Journal réactionnaire

Batiszkáf

Kollaborációs sci-fi

- egyperces könyvismertető -

2016. augusztus 10. - batiszkáf

 

9782070362387.jpgPétainista-guénonista sci-fi? Elég valószínűtlenül hangzik, mégis van ilyen. Sokan legalábbis így hivatkoznak a francia René Barjavel (1911-1985) Ravage című könyvére, mely a műfaj ismerői szerint a tudományos-fantasztikus irodalom legfontosabb darabjai közé tartozik. A regényt először a hírhedt kollaborációpárti (nem mellesleg: roppant tehetséges embereket maga köré vonzó) folyóirat, a Je suis partout közölte 1943-ban. Barjavel művét egyesek a Vichy-Franciaország melletti kiállásként értelmezik, amennyiben a technológiai fejlődés és az általa kiváltott katasztrófa nyomasztó látképével azokat a hagyományos értékeket helyezi szembe, melyeket a Pétain-kormányzat is pajzsra emelt. (Munka, Család, Haza - hogy a rendszer hivatalos mottóját idézzük.) Ez az értelmezés vitatott, senki sem vonná azonban kétségbe Guénon, tőle is főképp A modern világ válsága c. alapmű hatását, mely a pusztulásba vezető szcientizmus elutasításában, majd a romokon létrehozott új társadalom felvázolásában érhető tetten. "Meg kell mondanom, hogy Guénon nagyon nagy hatással volt a gondolkodásom alakulására", mondta egy interjúban maga a szerző, és ez a guénoni ihletettség élesen megkülönbözteti könyvét a többi, vele nagyjából egy időben íródott (orwelli, huxleyi, zamjatyini) disztópiától.

Tovább

Batyskaf Ármin nyaral

 

kis.pngKedves Naplóm!

Semmi különösről nem számolhatok be Neked. Legfeljebb arról a minapi felismerésemről, hogy T. S. Eliot jó nagy hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy April is the cruellest month. Igaz, Eliot (legjobb tudomásom szerint) nem volt balatonfüredi lakos, és nem kényszerült időről-időre egy turisztikailag frekventált területekhez kínosan közel eső Aldiba levonulni, így aztán hogy is tudhatta volna. Hogy minden tekintetben július a legkegyetlenebb. Ilyenkor - már csak azért is, mert egyes, az aktuális társadalmi-kulturális adottságokból fakadó elvárások folytán fokozhatatlanul kedélyesnek és örömtelinek kéne lennie - természetszerűleg boldogtalan az ember:  a mosolyfelismerő funkció riadtan matat sajátos, a ruházkodás, a szórakozási formák, a szociális érintkezés stb. területén korunkban uralkodó viszonyok totális elutasítását tükröző arcszerkezetén. És a zsemlét is olyan zaklatottan bassza a zacskóba, hogy az valamiféle idült kétségbeesést sejtet. Őszre persze majd kiheveri az egészet, és ismét rájön, hogy gyomorgörcsét igazából nem az üdülők, hanem a létezés feltételei okozzák. De addig még dohog eleget.

Tovább

Meglovagolni az elefántot

 gettyimages-578549646.jpg

Hiába vált az elmúlt évszázadban az American way of life a világ legnagyobb részén egyeduralkodóvá, hiába szereltek belénk módszeresen eredetvédett amerikai ösztönöket és megfontolásokat, hiába vagyunk már képtelenek máshogyan a dolgokra nézni, mint ahogyan egy amerikai tenné, a Republikánus Nemzeti Konvenció eseményeibe bele-belenézve újból elámultam azon, hogy Amerika mit sem veszített eredendő idegenségéből és érthetetlenségéből, abból a bizonyos ambivalens (mutáns?) varázsából, ami alól olyan nehezen tudja kivonni magát egy külső szemlélő. Még ha többé-kevésbé tisztában vagyok is Amerika jelentésével a nagy egész összefüggésében, ha tudom is, hogy túlnyomórészt olyan értékeket testesít meg, melyek merőben ellentétesek az én értékeimmel, sajátos vonzereje sehogy sem hagy nyugodni. Mit kezdjek például ezzel a titokzatos Janus-arcúságával, azzal, hogy egyszer mindenestül hiperprogresszívnek mutatkozik, a fogyasztói mechanizmusokat és az emberellenes technológiai zsarnokságot csúcsra járatja, miközben megszállottan, mértéket nem ismerve veti bele magát a legújabb balos ostobaságokba (ld. az elburjánzó safe space-eket meg a "mikroagressziókat" felsoroló egyetemi sillabuszokat); máskor meg épp különös "visszamaradottságával" tüntet, olyan jelképeket emelve fel és olyan eszmények iránt fejezve ki elkötelezettségét, melyekről egy mérsékelt európai már álmodni sem merne (pl. a vallás mindmáig jelentős szerepe a közéletben vagy a tanítási nap elején elmondott Pledge of Alliegance, benne az '54-ben betűzött "Isten színe előtt" fordulattal). Mintha Amerika egyszerre vezetné a nyugati "progressziót", és kullogna messze lemaradva tőle... De talán mindkét tendenciának, mindkét Amerika sajátos mértéktelenségének az a magyarázata, hogy ők még ki tudnak ejteni irónia nélkül egy mondatot.

Amerika lényege: őszinte mosoly a tükörben. (Egy mosoly, mely arra van ítéltetve, hogy megsavanyodjon, tehetnénk hozzá.)

Tovább

Megmagyarázhatatlan jelenségek

- napló -

Emberek, akik azzal veszik védelmükbe Oravecz Nóra, Deepak Chopra, Eckhart Tolle meg a többi hasonszőrű bandita irományait, hogy hány öngyilkosságot akadályoztak meg. Nos, pont ez bizonyítaná legjobban ezen művek hitványságát. Azt a könyvet, amelynek emberi értelemben vett haszna, sőt funkciója van, semmi nem különbözteti meg a klozetpapírtól - az már igazán csak nüansznyi különbség, hogy az ereid felpattintásáról beszéled le magad vagy a farodat törlöd ki velük, a lényeg az, hogy valamilyen földi és épp ezért végső soron említésre sem méltó cél szolgálatában állnak. Egy valamirevaló könyvet nem lehet hasznosítani. A klozetpapír és az Oravecz és társai neve alatt piacra került kiadványok között azonban mégis van egy óriási különbség: az előbbi, bár kétségkívül egy nem túl magas ontológiai szinten helyezkedik el, becsületesen betölti a maga szerény, de tisztes feladatát, mondjuk úgy: a klozetpapír használata nem ront az emberen; az utóbbiak azonban, miközben olyan fogalmakkal játszadoznak, melyeket a legtöbb ember a szégyentelenség terhe nélkül nem ejthetne ki a száján, szédületes hatékonysággal aljasítják le olvasóik vélhetőleg amúgy is visszataszító személyiségét.

*

1880_holttestfotozas_a_rendorsegi_nyilvantartasba.jpeg

Emberek, akik azzal vágnak vissza az Oravecz-banda produktumait kritizálni merészelőknek, hogy ne mondják meg nekik, hogy mit olvashatnak. Nos, ami engem illet: én örülnék a legjobban, ha olyan társadalmi rendben élnénk, ahol a hozzájuk hasonló csandalanépséget nem kényszerítenék természetellenes módon az írás-olvasás képességének elsajátítására. A ő esetük is kiválóan bizonyítja, hogy az általános tankötelezettség merő agyrém, és hogy a tömegeket a legszilárdabban el kell zárni azoktól az eszközöktől, melyeket a kiválasztott kevesek tudományának művelésére találtak ki.

Tovább

Az embergyűlöletről

 1215px-pioneer_plaque_humans_svg.png

1.

Sok gyengeségem van, talán több is, mint ami mérsékelt világpolgári szívvel megengedhető, de az soha, még legrosszabb pillanataimban sem fordult meg a fejemben, hogy - amint mondani szokás - szeressem az embereket. Mégis mit szeressek rajtuk? Az ember mint olyan rosszul öltözik, nem tud normálisan közlekedni, és drámaian büdös a lába. Egyenesen gyengeelméjűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki baráti érzelmeket tápláljon egy olyan lény iránt, ami szemrebbenés nélkül a vesédbe könyököl a svédasztalnál, fülhallgató nélkül hallgatja kedvenc slágereit a helyközi járaton, településeket ékszerdoboznak minősít, löncshúst eszik, népirtásokat és flashmobokat szervez, intrikál, földszinti lakása ablakából figyel, nehogy valaki megsértse a hulladéktároló használatára vonatkozó szabályokat, és imaginárius "jogaira" hivatkozva a legalávalóbb fajtársait bízza meg az országa vezetésével. "Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, óh ember!" Sokat tűnődtem azon, hogy létezhet-e ennél középszerűbb mondat a világon; aki valóban nem kíván mást, mint hogy kapcsolatot létesítsen a teremtés legrettenetesebb részével, az tényleg csak azt érdemli, hogy az idők végezetéig ortopéd papucsok csattogjanak a fülébe. (A sor szerzőjével, az ingerlően jólelkű Franz Werfellel egyébként holtában megtörtént a legnagyobb gyalázat, amit egy művészt csak érhet: emberjogi díjat neveztek el róla, mellyel Evrópa felvilágosult entellektüeljei tüntetgetik ki egymást. Tanulság: csak akkor fogjunk hozzá irodalmi művek alkotásához, ha biztosak vagyunk benne, hogy száz év múlva is gyűlölni fognak bennünket minden egyes szóért.)

Tovább

A lesajnáltak himnusza

 

I'm proud to be an Okie from Muskogee,
A place where even squares can have a ball
We still wave Old Glory down at the courthouse,
And white lightnin's still the biggest thrill of all

Néhány hónapja a Taki's Magazine vasárnapi hírválogatásából értesültem az általam addig, bevallom, nem ismert Merle Haggard countryénekes haláláról. Hogy a cikket idézzem, "Haggard a hippikultúra, az Amerika-gyalázás és az elharapózó oikophobia hangos kritikusa volt" aki különösebb skrupulusok nélkül énekelt arról, hogy az égvilágon semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki fehér. Még a countryzene hallgatása által garantáltan kiváltott idegzsábaszerű tünetek tudatában is érdemes meghallgatni néhány dalát, mindenekelőtt a leghíresebbet, az Okie from Muskogee című darabot, melynek utótörténete sokkal több elmond a posztmodern demokrácia valóságáról, mint elsőre hihetnénk.

Az 1969-ben kiadott dal az egyszerű, földhözragadt, megrontatlan, nagyra nem törekvő, kissé talán bárgyú és poros, de a maga nemében teljes élet himnusza. A közönség - a Nixon által megénekelt silent majority - legalábbis így értelmezte a szerzeményt; legendássá az a funkció tette, amelyet a hatvanas évek forradalmai során uralomra jutó ideológia által nevetségesnek, ostobának, hovatovább kirekesztőnek és gonosznak minősülő néprétegek kollektív tudatában betöltött. El se tudjuk képzelni, az Okie from Muskogee mennyire felszabadítóan hatott azokra a megvetett és lenézett vidéki alsó-középosztálybeliekre, akik végzetesen lemaradni tűntek a haladás iramától, akiket a legtermészetesebben a történelem szemétdombjára kotort a liberális-"humanista" gőg, akiknek megrendült a hitük önmagukban és azokban a szerény, de szilárd értékekben, amelyeket magukénak vallottak, s amelyekre közösségeik épültek. (Erről a meghasonlottságról és önbizalomvesztésről, erről az értetlen rémületről ad számot - még ha eltérő társadalmi körülmények között is - Philip Roth Amerikai pasztorál-ja és John Updike Nyúlketrec-e.) Merle Haggard dalával kielégítette azt a megfogalmazatlan, de nagyon is valós igényt, hogy valaki újra megerősítse az e rétegekben emberemlékezet óta a boldogság és a helyes élet zálogait jelentő normákat; azzal, hogy ki merte mondani azokat a gondolatokat, amelyeket a változásokkal szemben tehetetlen közember a megszégyenüléstől való félelmében visszafojtani kényszerült, bátorságot és büszkeséget öntött a falvak és kisvárosok mindenfelől lesajnált lakóiba.

Tovább

Batiszkáf Top 5

21. hét

2015-05-07-wnpr-radios-jazz-column-highlights-university-awards-for-sonny-rollins-and-nat-reeves.jpg

Sonny Rollins

 

5. Sarah Vaughan - You're Blasé

Abban valószínűleg sosem lesz egyetértés, hogy ki a valaha volt legnagyobb jazzénekes. Bizonyos kategóriákban persze különösebb nehézség nélkül hirdethetünk győzteseket: Ella Fitzgerald minden bizonnyal a legnépszerűbb s egyben a leguniverzálisabb volt mind közül, egyszerre a visszafogottan érzelmes ballada-interpretációk és a scat-improvizálás mestere. A tragikus sorsú Billie Holiday volt az, aki a legmélyebbre volt képes hatolni a dalok előadásában, míg Carmen McRae-t folyton kikacsintó iróniája tette utánozhatatlanná. A cinikusan élveteg Anita O'Daynél senki sem értette jobban az előadóművészet, az illúzióteremtés nüanszait, tessék csak megnézni ezeket az európai koncertfelvételeket, tökéletesen felépített testbeszéde legalább annyira lenyűgöző, mint az éneke. A nagyközönség által csak élete vége felé felfedezett Betty Carter improvizációi jutottak a legközelebb a hangszeres szólók komplexitásához. A legnagyobbak közül már csak egyvalaki, Sarah Vaughan marad hátra, az ő attribútuma pedig az, hogy neki volt - profánul szólva - a legjobb hangja, ráadásul az idő mit sem vett el ennek a hihetetlen hangnak a szépségéből, erejéből és terjedelméből (nem úgy, mint Fitzgerald vagy O'Day esetében), sőt ötvenes-hatvanas éveiben talán csak még kifejezőbbé vált. A fenti felvétel 1977-es How Long Has This Been Going On című lemezéről származik, zongorán (a rá nem mindig jellemző) példás visszafogottsággal Oscar Peterson kísér, bőgőn Ray Brown, dobon Louie Bellson játszik.

Tovább

A rossz-szolgálati nagykövet

fkfk.png

Mindig is irigyeltem az utálatos emberek magányát. (Cioran)

(MTI) - Rossz-szolgálati nagykövetté nevezte ki magát hétfőn Batyskaf Ármin letargikus. A százhalombattai Kiss László Sportuszodában rendezett sajtótájékoztatón - melyen az újdonsült nagyköveten kívül Matolcsy György, a szabálysértéseiről elhíresült Bentley-tulajdonos Dino Marsani, a röszkei migránsvadász, Irénke néni, az önkéntes száműzetéséből hazatérő Kertész Ákos, valamint Alföldi "Roby" Róbert is részt vett - Batyskaf bejelentette, hogy megbízatása határozatlan időre szól. A sajtótájékoztatót mintegy félórás kultúrműsor előzte meg, melynek keretében Maksa Zoltán humoros monológot adott elő, majd Varga Mátyás Zelk Zoltán- és Déry-díjas költő, volt bencés szerzetes olvasott fel készülő ifjúsági regényéből az Ayala-Brindisi-páros szitárkíséretében. Batyskaf az újságírók kérdéseire elmondta, hogy rossz-szolgálati nagykövetként kizárólag az a cél fogja vezetni, hogy a lehető legtöbb embert nyomorítsa meg lelkileg, ahogy fogalmazott, "a szart is szeretném kisértegetni ezekből a lárvákból". Az eseményt rövid időre magukat feministának és nemzeti érzelműnek valló demonstrálók zavarták meg, ám a Fradi Security Kft. helyszínen tartózkodó biztonsági szakemberei hamarosan kivezették a tüntetőket. A sajtótájékoztatót Aszad-párti gíroszosok által biztosított állófogadás zárta.

Tovább

A kultúrharc emlékére


 

film-playtime6.jpegA kulturkampf fogalma, mint az közismert, a bismarcki Németországból származik: az állam és egyház szétválasztása körül kirobbant politikai-ideológiai csatározásokat jelölték vele, melyek a tizenkilencedik század második felében végigsöpörtek egész Európán. Ekkoriban, a hagyományos társadalmi szerveződések romjain jött létre az, amit modern polgári államnak nevezünk; a feudális csökevényeknek tartott, s ekkorra, meglehet, valóban kissé anakronisztikussá vált apró monarchiákat a nacionalista dölyf nevében drabális birodalmakba - az Olasz Királyságba, a Német Császárságba - olvasztották. Utóbbi a protestáns etikát szabadelvűséggel és racionalizmussal ötvözve a rideg hatékonyság félelmetes erejét mutatta fel, mely a korlátlan anyagi fejlődés megszállottságában égő földrész lakóinak szemében csakhamar magát a jövőt, az emberi önmegváltást testesítette meg. Bismarck állama a haladás diadalmas utópiájából csillantott meg valamit, melynek megvalósulása - az emberi történelem során először - belátható közelségbe került. A polgári államnak zavartalan működése érdekében természetesen minél teljesebb ideológiai monopóliumra volt szüksége, másképpen szólva: a legszigorúbban maga alá kellett rendelnie minden célt, mely - természetéből vagy a társadalmi kötöttségekből adódóan - az egyén előtt lebeghet.

Mindezt az magyarázza, hogy a polgári állam kialakulása nem csupán egy újabb fejezet volt a társadalmi evolúcióban, egy megannyi államszervezési mód közül, hanem a létezés minden területére kiterjedő forradalom betetőzése, egyben az a drámai aktus, mellyel a nyugati civilizáció véglegesen és ünnepélyesen lecserélte a korábbi korok világ- és emberképét. A polgári házasság és a világi oktatás bevezetése csupán utólagos kiegészítések voltak egy hatalmas érvényfosztáshoz; a törvényalkotói tüsténkedést, a különféle szekularizációs törekvéseket, melyek annyi nekikeseredett vitát váltottak ki a maguk idejében, egy sokkalta fontosabb esemény, az emberi akarat szekularizációja tette lehetővé. A polgári állam a kényszerzubbonyba zárt kozmosz, a puszta életért folytatott élet tökéletes leképezése: működése kizárólag a működésre, önmaga - az örök hétköznapok középszerű világának - fenntartására irányul.

Tovább

Batiszkáf Top 5

18. hét

 

5. Stan Getz és Kenny Barron - East of the Sun (And West of the Moon)

Az egyik kedvencem standardem, egyébként elég érdekes története van: egy Brooks Bowman nevű princetoni hallgató írta a harmincan évek közepén (a cím egy norvég tündérmesére utal), és az egyetemi színtársulat előadásának keretében került először bemutatásra. Bowman nem sokkal ezután autóbalesetben meghalt, szerzeménye azonban egyre kedveltebb lett a jazz-zenészek körében, 1940-ben Tommy Dorsey is rögzítette az ifjú Sinatrával. A fenti feldolgozás Stan Getz és Kenny Barron People Time című csodálatos lemezéről származik, melyet három hónappal azelőtt vettek fel egy dán jazzklubban, hogy a májrák végleg legyűrte Getzet. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a tenorszaxofonos művészete a nyolcvanas évek végén jutott a csúcsra; ami, tekintve azt, hogy hosszú pályafutása során hányféle stílusban próbálta ki magát és hány remekművet adott ki a keze alól - kezdve Woody Herman Second Herd-jében, mellyel a legendás Early Autumn-t rögzítette, majd folytatva a cool irányzat matadoraként, a komolyzenei ihletettségű third stream felé is elmerészkedve (1962, Focus: hallgassák meg róla a Zene húrós hangszerekre, ütőkre és cselesztára második tételét megidéző nyitószerzeményt), a bossa nova-lemezekkel hatalmas sikereket aratva, majd Chick Corea közreműködésével a modernebb megközelítéseket is elsajátítva (a Captain Marvel című albuma talán a fúziós zene legidőtállóbb darabja) - szóval... nem kis dolog. A vég felé közeledve Getz játéka szívbemarkolóbb volt, mint valaha - milyen szerencse, hogy az utolsó években vele fellépő Kenny Barronban megtalálta tökéletes kísérőjét.

Tovább