jóléti jelentéktelenségéből. Az, hogy a statisztikák szerint (és most tekintsük el attól, hogy a szent "statisztikák" - kizárólagosan kvantitatív megközelítésükkel - mennyire képtelenek átfogni a valóság egészét, különösképp, ha bizonyos agendák szolgálatában állnak) a háborús konfliktusok száma visszaszorulóban van az egész bolygón, aligha arra vezethető vissza, hogy sikerült volna megvalósítani az örök béke utópiáját, vagy jobbá tenni az embert, csupán a posztmodern társadalom tompítja a fogyasztás zavartalanságát veszélyeztető indulatokat, s nem nehéz megjósolni, hogy ha megszűnnek azok a tényezők, melyek ezt a posztmodern status quót biztosítják (és épp ez megy végbe jelenleg a szemünk előtt), az indulatok vérmesebben fognak előtörni, mint valaha, nem eszkatológiai problémák nyomán, hanem a puszta túlélésért, a bellum omnium contra omnes jegyében.
A modernitás a vallást kártékonynak tartja, mivel agresszívan kiragadja az egyént a mindennapok sodrából, és folyton-folyvást meghiúsítja a raison egyeduralmi törekvéseit. Akárhogy is hadakozik azonban, a transzcendens igenlését sosem fogja tudni kitörölni a lélekből, főképp a földi paradicsom azon siralmas távlatával, melyet alternatívaként föl bír mutatni. A modern ember vállalkozása, hogy miután aprólékosan fölmérte a világot, az új ismeretek birtokában újraalkossa s így tökéletessé tegye azt, jószerével befejezettnek tekinthető, ám csupán egy csillapíthatatlan kielégítetlenséget hagyott hátra; hiába mindaz az odaadás és őszinte hit, mellyel nekiveselkedtek a feladatnak, hiába a módszerek szigorú szakszerűsége, a végeredmény mégiscsak tökéletlennek bizonyult; "valami nincs sehol" (remélem, elnézik nekem, hogy Váci Mihállyal élek), aminek hiányára a modernitás rágcsálóakarata sehogy sem képes megoldást találni; az ember transzcendens sebét nem gyógyítják be sem az emberi jogok, sem a minimálbér, sem a közhigiéniai szervek, sem a társadalombiztosítás.
*
Készséggel elhiszem, hogy nevetséges egy hákli valamiféle Isten létezését feltételezni. Még én, az istenhívő is röhejesnek tartom az egészet. A legképtelenebb azonban elvetni a legnagyobb létét, eközben pedig teljességgel természetesnek és adottnak venni a kisebb dolgokét. Ha a Mindenható nem létezik, akkor hogyan is győzhetném meg magam a nála végtelenszer parányibb dolgok valóságosságáról? Ha nincs Isten, akkor egy kiskanál létezésében sem tudok hinni, hát még olyan az dajkamesékében, mint a haladás vagy az egyenlőség.
Azt, hogy van-e Isten, lehet vitatni. Az isteneszme azonban kétséget kizáróan létezik. Még ha Isten valótlanság is, rendelkezünk bizonyos ismeretekkel róla, tisztában vagyunk tulajdonságaival, képesek vagyunk jellemezni őt: az Egy, a Mindenség, az Örökkévalóság stb. Még a nemlétező Isten is szükségszerűen létezik a maga fonák módján: elménkben. A hívő az isteni képzetekben egy valóságos rendet és értelmet érzékel, megalapozottaknak látja őket, mint az emberfelettire irányuló tapasztalás formáit, a hitetlen ezzel szemben minden bizonnyal olyan kóros kényszerképzeteknek tartja őket, melyek évezredekkel ezelőtt megragadtak az emberi elmében, és azóta valamiért képtelenség onnan kivakarni őket. Az ateizmus legnagyobb rákfenéje az, hogy Isten létezését tagadhatja, ám az Istenre vonatkozó tudásét, az isteni definíciót nem. Márpedig ez a tudás egy olyan logika követésére invitál bennünket, mely a létező Isten hiányában könyörtelenül aláaknázza a vitathatatlanul valósnak ítélt dolgokba vetett bizalmunkat is. Az istentagadást azt teszi hihetetlenül nehézzé, hogy Isten - az elméből eltávolíthatatlan istenképzet formájában - viszonyítási pont marad akkor is, ha nincsen; nem olyasféle dolog, mint egy zacskó ropi vagy egy gumiradír, ami különösebb következmények nélkül kivonható az ontológiai felépítményből. Ha Isten - akiről tudjuk azt, hogy a létezés teljessége, így határozzuk meg őt, máskülönben nem Istenről lenne szó - nem létezik, akkor ez a kijelentés törvényszerűen magával hozza azt a megállapítást, hogy a nála kisebb dolgok - melyek a létezésből definíció szerint kevésbé részesednek, mint Isten - sem léteznek, világunk pedig, melyet oly behatóan véltünk ismerni, egyszeriben puszta illúziónak bizonyul, és kártyavárként omlik össze. Az ateista persze ódzkodik attól, hogy e logika mentén felfejtse a valóságot; inkább kerül minden gondolati kalandozást, mely ellentmondásaival esetlegesen szembesítené őt.
Az ateisták valami rejtélyes oknál fogva rendre a nem létező Istennek üzennek hadat, vele folytatnak vakmerő csatát (persze, ahogy Nicolas Gómez Dávila találóan megjegyzi, legtöbbjük legfeljebb arra méltó, hogy a sekrestyéssel viaskodjon), így azonban nem vívhatják ki a győzelmüket. Magával az istenképzettel kellene szembeszállniuk, hogy valóban megöljék az Istent; ki tudja, talán a jövőben erre is kísérletet tesznek majd.
*
Mindez persze nem több üres elmélkedésnél; nem kívánok istenbizonyítékokat gyártani, s feltehetőleg a föntebb található gondolatfutam is könnyen megcáfolható. Nem Isten mellett, hanem az ateizmus ellen próbálok érvelni, és ez - furcsa módon - nem ugyanaz. Az ateizmus képtelenségének legfőbb bizonyítéka vokális jellegű. Az ateista "eszméket" meghazudtolja, hogy kimondják őket.
"Képtelen vagyok hinni; de fogékony vagyok azok iránt a problémák iránt, amelyek elé a vallás állít bennünket. Sőt mi több, azt hiszem, hogy a vallás sokkal mélyebbre nyúl minden más eszmélkedésnél, és hogy a világról alkotott képzet éppen a vallásos", mondja Cioran. Függetlenül attól, hogy osztjuk-e következtetéseit, ráerőltetjük-e magunkat a transzcendens bakugrásra, a vallás analízisének helyességét a kozmoszról s benne önmagunkról aligha lehet megkérdőjelezni. Ez az alapvetően haszonelvű elemzés minden vallásos tradícióban fellelhető: a földi létezés siralomvölgy, szenvedések végtelen láncolata, saṃsāra. Élni szar - erre a végtelenül profán gondolatra épül minden kinyilatkoztatás. A tünékeny örömök ideig-óráig feledtetni tudják velünk ezt a tényt, ám végsősoron csak azt érik el, hogy azután még ellenállhatatlanabbul söpörjön el bennünket a lét vigasztalansága. "Miképp széles e villágon / Minden épül hitványságon, / Nyár és harmat, tél és hó, / Minden hiábavaló."
A vallás arra buzdít minket, hogy nyissuk meg egzisztenciális könyvelésünket, vessük össze a szenvedések arányát az örömével. Nem nehéz belátni, hogy az élet nem éppen rentábilis dolog: a létfenntartás minden keserve, a munka kényszere, a folyamatos gürcölés, a vágyak nehéz játéka, a test és a lélek ínyenc kínjai, majd a halál kérlelhetetlensége állnak szemben pillanatnyi gyönyörökkel, a boldogság nyomorúságos morzsáival. "Mi haszna az embernek minden fáradozásból, amit magára vállal a nap alatt?" "...kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés."
Ezen az állapoton lendít túl a vallás: szembefordulva kezdeti analízise haszonelvűségével olyan összefüggésrendszert hoz létre, melyben a földi dolgok gyökeresen eltérő értelmezést kapnak; még a szenvedés is gyönyörszámba megy az isteni távlatában. Hogy ez az összefüggésrendszer igaz-e, azt mindenki maga hivatott eldönteni. Annyi azért bizonyos, hogy amennyiben valaki elutasítja, igencsak kellemetlen keresztkérdésekkel kényszerül szembenézni.
Nincs gyomorforgatóbb annál, mint ha valaki nagy hangon kérkedik az ateizmusával - annyit jelent ez, hogy élete reménytelenségével, szenvedése feloldhatatlanságával, lénye megválthatatlanságával büszkélkedik, förtelmes lelki perverzióról adva tanúbizonyságot. Csak az az ateista lehet őszinte, aki belerokkan egy Isten nélküli világ tudatába, akit kétségbeesésbe kerget a hit megszerzéséért folytatott hiábavaló harca, s aki nem fél levonni bizonyos következtetéseket. Cioran, ez a saját döntéséből hontalanná és gyökértelenné lett filozófus, aki talán a legautentikusabban jelenítette meg műveiben a 20. századi embert gyötrő dilemmákat, szitkokat és imákat szórva kereste, kutatta Istent, és kudarca őrjítő tudatának a bomlás kézikönyveinek megalkotására késztette őt; hitetlen remeteként egy szegényes párizsi manzárdszobában töltötte élete nagy részét, képtelenül arra, hogy az istentelen létezésben bármiféle vigaszra találjon, várva, hogy őt is elragadja az annyiszor megénekelt halál. Cioran lehetne az őszinte ateista mintaképe, aki hit és hitetlenség, az értelmetlen és érdemtelen élet és az áhított, ám mégis rettegett halál között vergődik.
Cioran persze nem tette meg azt a lépést, ami az ateista alapállásból logikusan adódna. Vele szemben Albert Caraco, egy másik hitetlen remete, aki még nála is sötétebb krónikáját adta az ürügyeit vesztett életnek (A káosz breviáriumiánál kiábrándultabb könyvet aligha lehetséges megírni), bátran megcselekedte azt, amit meggyőződése megkövetelt: apja halála után, aki utolsó kapcsolatát jelentette a világgal, öngyilkosságot követett el, levonva a végső következtetést.
Mert csupán egy hulla lehet konzekvensen ateista. Ha valaki elutasítja a transzcendens valóságot, kizárólag a haszonelvűség mércéivel vizsgálhatja meg életét; márpedig a számítás semmiféle kételyt nem hagy afelől, hogy az élet rossz üzlet. Azok az ateisták, akik olyan nagy garral dicsekednek, hogy végleg megszabadultak a gyerekes babonáktól, még véletlenül sem vonják kérdőre a saját létezésük babonáját. Két eshetőség van: vagy gyávák, vagy gyengeelméjűek; és talán nagyobb sértés a számukra, ha az előbbi opciót tartom valószínűbbnek. Nem is azért gyávák igazán, mert a pőre logika útmutatása ellenére nem rohannak a pusztulásba - ez természetesen nem róható fel senkinek. Azért gyávák, mert nem ismerik be, hogy szívük mélyén valahol valójában hisznek Istenben, és tudomásuk van a transzcendens valóság létezéséről; mert mások előtt megtagadják azt, ami titkon szüntelen a folytatásra készteti őket; látens istenhívők ők, máskülönben miért maradnának életben, miért követnék szolgai módon a létezés liturgiáját? Hiszen nincsen bigottabb dolog, mint egy lélegzetvétel. Minden moccanás egy hiszekegy, mely újra az élők eklézsiájához csatolja őket.
Az ateizmus tehát tipikus ressentiment-jelenség, az őszintetlenség egyik igen makacs válfaja, ostoba kivagyiság, mániákus kisstílűség. Sajnos igencsak nehezen kezelhető szellemi elváltozásról van szó. Talán csak az tölthet el bennünket némi örömmel, hogy még ők sem gondolják komolyan.