Journal réactionnaire

Batiszkáf

A középszerűség bugyra

Francia reakciósok II.

2016. október 01. - batiszkáf

 

51pmmkbjnql.jpg

(Az írás első részében vázlatosan bemutattam a francia reakciós irodalmi vonulatot, majd hosszabban kitértem Léon Bloy életére és munkásságára. Ez alkalommal e vonulat egyik legfontosabb és legjellegzetesebb alkotásával, a Le Désespéré-vel és Bloy vallásszemléletével foglalkozom.)

A Le Désespéré műfaja: regény, ám regényként értelmezni, akként vizsgálat tárgyává tenni mégis szinte lehetetlen. A Le Désespéré remekmű, ez vitathatatlan; de csapnivalóan megírt remekmű. De ez sem helyénvaló kijelentés, hiszen minden egyes bekezdés mögött valami rendellenes, az esztétika megszokott eszközeivel megragadhatatlan zsenialitás gomolyog; s ha a mű felépítése meg is csúfol minden irodalmi törvényszerűséget, ha a könyv Bloy kapkodva egymás mellé ráncigált, lázas monológ-darabkáiból tevődik is össze, melyek semmiféle valamirevaló fikciós univerzum megteremtését nem szolgálják, ha az elbeszélés kizárólag ürügy, hogy Bloy kedvére kifejthesse nézeteit kora különféle fekélyeiről, a végeredmény lenyűgöző. Bizonyára sokkal pontosabb meghatározás volna, ha az iszapáradat, a kolerajárvány vagy a tűzvihar műfajába sorolnánk Bloy alkotását; a regény sajátosságait számonkérni rajta mindenesetre képtelenség. Regényként kudarcot vall a mű, ez kétségtelen, s nem a cselekmény rendkívül sovány volta miatt (hiszen, teszem azt, Adalbert Stifter Nyárutója, melyben hosszú-hosszú oldalakon át olvashatunk a rózsanevelés és a kertművelés titkairól, a biedermeier iparművészetről, az osztrák Alpok növény- és állatvilágáról és kőtani jellegzetességeiről, hasonlóan minimális - vagy még minimálisabb! - történést tartalmaz, mégis ott rejlik benne - ha csak opálosan is - az elbeszélői szándék, mely létrehoz egyfajta elbeszélői teret, s így regényként értelmezhető), vagy mert Bloy korlátozott tehetségű író volna, hanem mert egyszerűen nem érdeklik a műfajhoz kötődő elvárások, s így különösebb skrupulusok nélkül figyelmen kívül hagyja őket. Ebben a tekintetben a Le Désespéré minden bizonnyal a műfaji határokon átlépő posztmodern regény irányába mutat; emögött azonban természetesen nem a felbomlás filozófiai-esztétikai motívumai, hanem Bloy sajátos, szabálytalan szellemi természete áll: ihlete kényszeresen önmagát kergeti, az írás számára nem a kifejezés körülményessége, többé-kevésbé világos metódus szerint zajló munkafolyamat, hanem kiáradás.

A cselekményben foglaltak kisebb-nagyobb eltérésekkel megegyeznek Bloy életének történéseivel. A mű kezdetén Bloy alteregóját, Marchenoirt limousini szülőházában, haldokló apja mellett találjuk; az önvád mardosta, nincstelen író életében nem először és nem is utoljára megalázkodni kényszerül: fiatalkori ismerősének, a befutott, középszerű Alexis Delaurier-nek (beszélő név: a laurier babért jelent) levélben könyörög, hogy szánja meg őt némi pénzzel. A dúsgazdag Delaurier azonban, aki Marchenoirt durvának, szélsőségesnek és boldogulásra képtelennek tartja, nem hajlandó kisegíteni őt; egy közös ismerősüket kéri meg, hogy ajánljon fel néhány frankot a szerencsétlennek, majd leereszkedő választ küld Marchenoirnak, melyben azt tanácsolja, hogy hagyjon fel írói ambícióival. Apja temetése után Marchenoir egyetlen hűséges barátja, Leverdier javaslatára az Alpok-béli kartauzi kolostorba vonul vissza; a szerzetesi élet elszigetelt, középkori fenségében végre nyugalomra talál, nagyívű történelmi értekezésének szentelheti magát; idővel azonban egyre jobban eltölti a vele egy háztartásban élő, prostituáltból buzgó katolikussá, s misztikus rajongásaiban társává lett gyönyörű Véronique iránti vágyakozása, mely ellehetetleníti munkáját. Marchenoir kénytelen beismerni magának, hogy szerelmet érez a lány iránt, ám a szemében mindenfajta földi kapcsolat megbecstelenítené imádottját; kétségbeesésében levelet ír neki, melyben megvallja érzéseit, s arra kéri, hogy imádkozzon Istenhez a helyzet megoldásáért. Az olvasottak mélyen felzaklatják Véronique-ot, aki nem lát más kiutat, mint hogy borzalmas kínok árán elcsúfíttassa magát; reménye azonban, hogy ezzel eloszlathatja a hazatérő Marchenoir testi vágyait, hiábavalónak bizonyul. Eközben Leverdier közvetíti a nagyhatalmú, gusztustalan főszerkesztő, Propice Beauvivier ajánlatát Marchenoir felé, hogy írjon vezércikkeket lapjába; minthogy Beauvivier teljes szabadsággal kecsegteti őt, a naiv Marchenoir, noha homályosan érzékeli, hogy valamiféle csapdáról van szó, kötélnek áll. Az első cikk megjelenése után azonban kitör a botrány: a Beauvivier által adott vacsorán, melyen megjelenik az egész törtető, tehetségtelen irodalmi establishment, hangvétele és nézetei durvasága okán kikezdik Marchenoirt, aki válaszul üvöltve átkozza el az egész bagázst. A főszereplő visszahull a totális nincstelenségbe; a megbomlott elméjű Véronique-ot intézetbe szállítják, majd Marchenoirt elüti egy teherkocsi; a könyv utolsó jelenetében halálos ágyán látjuk őt, amint a késlekedő Leverdier-t várja.

A regényben szereplő Grande Chartreuse-ben készült Philip Gröning A nagy csend című dokumentumfilmje

A könyv cselekménye talán nehézkesen, csikorogva lódulgat előre, de Bloy-t nem mesteri történetszövéséért  olvassuk. Nem, Bloy-tól azt várjuk, hogy égbetörő túlzásaival, haragja és imádata féktelenségével, látomásai időn és téren átívelő elkápráztasson bennünket. Hogy megmutassa, a megszólalás nem csupán az emberbaráti tutyimutyizmus regiszterében lehetséges. Az író hatalmas mennyiségeket mozgat meg, legyen szó akár indulatokról, ösztönökről, érzelmekről, gondolatokról, szitkokról; életműve a mértéktelenség akrobatikája. A mai ember, akit visszafogottá, aggályoskodóvá, mérsékeltté, más szóval gondolkodásra képtelenné kondicionált a posztmodern társadalom, először talán visszahőköl a bloy-i hömpölygés láttán, talán nem is képes mit kezdeni a tömegekkel, melyekkel dolgozik. Ahhoz, hogy jó olvasói legyünk Bloy-nak, fel kell szabadítanunk magunkat; s a szabadság ez esetben sokkal többet jelent, mint amit posztmodern világunk ért e szó alatt.

*

"Ebben a csodálatos pillanatban", írja Bloy megtérése kapcsán, melyre az 1870-es háború során került sor, a tőle megszokott, olykor a tömény szimbolizmus homályosságába vesző, nehezen lefordítható modorban, "kettős szakadék nyílt e lényben. A vágy és a harag szakadéka, melyet semmi nem tömhetett be. Egyik oldalon a lényegi, elérhetetlen Dicsőség, a másikon a szélesen hullámzó, kiirthatatlan emberi otrombaság. Végtelen zuhanás, a Szeretet és az Igazság egyidejű kudarca; a pokol, minden ellensúly nélkül, semmi egyéb, csupán a pokol! A kereszténység megajándékozta őt a boldog Örökkévalóság ígéretével, de milyen áron! Most már értette gyerekkori farkaséhségét a kínok iránt. Krisztusa iszonyatos Arcának előérzete volt ez; a keresztre feszített, az ítélő Bíró arcáé a Tetragrammaton változhatatlan oromzatán!" A Le Désespérében hosszú oldalakon át örvénylenek a jelképekkel és metaforákkal megszórt, metafizikai jellegű értekezések, melyek értelmezése, elemzése roppant nehéz feladat elé állítja az olvasót. Az alig feltörhető, szinte okkult nyelvezet mögül egy fundamentalista kereszténység-szemlélet világlik elő, mely - a francia reakciós gondolkodásra oly jellemző módon - nem az egzisztenciális gyötrelmek megszüntetésére, a szenvedés felszámolására, hanem a szenvedésnek a végtelenségbe történő kiterjesztésére, megismerésbe oldására irányul. "A lángoló neofita, megértvén mindezen dolgokat, kitépte sánta lábából a tüskét, és a Fájdalomhoz iramodva pallost alkotott belőle, melyet önnön beleibe mártott, miután kivájta vele a szemét. Kétségbeesett volt, jobban, mint valaha, de azon kétségbeesettek egyike, akik szívüket az égbe hajítják, mint a hajótörött, aki vagyonát az óceánba dobja, hogy ne vesszen oda rögtön, hogy legalább a partot megpillanthassa előtte."

1202_10.jpg

Turner: Hajótörés

Bloy nem igyekszik valamiféle álságos megnyugvást, kámforos középszerűséget kicsikarni a hitéből, hiszen tisztában van azzal, hogy kerékbe törött természete amúgy is lehetetlenné tenne minden ilyen törekvést. Minden ízében, minden szavában reszket a transzcendens igazságok közelében; mély ámulattal és egyben rettenettel tölti el a kereszténység időtlen, logikusan kevéssé megmagyarázható vonzereje. "A nyomorultak kétezer éve vonaglanak és kimúlnak eme Ígéret könyörtelen talánya előtt, mely Isten uralmát hirdeti, melyért folyton könyörögni kell, s mely mégse jön el sohasem. Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok. Hány százmillió emberi lénynek kellett kibírnia az életet és halált anélkül, hogy láthatott volna bármit is elkezdődni! Marchenoir maga előtt látta ezeknek a folyton könyörgő és folyton visszautasított karoknak a megszámlálhatatlan sokaságát, és megértette, hogy ebben rejlett minden csodák legnagyobbika. Íme, ezerkilencszáz éve, gondolta, hogy tart ez a megválaszolatlan esdeklés egy Atyához, aki in terra uralkodik, s aki megszabadít. Az emberi nemnek szörnyen állhatatosnak kell lennie, hogy még nem fáradt bele az egészbe, s nem zuhant a végletes kétségbeesés barlangjába!". Bloy azonban meg van győződve arról, hogy az eszkaton a küszöbön áll; kora lecsúszottságából, az általános, társadalmat, szellemet, művészetet, egyházat maga alá temető elaljasodás egyre csak sűrűsödő jeleiből nem tud másra következtetni. "Igen közelinek látta a katasztrófát, mely véget vet az Ember tragikus bohózatának." Ha van része a Bloy-életműnek, ami mára elavult, amit nehezen tudunk a magunkénak érezni, akkor az minden bizonnyal a világvége-várásnak ez a naivitása. Az 19. század végén élő reakciós írók, elszörnyedve koruk ostobaságaitól, őszintén hitték, hogy ennél mélyebbre nem zuhanhat az emberiség, s hogy a világ csakhamar végleg felemészti magát; mi, százvalahány évvel később és több ezer kilométerrel lejjebb szinte nem is tudjuk mire vélni apokaliptikus előérzeteiket. Ez nem azt jelenti, hogy e szerzők benyomásai nem lettek volna érvényesek, hogy koruk ne lett volna tényleg undorító (ne tévesszen meg bennünket a visszaemlékezés csalóka perspektívája), csupán az azóta eltelt idő belénk nevelt némi szkepszist a mélypont azonnali elérését illetőleg; ma már mindennél világosabban tudjuk, hogy a legeslegelvetemültebb ocsmányságok mögött, melyet aktuálisan belátunk, s melyek belénk fojtják a szót, a degeneráció még elképzelhetetlen nagyságrendjei rejlenek. (A mi helyzetünk persze épp ezért sokkalta nehezebb: nem rendelkezünk azzal a vigasszal, melyet a végítélet immanenciája hordoz; a hanyatlás egymást alulmúló szintjei közé rekedve, tudatában helyzetünk rettenetének, ám a még ránk váró mélységeknek is, a legteljesebb kiábrándultságra vagyunk kárhoztatva.)

Bloy számára, aki a becstelenség végtelen térségeit észleli maga körül, csupán a szegényeké jelenti az egyetlen autentikus és tisztességes egzisztenciát: szerinte egyedül a nincstelenség krisztusi mintáját szem előtt tartva, a nyomort, a kínokat, a megalázottságot, az eltiport féreg heroizmusát felvállalva lehetséges többé-kevésbé tisztán kikerülni a földi létezésből. Épp ezért a leghatározottabban visszautasít minden engedményt és kompromisszumot, melyeket a magunk vagy a környezetünk boldogulása érdekében köthetünk. Bloy elfogadhatatlannak tartja a diplomáciai kapcsolatok felvételét a világgal: ő permanens háborúban, utolsó vérig folytatott ütközetekben gondolkodik, s ha a győzelem végképp lehetetlennek bizonyul, Isten dicsőségéért örömmel rohan a pusztulásba. Mi sem természetesebb hát, hogy teljes szívből gyűlöli a polgárságot, ezeket a megbékélt, korrupt, kapzsi, alacsonyhomlokú, önelégült gazembereket, akik évszázadok alatt kisajátítottak minden hatalmat és értéket, akik a langy hitványságot tették mércévé, s fanatikusan üldözik azt, aki vagy ami kicsit is kiemelkedne közülük: a szépséget, a tehetséget, a tekintélyt és így tovább. A polgárság megvetése az egyik legmeghatározóbb közös vonás a francia reakciósokban: Baudelaire a belgák személyében támadja őket, Huysmans a nemesség alámerülését, s a pénzéhes és különféle kártékony eszméket barkácsoló burzsoázia ezzel egyidejű felemelkedését kárhoztatja ("Ma már mindennek vége; a romlásba süllyedt s szennybe fulladt nemesség helyét a polgárság foglalta el; ennek köszönhetjük a tornaegyleteknek és asztaltársaságoknak piszkos felvirágzását s a kölcsönös börzekötésekre és árfolyamok kihasználására alakult köröket", olvassuk például az Ott lenn-ben); hogy Céline mennyire utálja őket, azt talán nem is kell hosszabban bizonygatni, elég csak tetszőleges helyen felütni az egyik könyvét, de Brasillach vagy Drieu la Rochelle is koruk fojtogató, polgári kényelemtől bűzlő valósága elől menekülnek a totalitárius ideológiákba. A polgár parazita, gusztustalan bitorló, feltűnése és térnyerése az emberi történelem éktelen anomáliája - ebben mind egyetértenek.

Ami Bloy-t illeti, ő talán csak egy dolgot gyűlöl jobban a polgároknál: az őket fedező, elhájasodott lelkű klérust, a modern, haladó szellemű katolikusokat. Naplójából tudjuk, hogy ellenszenvvel viseltetett a köztársasággal kiegyező XIII. Leó iránt; ennek fényében különösen ironikus és egyben érthetetlen, hogy a Nobel-békedíj-esélyes (és ezzel mindent elmondtunk!) Ferenc pápa kedvenc szerzői között tartja őt számon. Ha a szegénység bloy-i magasztalása még talán okot is adhat erre (bár emögött aligha a köznapi értelemben vett "szociális érzékenység" áll, nem úgy, mint a felszabadítási teológiával kacérkodó Bergoglio megnyilatkozásai esetében), minden másban ordító ellentét áll közöttük. Bloy a létező legmilitánsabb, legcsikorgósabb egyházfelfogást képviseli. "Még a legfekélyesebb, a legelrozsdásodottabb, a leginkább sárba merült egoista polgár undorító belei is csak úgy korognak az érzékenységtől, ha a Szent Bertalan-éji szörnyű mészárlásról van szó, melyet a magam részéről az önvédelem jogos aktusának tekintek, s melyet csak egy tekintetben tartok elítélendőnek: hogy szánalmasan kudarcot vallott", írja például 1889-ben naplójába, néhány évvel később pedig olyasféle intézkedéseket javasol, mint hogy egy hatalmas tömör arany keresztet helyezzenek el az Eiffel-torony tetején, vagy hogy halálbüntetés terhe mellett kötelezzék a franciákat a vasárnapi miselátogatásra és az évente négyszeri gyónásra. Jobb nem is belegondolni, milyen szavakkal illetné az illedelmes-humanista főpapot, aki minden alkalmat megragad, hogy dorombolva a világhoz törleszkedjen.

"A katolikusok megbecstelenítik Istenüket, rémületesebben, mint amire a zsidók és a kereszténység legfanatikusabb ellenségei valaha is képesek voltak", vallja Bloy. A hívők lemondtak minden magasba szökő igyekezetről, a vallásban csupán szánalmas, jólétet, sikert, boldogságot kergető polgári tevés-vevésük igazolását keresik, a tudatlan, silány, üreslelkű papok pedig zokszó nélkül asszisztálnak az egészhez. "Voltaire-i gyerekesség volna gonoszsággal vádolni ezeket a hitvány alakokat. A mindent felülmúló borzalom abban rejlik, hogy középszerűek." Ismét egy jellegzetes franciareakciós kijelentéssel állunk itt szemben: a modernitás legmegbocsáthatatlanabb bűne az, hogy a nagyságnak, a közrendű erényeket túlszárnyaló értékeknek még a puszta gondolatát is kiűzi a létezésből. A francia reakciósok számos mélyreható elemzést írtak a középszerűség tárgyában, de ezek közül is kiemelkedik Ernest Hello L'homme médiocre című, talán máig legolvasottabb szövege (néhány részlet angolul), melyben ragyogóan világít rá a középszerűség örökös szőrszálhasogató relativizmusának tényleges jelentésére, arra az érzékeny, mérsékelt és elfogadó, a szelíd igazságok posványában dagonyázó hozzáállásra, mely megcsúfolja a par excellence emberi minőséget, az ítéletalkotás - nem csupán képességét, hanem - követelményét. Ebben a szellemben veti papírra Bloy a következő sorokat: "Egy bűnökkel lepett ember mindig érdekes; céltáblája ő az Irgalomnak; egy azon bűnbocsánatra váró bakkecskék végtelen nyájában, melyek üdvözítő áldozatok által tisztává lehetnek. Részét képezi annak a megváltható matériának, melyért a tanítás szerint Isten fia elszenvedte a halált; messze áll attól, hogy megtörje az isteni tervet, épp ellenkezőleg, kimutatja azt, igazolja azzal, ahogy kérkedik rémisztő nyomorával. A középszerű ártatlan azonban mindent felforgat. Ő a Passió legszörnyűségesebb kínja, a Kálvária legelviselhetetlenebb agóniája. Oly nagyvonalúan pofozza fel Krisztust, s húzza át az Áldozat isteni voltát, hogy képtelenség elgondolni szebb bizonyítékát a kereszténységnek, mint azt a csodát, hogy fennmaradt, annak a rettenetes hitványságnak ellenére, mely hívei túlnyomó többségét jellemzi!"

raffaello-crucifixion-detail.jpg

Raffaello: Keresztre feszítés (részlet)

Le Désespéré egyik legerőteljesebb esszébetétjében Bloy azt a folyamatot veszi górcső alá, mely során a középszerűség megfertőzte az egyházat. Márpedig a vallás végtelen lesüllyedését hol is lehetne jobban tetten érni, mint a cukorral behintett szentképekben, a lélekölő és ostoba vallási iratokban, a giccses kegytárgyakban? Bloy hosszasan elemzi Jézus keresztre feszítésének évszázadok óta dívó, a szenvedés nyerseségétől mentes ábrázolását: "[Krisztus] illedelmesen vonaglik a kifinomult kereszteken, mezítelensége a sápadt hortenziákhoz vagy a selymes orgonákhoz hasonlatos". (Érdemes összevetni mindezt Huysmans Ott lenn-jének azon részletével, melyben Durtal Matthias Grünewald isenheimi oltárának iszonyatos, mégis a transzcendens valóság felé emelő szemléletességében jelölte meg művészetfelfogása mintaképét: "Oh, ettől a vértől iszamos, könnyekben ázó kálváriától nagyon messze voltak azok a szelíd Golgothák, melyeket a renaissance óta az egyház elfogadott. Ez a görcsökben vergődő Krisztus nem volt a gazdagok Krisztusa, a galileai Adonis, a mesterkélt, jól formált szépség, a vörnyeges fürtű ficsúr, kettéválasztott szakállal, lovagi és unott vonásokkal, akit jó négyszáz éve imádnak a hívők". [Kállay Miklós ford.]) Bloy Huysmans-hoz hasonlóan a reneszánszban ragadja meg a lezüllés gyökerét; a vérző, meggyalázott Krisztus látványa egyszeriben a világiság, a jóérzés kívánalmaiba ütközött, a vallás pedig becstelenül megadta magát az új normák előtt. "A kereszténység, mely nem tudott se győzni, se elpusztulni, azt cselekedte, mint minden legyőzött: elfogadta a törvényt, és fizette az adót. Hogy fennmaradjon, kellemessé, kenetessé és langyossá formálta át önmagát. (...) Egyszeriben azt vettük észre, hogy a kereszténység a pogány bálványimádásra tért át, hogy tiszteletteljes rabszolgájává lett a Szegény eltipróinak, s mosolygó bűntársa Bacchus papjainak. A régi aszketizmus felszívott magába minden cukrot és balzsamot, csak hogy elnézzék neki, hogy nem teljesen azonos a kéjjel, s a toleráns vallás jegyében azzá lett, melyet a könyörületesség kicsapongásának nevezhetnénk." Bloy Szalézi Szent Ferenc alakját társítja ennek a "teológiai parfümériának" a feltűnéséhez; a vallásos képzőművészet hanyatlását Raffaellóhoz és társaihoz vezeti vissza ("rendelkeztek-e vagy sem azzal az isteni tehetséggel, melyet oly ostobán méltattak az elcsépelt szólamok lantjain, ők voltak azok, akik megvetették ágyát a prostitúciónak, melyen a parázna pogányság elvette a keresztény Szépség szüzességét"), míg az irodalom területén Bossuet ténykedését látja végzetesnek, aki "kisajátította a francia intellektus minden nemző erejét".

(Az írás következő részében Bloy egyedi történetszemléletével és a demokratikus társadalomról, a művészvilágról festett képével fogok foglalkozni, a negyedik, befejező részben pedig a könyv egy bekezdését alapul véve, ám a műtől némileg eltávolodva megkísérlem bemutatni a legfontosabb francia ellenforradalmi filozófust, Joseph de Maistre-t és az ő munkássága nyomán az egész francia reakciós gondolkodás egyik fő elemévé váló réversibilité-eszmét. Vér, emberáldozatok, halálbüntetés, inkvizíció, háború, szentpétervári esték - maradjanak velünk!)

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr7211358288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.