A mai kor a történelem messze legerkölcsösebb időszaka. Mai szemmel végtelenül naivnak tűnnek a hatvanas évek forradalmárai, akik őszintén hittek abban, hogy az erkölcsi rendszabályokat eltörölve egyszer s mindenkorra felszabadítják az emberi cselekvést; nem vették észre, hogy az embereknek nagyobb szükségük van erkölcsre, mint levegőre, hogy epedve vágynak arra, hogy kellően ájtatos hangon rájuk erőltessenek mindenféle megkövesedett dogmát, méghozzá minél megkövesedettebbeket, ha lehet. A libertinizmus rövid, felelőtlen kalandja a posztmodernitás hajnalán szükségszerűen a mai erkölcsi megszállottságba torkollt: azok az elkényeztetett, tenyérbemászó és ostoba lázadók, akik oly nagy előszeretettel űztek gúnyt az életet megkeserítő kispolgári bigottériából, egyszercsak rendkívüli tehetséget fedeztek fel magukban arra, hogy egyesítsék az inkvizíció és a viktoriánus kor legkimagaslóbb erényeit, és ráuszítsák a Morált minden nekik kicsit is nem tetsző dologra.

Ez az újsütetű erkölcs a világ erkölcse: nem utal semmire és nincs levezetve semmiből, semmiféle összefüggés nem társul hozzá, csak van, ernyedten lebeg a fogyasztói létezés diszkontáruházakkal, üdülőfalvakkal és szabadtéri fitneszparkokkal megszórt térségei fölött. Nem rendelkezik az értelemnek vagy egy indoknak még a látszatával sem; nem hordja semmilyen rajta túlmutató valóság ígéretét; nem irányul semmire, legfeljebb csak önmaga folyamatos újratermelésére, újabb sötétebbnél sötétebb bűnök (privilégiumok, mikro- és makrokirekesztések) felkutatására és újabb büntetések kieszközlésére. A moralizmusnak ez a beteges elburjánzása, fékevesztett, terméketlen őrülete lassanként elpusztít minden örömöt, élvezetet és mosolyt.

A szépemlékű Konzervatív Tea-kör megpróbálta egyszer összeállítani a magyar jobboldali gondolkodás kánonját. A figyelemreméltó kísérlet felemás eredménnyel zárult. Példamutató jobboldali államférfiakat még viszonylag könnyű volt találni, meggyőződésesen konzervatív és emellett valóban nagyformátumú írókkal és filozófusokkal viszont már sokkal nehezebb volt a helyzet; minthogy velük aligha lehetett volna megtölteni a jobboldali magyar pantheon szabad helyeit, jónéhány olyan - amúgy vitathatatlanul jelentős életművel bíró - személy is bekerült a felsorolásba, akit csak igen nagy jóindulattal lehet a konzervativizmus meghatározó alakjai közé sorolni. Konzervatív volt-e a bolsevik rémuralmat őszintén megvető, ám magát aufkléristának valló Márai Sándor? Az is kérdéses, hogy az olyan zseniális, ám lényegében apolitikus szerzők, mint Pilinszky vagy Weöres, beilleszthetők-e egy effajta kánonba; még ha az utóbbi csodálatos aforizmakötetének (A teljesség felé) és számos költői csúcsteljesítményének hamvasi, tradicionalista ihletettsége esetleg ad is magyarázatot erre, Pilinszky esetében legfeljebb mélyen megélt katolicizmusát, világlátásának pesszimista-tragikus, ha úgy tetszik, a "konzervativizmus" irányába mutató jellegét hozhatjuk fel érvként, ez pedig, lássuk be, önmagában kevés. Persze ha a kánont úgy értelmezzük, mint ami a konzervatív alapállás szempontjából - meggyőződéseiktől vagy meggyőződéseik hiányától függetlenül - fontos gondolatokat megfogalmazó szerzőket gyűjti egybe, a módszer némiképp igazolható, így viszont a listának sokkal hosszabbnak kellett volna lennie. Szintén problémás dolog, hogy a felsoroltak némelyike aligha képvisel olyan kiemelkedő, időtálló minőséget, mely kánonba foglalásukat indokolná. Az, hogy olyan másod-, harmadrendű írókhoz kellett nyúlni, mint Herczeg Ferenc vagy Kis János, jól jelzi egy magyar konzervatív kánonalkotási kísérlet leküzdhetetlen nehézségeit, egyben alátámasztja Réz Pál azon kijelentését, hogy a "jó magyar irodalom zöme baloldali". (Hogy ez mennyire nincs így világviszonylatban, arról majd később.)

Nem szeretnék különösebben mély elmefuttatásokba bocsátkozni az amerikai előválasztásokat illetően, meg aztán nem is vagyok politológus, hogy távlati analíziseket állítsak fel a jelöltek esélyeiről. A demokratáknál a wacky Bernie Sandersnek sikerült az, amit néhány hónappal ezelőtt még senki nem gondolt volna: komoly vetélytársává vált a korábban biztos győztesként számon tartott Clinton asszonynak. Az iowai döntetlen és a New Hampshire-i elsöprő Sanders-győzelem bizonyította, hogy a meccs még koránt sincs lefutva, habár - mondják a szakértők - azért messzemenő következtetéseket még hiba lenne levonni, hisz a meglehetősen lerobbant benyomást keltő progresszív abuela továbbra is jelentős támogatást élvez a kisebbségek körében, ez a támogatás pedig az etnikailag többé-kevésbé homogén Iowában és New Hampshire-ben nemigen tudott megmutatkozni. Lehet, hogy így van, de Sanders megdöbbentően nagy népszerűsége a fiatalok között (nemtől függetlenül, tegyük hozzá rögtön, még ha a nőkhöz szólva Madeleine Albright egyenesen eszkatológiai szintre is emelte a két jelölt közti választást) azért elgondolkodtató. A keserű igazság az, hogy még egy vén, hadonászó szocialista is több lelkesedést tud kiváltani belőlük, mint a merev és - ne kerteljünk - menthetetlenül ciki Clinton. Az emberi evolúció sajnos még nem jutott el arra a fokra, hogy kitermelje a lényt, akit egy Hillary-elnökség reménye tényleg lázba tudna hozni. (Leszámítva az igazi konzervatív, ezért természetesen Gyurcsány-párti Kerék-Bárczy Szabolcsot.) Sandersnek ezzel ellentétben a forradalom ósdi, ám - úgy tűnik - megunhatatlan frázisaival sikerül kellő átszellemültséget adni a mozgalmának - majd kiderül, mindez mire lesz elég. (A republikánusoknak bizonyos szempontból nehezebb dolguk lenne a "radikális", de viszonylag konzekvens és lelkes tömegeket megmozgató Sanderssszel, mint kétes múltú, a férjét érő nemierőszak-vádakat eltussolni igyekvő, email-botránytól és FBI-vizsgálattól sújtott riválisával. Csak képzeljük el, kedvenc ingatlanmágnásunk micsoda svunggal - és mekkora élvezettel! - szedné darabokra a Hillary nevű papundeklifigurát.)

 Istent nem hiszed, gyűlölöd, unod,
de nem kételkedsz a Rolls Royce autóban,
cifra rongyban, ringó ringyó-popóban.
Terjeszd ki rájuk atheizmusod!

Weöres Sándor: Az igazi istentagadás

Egy különös állatkísérlet alanyai vagyunk, egy kísérleté, amelyet úgy hívnak, hogy modernitás; már több száz éve, hogy elkezdődött, és egészen addig folytatódni fog, míg ki nem csikar belőlünk némi boldogságot. Kevéssé valószínű, hogy ez valaha is megtörténne, ám a feladat reménytelensége csak fokozza a kutató megszállottságát. Időközben megszoktuk, hogy így élünk, zokszó nélkül hajtjuk mókuskerekünket, és hálát adunk a tápszerért, melyet egy ismeretlen jóakarat napról napra bekészít nekünk. Mostanra sikerült elhitetni magunkkal, hogy terráriumunk minden világok leghercigebbike, a köntörfalazást mesteri módon műveljük, így tartjuk életben magunkat, így kényszerítjük rá magunkat minden egyes mozdulatra. Derékszögek által közrezárt létezésünk zokszó nélkül odaadja magát a megismerésnek, kellemes közöny járja át a teret, mesterséges fények és megfelelően szabályozott temperatúra, esztétikusan elrendezett forgács. Táplálkozunk, ürítünk, szaporodunk, a végtelenségig ismételjük az örök hétköznapok rítusát; gondolataink illedelmesen megállnak ott, ahonnan bizonyítottan és megkérdőjelezhetetlenül nincs tovább; a testünkre ragasztott szenzorok sosem mutatnak nagyobb kilengést a vizsgált tényezők terén. Általánosságban elmondható, hogy testi funkcióink jól működnek, közérzetünk kielégítő. Később aztán feltűnésmentesen kimúlunk, tetemünk névtelen kis kupac a sürgés perifériáján; csakhamar gumikesztyűs kezek távolítanak el bennünket a valóságból, nehogy látványunk megzavarja a többiek édeni nyugalmát.

A kísérlet folyik tovább.

A reakciós, aki a modernitás esztétikailag és intellektuálisan mérhetetlenül nyomorúságos terében kénytelen leélni az életét, csupán azzal teheti értelmessé létezését, hogy kitanulja és mesteri fokra fejleszti a szabotázs módszereit. Eleinte még furcsa módon hátráltatja a lelkiismeret-furdalás, hiszen a modern világa látszólag mégiscsak világ, rend, struktúra; a legnehezebb számára azt az érvet lesz legyőzni, amit a zavartalanul közlekedő trolibusz és a megbízhatóan zümmögő kávéfőzőgép sugall. Tévesnek bizonyult a régi ellenforradalmárok jóslata, mely szerint a progresszív törekvései csakhamar káoszhoz és teljes értékvesztéshez, tomboló erkölcstelenséghez vezetnek; mosolyognunk kell ezeken a suta próféciákon, amikor ma minden sarkon a szeretet, a könyörület és az elfogadás szekuláris szentostyáját osztogatják a humanitárius szervezetek ájtatos apostolai, és napról napra újabb és újabb megbocsáthatatlan bűneinkre világítanak rá a szociológiai értekezések! Az ember, minthogy a gondolkodástól különösebb tipródás nélkül megválik, ha erkölcsöt, nagybetűs, mindenki által elfogadott Erkölcsöt kaphat cserébe, s mert korunkban minden helyzetben kérlelhetetlen morális felcsattanásokat tapasztal, könnyen abba a hitbe esik, hogy a dolgok aktuális folyása éppen annyira igazolt, mint régen, s bár az értékrendben valóban végbementek bizonyos hangsúlyeltolódások, ez mindenestül természetes fejlemény, az ezt tagadók pedig idióták, akik egy képzeletbeli múltba merevedve a mai kor számára értelmezhetetlen eszményekről papolnak. Bármilyen ügyesen cimbalmozzanak is a hangadók megfelelésvágyunk húrjain, ne hagyjuk megvezetni magunkat cseleik által; miközben a posztmodernitás a látszatok korábban elképzelhetetlen mértékű megsokszorozásával és az emberi elmébe való beleerőltetésével valóságos voltát próbálja kényszeresen bizonyítani, a világot az erkölcs nevében aprólékos gonddal megsemmisíti; lassan csupán a szokásos morális papundekliből összeábdált ún. társadalmi, szociokulturális, pszichológiai problémák emlékeztetnek rá, belső életünk pedig az egyre-másra és mind nehezebben felszított felháborodás gyomorégéses ütemeire szűkül...

A mai kor az emberi történelem messze legerkölcsösebb időszaka.

*

Először is az imperatívuszokkal kell szembeszegülni. Mondjuk ki bátran, hogy nem érzünk semmiféle affinitást a nyitottság és a szolidaritás iránt. Szögezzük le, hogy a legteljesebb megvetéssel tekintetünk az egyenlőségre, a békés együttélésre és a sokszínűségre, és véleményünk szerint a "tolerancia" a lehető leggusztustalanabb szó, amit ember a száján kiejthet. Fejtsük ki, hogy a részünkről nem vagyunk sem a társadalmi mobilitás, sem a fiatalos lendület hívei. Nem vagyunk örök gyerekek, nagyra nőtt idióták, és nem kedveljük a kreativitásra nevelést, a kritikus hozzáállást, a maguktól értetődő igazságokat megkérdőjelező értelem kibontakoztatását. Ki nem állhatjuk a pezsgést, a változatosságot, a szárnyalást, a szabadságot. Meg kell szabadulnunk - és ez a legnehezebb - minden értéktől, mely számunkra fontos volt, mert a moralizmus jóvátehetetlenül bemocskolta őket, és ma az egyetlen elfogadható alapállás a rossz tudatos választása. Furcsa, de a felvilágosodás által hivatalosan angyalivá minősített embereket erősebben fojtogatja a bűntudat és a felelősségrevonás lehetősége, mint bármikor; egyesek, miután óvatlanul megbotlottak a morális útjelzők kusza erdejében, végül valóban vád alá kerülnek, és szánalmasan hadakoznak, csúsznak-másznak a kegyelemért. Mi ne szabadkozzunk: jéghideg elhatározással törekedjünk az ellenszenv- és iszonyatkeltésre, s ha a provokálás minden rejtett zamatát kitapasztaltuk már, legyünk rendíthetetlenül gonoszak. És persze csökönyösen derűsek - a kettő mélyen összetartozik. Ne várjunk babérra - életünket a margóra szorítva, a legszilárdabb kiközösítésben fogjuk eltölteni; mégis, a modern értetlen sápítozása olyan elismeréssel szolgál nekünk, amely messze túlmutat az emberi érdemek dimenzióján.

*

És mégis - - könnyű szívvel támadunk rá minden értékre, de a szeretet előtt tétovázni kezdünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ő tacepao-szentimentalizmusuknak semmi köze ahhoz az egyszerre emberi és emberfeletti, atomi szeretethez, ami a teremtés lényege és értelme; mégis, elfog a kétely, hogy talán túl messzire hatoltunk, hogy esetleg visszakozni kéne... Hirtelen farkasszemet nézünk a szóval, és megkísért a gondolat, hogy megmagyarázzuk az álláspontunkat... A gyengébb enged a szó, a puszta hangsor erejének, és racionális fejtegetésekbe bocsátkozik az Erkölccsel, a gondolkodás hűlt helyével szemben; kísérlete eleve kudarcra van ítélve, és csakhamar kompromisszumokat kényszerül kötni, szép lassan belecsúszik a progresszív értelmezési tartományába... Az erősebb pedig majdhogynem meghasonlottan törli bele a csizmáját a jóság lakkozott, dagadó, szivárványszínű szívébe...

*

Csak sikerülne kivédeni a progresszív szemantikai cselfogását! Egy csapásra megoldódna minden.

A reakciósoknak a szivárványmozgalommal kapcsolatos obszessziója paradox módon csupán a melegkérdés látszatfontosságát erősíti: ezt a valójában huszadrendű kérdést központi üggyé emelik az elragadtatott méltatások és a nekikeseredett tiltakozások egyaránt. Mégsem mellőzhetjük a témát; ám az ellenállásnak abból a felismerésből kell táplálkoznia, hogy a tarka zászlók nem a deviáció egy specifikus formáját, hanem a modern vállalkozás egy minden eddiginél univerzálisabb, s épp ezért legellenállhatatlanabb ideológiai kísérletét juttatják győzelemre. 

*

A liberalizmus és a kommunizmus igencsak ügyetlen konstrukcióknak tetszenek posztmodern szerelemgyerekük, az eszmétlen eszme fényében, mely semmiféle definíciót nem tűr meg magával kapcsolatban. A korábbi utópiák megálmodói azért vallottak kudarcot, mert drabális gondolati rendszerszörnyetegekkel kívánták betörni az értelem várkapuját, hogy a Hagyományt trónjáról letaszítsák; ez több-kevesebb sikerrel meg is történt, ám hamarosan kiderült, hogy a legelemibb ráció mindjárt összeesküvést forral az új uralkodó ellen, s így az képtelen megvalósítani a maga teljességében ideálját. Az értelem ösztönreakciója kikezdi a földi paradicsom még ingatag alapjait, s előbb-utóbb a legérzékletesebb víziókat is meghiúsítja, a valaha magabiztos kecsességgel elménckedő szkeptikus pedig dühödt hittantanárrá vedlik át az ő előítéleteit mardosó kétely láttán. A (még oly fals) észérvekre és tényekre támaszkodó ideológiaterjesztés végső soron képtelen betölteni feladatát, mert elkerülhetetlenül az ellenvetés feszültségének terében értelmeződik: az az eszme, amelyik érvel, a saját sírját ássa; az az érték, amelyik bizonyítható, halálra van ítélve. Olyan következtetést kellett hát levonniuk a progresszívoknak, amely egész addigi tevékenységük raison d'être-jét és legitimációjuk alapját kérdőjelezte meg; át kellett lépniük önnön árnyékukat, meg kellett szabadulniuk a felvilágosodás értelem- és vitafétisétől, mely korábban igazolta őket; bizonyos értelemben meg kellett szüntetniük önmagukat, hogy fennmaradhassanak a változások zuhatagában. Az új eszme tulajdonképpen nem más, mint egy eszme helye; ha sikerülne megneveznünk ezt az űrt, azon nyomban megsemmisítené a feloldhatatlan ellentmondásoktól telve betóduló valóság. Ebben áll a reakciós legfontosabb, lehetetlen feladata.

*

Mint minden forradalmat, a korunkbeli felforgatást is a hasznos idióták széles tömegeire támaszkodó machinátorok vezénylik. A nyugati országokban végzett közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a lakosság többsége a "melegházasság" mellett van, s nincsenek illúzióim arról, hogy az idő múlásával a keleti retrográd társadalmakban - quelle horreur! - még mindig fellelhető provinciális előítéletek is tovatűnnek majd. Mit bizonyít mindez? Elsősorban azt az örökérvényű igazságot, hogy a nép mint olyan képtelen a gondolkodásra. Nem a liberálisokra jellemző értelmiségi gőg és sértettség vezet ennek megállapításában: a nép mint olyan ostobasága nem bűn, hanem adottság, mégpedig megváltoztathatatlan. A nép hülye; közveszélyessé csak az alacsony homloka mögé injektált félműveltség és a beleszólásba való évszázados beleszoktatása teszi. A "melegházasság" és hasonló szivárványos képtelenségek ellen lehetetlen demokratikus elvekre hivatkozva védekezni. A kérdéshez legkevésbé sem tesz hozzá, hogy a többség támogatja vagy ellenzi-e a házasság intézményének szándékos megcsonkítását; sem érvvé, sem ellenérvvé nem lehet tenni azt, amit érzelmeik és konformitás-félelmük által vezérelt, s így befolyásolható néprétegek gondolnak. Ha a reakciós ilyen eszközökhöz nyúl, saját elveit árulja el; rosszul teszi hát, ha az ügyben kiírt népszavazás vagy a kellő demokratikus felhatalmazás hiányát dörgöli a liberális orra alá; ezek, habár valóban a progresszívok módszereinek ellentmondásosságát bizonyítják, nevetségesen mutatnak a reakciós keze ügyében, s szellemi integritását rombolják.

*

A legfontosabb: nem kétségbeesni. A reakcióst ómódi, dohos, bigott, keményfejű, a változástól rettegő alakként képzelik el, pedig valójában ő a legkövetkezetesebb nihilista: néki a lények, mint a szalma-kutyák; szorongásai közepette felismeri a földi dolgok mélységes-mély jelentéktelenségét, s e felismerés pillanatában az őt egész életében kínzó nyugtalanság igazi természete is feltárul értelme előtt: vágy ez az abszolút, legteljesebb teljességre, s egyben valamiféle kompromisszumképtelenség, meg nem alkuvás a tünékennyel, a töredékessel. A megvilágosodás e pillanata után - hacsak nem egy szentről van szó - visszatér a hétköznapok sodrába, visszabújik megszokott hajlamai, ösztönei és érzései langymeleg otthonosságába, ám igazából nem bírja komolyan venni azt; külsőleg valószínűleg nem mutatkozik rajta sok változás, felveszi tevékenységei fonalát, s a világ egész egyértelműen őszinte reakciókra - örömre, dühre, szomorúságra, bosszúvágyra, szerelemre, megértésre - készteti, de ezek valahogy spéttel fogalmazódnak meg benne; lényét ismét belemeríti a látszat forgalmába, mégis, a dolgok habszivacsdarabokként lebegnek önnön rezzenéstelen felszínén. Életét mindenestül megéli, alapvetően mégis csupán játékként képes tekinteni rá; feladatai, kötelességei, tettei, vonzalmai - legmélyebb, ki nem mondott bizonyossága fényében - puszta szereppé és e szerep külsőségeivé alakulnak át. Kétértelmű, a múlékonyból épp csak hüvelyknyire kilábalt, bizonyos szempontból skizofrén létezés ez, és persze ami a legfontosabb: töredékes, bűnökkel teli, akárcsak a többi (ennek folytonos leszögezése mennyi bajtól szabadítaná meg az embereket!); a szokottnál talán sokkal nagyobb vétkek lehetőségét hordozza magában. A valódi reakciósban azonban nem undort és elutasítást kelt a világ jelentéktelenségének felismerése, hanem derűt, mert e jelentéktelenség egy mindennél hatalmasabb Jelentőséget bizonyít, és ennek a derűnek a jegyében vezeti életét; a teremtést szeretettel nézi, mert benne fedezte fel az örökkévaló arcát; érzi, képtelenség volna gyűlölettel fordulnia a relatív felé, afelé, ami csupán ennyit jelent. (A puritanizmus nem sokban különbözik a hedonizmustól: ellentétes előjellel bár, de mindkettő bálványimádás. Mintha Hamvas írt volna erről.) A világ fokozatosan egyre rondábbá válik, s a számunkra fontos dolgokat vagy megsemmisítésre ítélik, vagy kifacsarják, eltorzítják őket; ám a nihilista, reakciós derűt, amit ők soha nem ismerhetnek meg (pillantsunk csak a feminista aktivistáknak a méltatlankodás konstans görcsébe merevült arcára), nem foszlathatja szét semmi. És ehhez csatlakozik, ahogy a legújabb dogmák sorban körülfonják az értelmet, a provokáció hihetetlen édessége.