Batiszkáf

Batiszkáf

Az elvetett sulyok

Francia reakciósok I.

2016. augusztus 23. - batiszkáf

crbst_des_20esseintes.jpg

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
(Stéphane Mallarmé - Tengeri szél; Illyés Gyula ford.)

Irigylem a franciákat. Irigylem a jobboldalukat.

Persze nem arra az illedelmes eurokonform képződményre gondolok itt, amely a francia demokratikus versengésben ezen a címen szerepel, olyan nagyságokat hozva világra, mint a multikulturális víziókat dédelgető Chirac, a paprikajancsi Sarkozy, vagy újabban - hogy csak egy nevet említsek - a mérsékelt törlőrongy ontológiai kategóriájába tartozó Nathalie Kosciusko-Morizet, s amely semmiben nem különbözik a megállíthatatlanul hanyatló nyugat más áljobboldali csoportosulásaitól (Les Républicains - már a megnevezés is sokat elárul); sem a Marine Le Pen uralma alatt egyre kifinomultabbá váló Front National-ra, melyet csak az a féktelen rettegés tesz szimpatikussá, amelyet a zsurnalisztalelkekben kivált. Nem az aktuális, köztársasági francia jobboldalra, annak pártocskáira, médiumaira, megmondóembereire gondolok, hanem arra a mérhetetlenül gazdag és termékeny ellenforradalmi hagyományra, amely olyan zseniális írókat, költőket és gondolkodókat adott a világnak, mint Céline vagy Léon Bloy. Irigylem azt, hogy - bár a progresszív felháborodásgépezet ott is ugyanúgy megtisztítja a közbeszédet minden nem helyénvaló nézettől - Franciaországban az igazi, antidemokratikus és antiegalitárius jobboldal nem a semmiben lóg, nem a konzervativizmus elszórt, összefüggéstelen darabkáiból kell összeeszkábálnia a maga eszmei alapjait, hanem az ellenforradalmi gondolat máig ívelő folytonosságára támaszkodhat, az ideák és történelmi példák olyan tárházára, mely persze ma hivatalosan érinthetetlennek minősül, ám mégiscsak létezik, és sokak számára inspirációul szolgál.

Számomra ennek a francia ellenforradalmi hagyománynak az irodalmi oldala a legérdekesebb. Létezik egy sajátos reakciós vonulat, mely nálunk sajnos nem túl ismert, pedig a tizenkilencedik századtól kezdve jelentős írók és költők tartoztak és tartoznak hozzá. Sokan "jobboldali anarchistákként" hivatkoznak ezekre a szerzőkre, ami annyiban elég félrevezető címke, hogy az anarchizmushoz mint politikai ideológiához semmi közük, sőt épp ezzel ellentétes értékek mellett tesznek hitet; jól jelzi viszont a modernitás valóságával szemben felvett magatartásukat. A progresszívok által megkaparintott társadalom hanyatlását elkeseredetten figyelő, a demokrácia alantas mindennapjaitól émelygő, a középkor szilárd erkölcseiről révedező, ám a dekadencia hatása alól magukat kivonni mégiscsak nehezen tudó, lecsúszott, de mégis szüntelenül valami magasabb felé törekvő, meghasonlott figurák ezek. Mizantrópia, életundor, transzcendens törekvések és a legalacsonyabb testi vágyak keverednek létezésükben. A modernitás iránti ellenszenvükben mindenekelőtt a médiocrité-val, a középszerűséggel szembeni megvetésük a meghatározó; taszítja őket a langyos relativizmus, a kedvesség zsarnoksága, az örökös konszenzuskeresés, az emberbaráti közhelyek, a polgári szentimentalizmus; iszonyodnak a kalmárszellemtől, a pénz bálványozásától, a törtetéstől, a magas funkciókba és posztokra felkapaszkodott senkiháziaktól, akik nyomorba taszítják a tehetséget, a köztársaság közéletének sápadt galádságaitól, a szinte állami hivatallá emelt írófejedelmektől, a fércművekkel milliókat arató fajankóktól, a szorgos plagizálóktól, a talpnyalóktól és édeskedőktől. 

Az etikett és a jó erkölcs kívánalmaira köpnek, ahogy köpnek az egész ostoba jelenre is; a világra kimondott durvábbnál durvább átkaikkal és nonkonformizmusukkal egyszerre haragítják magukra a haladárokat és a diszkrét konzervatívokat. Megszállottan keresik a Nagyságot, a Szépséget és más nagybetűs fogalmakat, miközben a teljes kiábrándultság kerülgeti őket; ideálokat hajszolnak, ám a mindennapok ellen a legnyeglébb cinizmussal vértezik fel magukat. Mindennél világosabb számukra a Rossz jelenléte mind a világban, mind a mások és saját életükben - de ezzel keveset még mondunk: a Rossz valósága és az emberrel folytatott játéka egyenesen megigézi őket; szenvedélyesen foglalkoztatják őket a perverziók, a reménytelen, lehetetlen léthelyzetek, a kifacsart sorsok, a kárhozat nagy esetei. Dühösen támadják a modernitást, hogy a bűn fogalmát kitörölte a gondolkodás keretei közül. Jellemzően a művészetben és/vagy a katolicizmusban találnak menedéket a középszerűség és aljasság modern forgataga elől; utóbbi igazságainak felismeréséhez gyakran azáltal a csodálat által jutnak el, melyet az egyház esztétikai valósága kivált belőlük. Regényhőseik hozzájuk hasonló intranzigens és renegát figurák: éljenek akár a margóra szorítva, nyomorban, koldulásra és megalázó munkákra kényszerülve (mint Caïn Marchenoir Léon Bloy-nál) vagy egy elfajzott arisztokrata család utolsó tagjaként, egy beteges esztéticizmus révületébe süllyedve (mint a drágakövekkel kivert teknőspáncélban gyönyörködő des Esseintes herceg Huysmans-nál), ugyanúgy végletes magányban és kirekesztettségben telik az életük, totálisan idegennek érzik magukat a kortól, melybe születtek, és lenézik azt az alávaló, értelmetlen sürgést, melyet a modern ember életnek titulál.

drieu.jpg

A hazai fordításirodalomnak nagy és megmagyarázhatatlan hiányossága, hogy a jobboldali francia irodalomnak a legnagyobb része nem érhető el magyarul. Néhány esetben persze érteni véljük az okokat: nem túl meglepő például, hogy azoknak a nagyon is tehetséges íróknak, akik a pétaini Franciaország mellett foglaltak állást, s így a világháborúból a vesztes oldalon kerültek ki (mint az öngyilkosságot elkövető Pierre Drieu la Rochelle (fent), a kollaborációért halálra ítélt Robert Brasillach, akitől de Gaulle megtagadta a kegyelmet, vagy a halálbüntetése végrehajtásától épp csak megmenekülő Lucien Rebatet) a Kádár-rendszer nem jelentette meg a műveit; ma meg nyilvánvalóan nemigen lenne olyan kereslet irántuk, ami indokolná könyveik kiadását, pedig tényleg akadnak értékes és fontos alkotások közöttük. Céline-nel - szerencsére - más helyzet; túl nagy formátumú író, hogysem meg lehetne kerülni őt; az Utazás az éjszaka mélyére már a harmincas években megjelent, majd 1977-ben Szávai János remek fordításában ismét kiadták; többi regénye (köztük a Vichy-rendszer összeomlását bemutató, rendkívül érdekes Kastélyról kastélyra) a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg az elmúlt években. De távolodjunk el most ezeknek a fasizmussal szimpatizáló szerzőknek a csoportjától, s térjünk rá George Bernanosra (akinek a háború alatti szerepvállalását igazán nem érheti kritika az örökös moralizálók részéről, noha szilárd monarchizmusa - egy időben Maurras-pártisága - és egyes nem feltétlenül filoszemita megnyilvánulásai nyilván kiverik a biztosítékot azoknál, akiknél a biztosíték már csak ki szokott verődni): többé-kevésbé elégedetten nyugtázhatjuk, hogy főművei elérhetőek magyarul, noha olyan esszéit is jól lenne lefordítani, mint a Harmadik Köztársaságot ostorozó La grande peur des bien-pensants vagy az elgépiesedés elleni kiáltványa, a La France contre les robots.

Ami azonban ennek a francia reakciós irodalomnak a - ha fogalmazhatunk így - klasszikus (a 19. század közepétől az első világháború kezdetéig nyúló) periódusát és annak igazán ikonikus szerzőit illeti, ott már-már égbekiáltó hiányosságokkal kell szembesülnünk. Baudelaire persze megvan magyarul a nyugatosok tolmácsolásában; már csak feljegyzéseit kellene megjelentetni. Joris-Karl Huysmans-nal is egész tűrhető a helyzet: legfontosabb regényét, az À rebours-t néhány éve adták ki újra (magyarul a rémes A különc címre hallgat, de ezt leszámítva Kosztolányi fordítása túlzás nélkül kongeniális, elképesztő nyelvi teljesítmény, és szóljon, aki bárhol máshol találkozott a bakalázni kifejezéssel), a szatanizmussal foglalkozó Ott lenn idén jelent meg ismét; a megtérésének folyamatát tárgyaló Útont már valamivel nehezebb beszerezni, minthogy a húszas években adták ki, de online antikváriumokban olykor egész olcsón megkaparintható egy példány. Jules Barbey d'Aurevilly-től, a dandyizmus apostolától és ennek az egyedi katolikus-reakciós szellemi körnek a maga korában botrányosnak és erkölcstelennek ítélt atyjától néhány elbeszélés jelent meg még az Olcsó Könyvtár-sorozatban, de azóta semmi. Auguste de Villiers de L'Isle-Adamtól, a science-fiction előfutárától is csak néhány novellát pötyögtettek el különféle antológiákban az elmúlt évszázadban. Az excentrikus, sötét világlátású katolikus gondolkodó, Ernest Hello sajnálatos módon már Franciaországban is feledésbe merült, így kevéssé volna megalapozott számonkérni, hogy egy írása sem érhető el magyarul; a misztikus költő és a pénz hajszolásába fulladt társadalom nagy kritikusa, Charles Péguy (lent) viszont ma is megkerülhetetlen alakja a századforduló francia irodalmának, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy néhány gyűjteményes kötetben közölt szövegét leszámítva a nullával egyenlő jelenléte Magyarországon. Léon Bloy-ról, a szidalmak és gyalázkodások vizionárius mesteréről és a katolikus irodalom egyik kimagaslóbb alkotójáról talán még ennyi sem mondható el.

pho19ab572a-2eb9-11e4-aa0e-39ce8f34c291-805x453.jpg

Persze ez csupán egy rendkívül felületes áttekintése egy elképesztően gazdag irodalmi áramlatnak, melyet egyszerre jellemez a legkonzekvensebb ellenforradalmi alapállás és a formákkal, a műfaji sajátosságokkal való bátor kísérletezés. Jobboldali írókról van itt szó; de nem olyasféle émelygősen jámbor, tüchtig irományokat méltatnék én itt, melyeket Negrót szopogató öregasszonyok kezében tudnánk elképzelni. Ezt a műfajt éppen ezek a szerzők támadták a legkíméletlenebbül. Konzervatívnak lenni nem egyenlő a szemforgatással, a prüdériával, a hervadt finomkodással, a modoros bájolgással. (Igaz, érzésem szerint ez a kép sokkalta inkább csak a balos fantáziavilág része, mint valós jelenség.) A francia reakciósokban épp a nyegleségük, a nyerseségük, szélsőségességük, örökös ambivalenciájuk az elragadó, az, hogy nem gondolataikat, hanem indulataikat formálják művészetté, ami persze tulajdonképpen egy teljességgel abszurd állítás, hiszen puszta indulatokból művészet aligha, legfeljebb nyáltócsa keletkezhet, ráadásul ők kifejezetten nagy hangsúlyt fektettek az intellektuális formálódásra és rendkívüli módon vonzódtak a szellem aszketizmusához; jobb lenne úgy fogalmazni, hogy még legelvontabb értekezéseik is valamiképpen a zsigerekből törnek föl, a lét primer tapasztalatai és benyomásai - ahogy Baudelaire fogalmaz, az élet iszonyata és mámora - irányából. Az elvetett sulyok irodalma ez; ez teszi olyan különlegessé és egyben örökérvényűvé, még ha művészetüket a posztmodernitás nemtelen nyelvi-szellemi környezete elszörnyedve löki is ki magából.

Ha ma valaki abban a szertelen hangnemben merészelne megfogalmazni csupán egy sort is, ahogy ezek a francia reakciósok tették, rövid időn belül a legmódszeresebb és legkönyörtelenebb felháborodáskampányok célpontjában találná magát, s nem azért, mert rossz gondolatot fejtett ki, hanem mert gondolatot fejtett ki egyáltalán. Minthogy a nyelv elválaszthatatlan a rossz valóságától, minthogy egy szó is jóvátehetetlenül megbontja az utópiát, a történelem utáni kor a lehető legolcsóbb erkölcsből olyan nyelvpótlékot fejlesztett ki, melynek művelése száz százalékos hatékonysággal megakadályozza a gondolatok kifejlődését. Ez az édeni nyelv arra van berendezve, hogy folyamatosan bocsánatkérésre kényszerítsen bennünket; minden általa megformált mondat a felelősségrevonás potencialitásában értelmeződik. Épp ezért különös érzés keríti hatalmába az embert, amikor kezébe veszi ezen írók műveit: elszédíti az írás látszólag végtelen lehetősége, mintha valami őskori szamizdatot forgatna... Ha nekünk már nem szabad megszólalnunk, hát elbűvölten elmerülünk az ő megnyilatkozásaikban. Reménykedünk, ábrándkodunk (legbelül tudjuk, hogy hiába), hogy nekik talán megkegyelmeznek, hogy az ő esetükben talán felmentő körülmény lehet az, hogy - korábban éltek...

*

photo.jpg

De vizsgáljuk most meg Léon Bloy-t, aki talán a legfontosabb alakja ennek az egész társaságnak. Az az egyszerre bizalmatlanságot és rémületet tükröző szempár, mellyel az író a fenti képen a kamerába néz, a feszült, kényelmetlen, valami alapvető idegenséget sugárzó testtartás sokkal többet elmond róla, mint bármilyen életrajzi adat. Nem könnyen hagyja nyugodni az embert ez a visszafojtott, de mégis ugrásra kész vadság, ez a szemrehányó (majdnem vallatót írtam), csontig hatoló tekintet, ez a meggyötört, elveszett bloy-i arc. "Anyjától a spanyol származás nevetséges romantikáját örökölte, melyen azokkal az elvetemült papok sokaságával osztozott, akiknek egy kaptafára készült kalandjait lehet olvasni az egyházellenes regényekben. Ha szemei, melyek kékje oly naiv volt, hogy mindig úgy tűnt, mintha először pillantana velük a világba, alig is árulták el ezt származást, az összes többi vonásából sugárzó rendkívüli energia túláradóan igazolta azt", festett portrét talán főműnek is nevezhető regénye, a Le Désespéré lapjain alteregójáról, Caïn Marchenoirról. "Sötét haja kócos volt; kerülte a beszédet és a felesleges mozdulatokat; s minthogy irtózott minden lapos csevejtől és elcsépelt közhelytől, nyelve mint valamiféle katapult hajította azokat az egyszótagos közbevetéseket, melyek rögvest darabjaira szakították az ostobák fecsegését. Ajkai összezárultak, orrcimpái remegtek, szemöldökei a legkisebb megrázkódtatásra is egymásba szaladtak; olykor néma düh vett erőt rajta, s az álmodozó ilyenkor egy pillanat alatt kannibállá vedlett át: a végtelenbe merült, szinte gyermekien gyengéd szemek, melyek valamelyest enyhíteni tudtak a tagok összességének megszokott durvaságán, sötétre váltak. (...) Annyi megaláztatással és kínnal teli év után amúgy is epeszínű arca annak a megkövezett kereszténynek a lángoló fakóságát öltötte, aki sekrestyés volt a katakombákban. Megadatott neki a könnyek kegyelme, mely a predesztináció jele a misztikusok szerint. Ezek a könnyek jelentették e század egyik legnincstelenebb és legtragikusabb egzisztenciájának rejtett örömét, titokzatos kincstárát."

Léon Bloy 1846-ban jött világra egy limousini falucskában, egy állami hivatalnok, buzgó Voltaire-olvasó, szabadkőműves apa és egy mélyen hívő katolikus anya második gyerekeként. Elég idétlen volna azzal kezdeni ennek a különös életnek a történetét, hogy Bloy a boldogtalanságra született (hiszen - ki nem?); fogalmazzunk inkább úgy, hogy teljességgel képtelen volt elsajátítani az életet élhetővé tevő hazugságokat, így már kisgyerekkorától kezdve kínozta a világ alapvető és általános elfogadhatatlansága. "Egyike volt azoknak a lényeknek, akik mintha kilencszáz évet töltöttek volna az anyjuk hasában, hogy aztán gyászosan átvergődjenek egy koravén gyermekkoron." Nemritkán előfordult, hogy szülei sötét szobája mélyén találtak rá, miután órákon át magából kikelve zokogott minden látható ok nélkül; a líceumból kicsapták, mikor osztálytársai állandó zaklatását megelégelve késsel támadt egy csapat gyerekre. "Úgy tűnt számomra, mintha az égből egy végtelen szeméthalomba hullottam volna, melyben az emberek hemzsegő férgeknek tetszettek. Ilyesféle volt tizennégy éves koromban az emberi társadalomról alkotott képem - s ilyen ma is." Rideg, anyagias apja a hivatalnoki pálya felé kívánta terelni, ám értetlenségére és bosszúságára Bloy semmiféle tehetséget nem mutatott a hasznos ismeretek terén, kizárólag a művészet iránt mutatott - egyelőre még homályos - érdeklődést; ebben az időszakban különösen a rajzolás vonzotta. "Való igaz: mi az ördögről is álmodhatna ma egy kamasz, akit a modern tudományok bosszantanak, és aki legszívesebben okádna a kereskedelem alávalóságától? Nincsenek már keresztes hadjáratok, sem nemes kalandok a messzeségben. Az egész földkerekség ésszerűvé vált, és mi sem biztosabb, mint hogy a végtelenség minden útkereszteződésében találkozunk valami angol ürülékkel. Egyedül a Művészet marad. Egy tiltott művészet, igaz, egy félreszorított és megvetett, éhező, mulandó, rongyos művészet, valahol a katakombák mélyén. Mégis ez jelenti az egyedüli menedéket néhány fenséges lélek számára, akik arra ítéltettek, hogy fájó tagjaikat a világ dögszagú elágazásaiban vonszolják."

Később az írás felé fordult, ezen a területen tett első komolyabb próbálkozása a Lucrèce című dráma volt. 1864-ben apja állást szerzett neki egy vasúttársaság párizsi irodájában. "Megérkezett hát, annyi százmillió másik után, az ígéret eme ergasztulumába, ahol a virágjában lévő embert Kirké ágytáljában forgatják meg. Az irtózatos Gúlnak, melynek csak füttyentenie kell, hogy a világ összes tájáról mocskos lábaihoz rohanjanak, ím, ismét teljesült a parancsa." Bloy állhatatlansága nem éppen kedvezett a karrierépítésnek: miután rövid időn belül elküldték állásából, beiratkozott a Szépművészeti Főiskolára, ám tanulmányait nem fejezte be; alkalmi munkákból próbálta úgy-ahogy fenntartani magát. Ebben az időben szélsőbaloldali, egyházellenes köröket látogatott, ám 1868-os találkozása az ellenforradalmi irodalom különc vezéralakjával, Jules Barbey d'Aurevilly-vel (lent) gyökeres fordulatot hozott életében. Barbey talán a legjellegzetesebb alakja ennek az irodalmi vonulatnak: ez az arisztokratikus, harcos reakciós, aki kéjjel kezdett ki minden közhasznú polgári vélekedést, és ott mart bele kortársaiba, ahol csak tudott, az emberi ösztönöket és szenvedélyeket, a bűnbeesést, a rossz jelenvalóságát plasztikusan ábrázoló regényeivel tett szert hírnévre; a legradikálisabb jobboldali elveket vallotta, mely elvekhez a katolicizmus legkonzervatívabb szemlélete társult, ám az álságos burzsoá erényeskedést elvető könyvei rendre botrányt kavartak, olyannyira, hogy Les Diaboliques című elbeszéléskötete "erkölcstelensége" miatt bíróság elé is citálták. A író és Bloy között csakhamar mester-tanítvány viszony alakult ki; Bloy az ő példáját követve újra megtalálta katolikus hitét, s a mester szellemi iránymutatása alapján megismerkedett az ókori szerzőkkel, a klasszikus francia irodalommal, a tradicionalista filozófiával (így például Joseph de Maistre, Louis de Bonald írásaival); különösen a nagy katolikus apologéta Ernest Hello ("rosszul kiegyensúlyozott, de finom lélek", írja róla Huysmans A különcben) nyugtalan víziói és a monarchista-ultramontán filozófusnak, Antoine Blanc de Saint Bonnet-nak az emberi szenvedésről írott munkája gyakorolt rá nagy hatást.

barbey.jpg

1870-ben, a porosz-francia háború idején Bloy-t besorozták katonának; a harcokban bátorságával tüntette ki magát. Párizsba visszatérve bekapcsolódott az irodalmi-újságírói életbe; a L'Univers-nél, a nagyhatalmú Louis Veuillot ultramontán lapjánál dolgozott, ám béklyókat nem tűrő természete hamarosan ismét távozásához vezetett. Eközben a hit egyre nagyobb szerephez jutott életében; elragadtatott, az üres ájtatoskodáson messze túllendülő vallásos érzülete azonban nemigen számíthatott megértésre a középszerű, szemforgató klérus részéről; Barbey gyóntatója, a kivételes Tardif de Moidrey atya (aki "maga is undorodott az ostobaság kanálisától, melybe a katolikus világot látta belemerülni", olvassuk a Le Désespérében) lesz az, aki bevezeti őt a Szentírás szimbolikus értelmezésébe. "Annyi biztos, hogy Marchenoir neki köszönhette szellemének legkitűnőbb javait. Az elhunyt megismertette vele a szakrális interpretáció bonyolult műveleteit, mely ennek a mindent magába gyűjtő léleknek a tükrében hamarosan egyfajta univerzális algebrává vált. A tanítvány minden elképzelhető irányban erőszakosan kiterjesztette az isteni szépség integrálszámításának lángoló ezoterizmusát." 1877-ben egy normandiai trappista kolostorba vonult vissza; kísértette a gondolat, hogy szerzetesi fogadalmat tegyen, ám végül be kellett látnia, hogy másra hivatott.

A következő évben megismerkedett Anne-Marie Rouléval, egy nyomorban élő, kacér prostituálttal, aki Bloy hatására felhagyott korábbi életével, és megtért. Bloy befogadta otthonába a lányt, aki a legszigorúbb aszketizmusnak rendelte alá magát, s akit Krisztus iránti rajongó szeretete szinte a misztikusokéhoz hasonló víziókban részesített. Az együtt töltött négy év szenvedésekkel volt teli, s nem csak pénztelenségük miatt: Bloy csak rettenetes kínok árán tudta visszafojtani testi vonzalmát eziránt a teljes önfeladásba feledkezett lény iránt, akit mindenkinél nagyobbra tartott, s akit a szemében még egy esetleges házasság is megbecstelenített volna. A közös kontempláció magasában, ám egyben az elnyomott vágy görcseitől is szüntelenül gyötörve különös lelki szimbiózis alakult ki a két ember között, melynek az vetett véget, amikor Anne-Marie-t elmegyógyintézetbe szállították. Bloy ezután visszahanyatlott a züllésbe, rövid életű viszonyokba keveredett (az egyikből fia is született, ám még kiskorában meghalt), anyagi helyzete pedig változatlanul siralmas maradt. A Chat Noir című szatirikus lapban maró hangvételű írásokat jelentetett meg a kor irodalmárairól. 1884-ben, harmincnyolc éves korában adták ki az első kötetét Le Révélateur du Globe címmel, melyben Kolumbusz Kristóf alakjának jelképes értelmét kívánta felfejteni a fentebb vázolt "univerzális algebra" jegyében. Élete végéig még számos hasonló szellemben írott munka került ki a keze alól a történelem nagy személyiségeivel, így például Jeanne d'Arc-kal, Marie-Antoinette-tel, XVI. Lajossal, Napóleonnal kapcsolatban.

Ebben az időben gyakran megfordult a párizsi irodalmi körökben, szoros kapcsolatba került a hasonló nézeteket valló Huysmans-nal és Villiers de l'Isle-Adammal. 1887-ban jelent meg önéletrajzi regénye, a Le Désespéré, mely ugyan szűk körben hozott számára némi elismerést, ám renegát, mind a langyos katolikusokat, mind a köztársaság világának gazembereit a létező legszélsőségesebb hangnemben ostorozó passzusaival nem számíthatott nagy sikerre. Barbey 1889-es halála után a sajtó durva támadásokat intézett ellene, Huysmans-nal való barátsága is megromlott; a legmélyebb nyomorban tengődött, végül már koldulásra adta fejét. A viszonylagos anyagi biztonságot csupán a dán Johanne Molbech-kel kötött házassága hozta meg; négy gyerekük született, ám csak kettő érte meg a felnőttkort. 1892-ben jelent meg Le Salut par les juifs című, a zsidóknak az emberiség sorsának alakulásában betöltött szerepét vizsgáló esszéje, a következő években pedig a Borges által különösen nagyra tartott Histoires désobligeantes című novellagyűjteménye, valamint a Le Désespéré folytatása, a La Femme pauvre. Közben naplót írt, rendkívül érdekes vallási és társadalmi tárgyú meglátásokat tartalmazó feljegyzéseit kötetekbe is rendezte, melyekből haláláig hét jelent meg. Az Exégèse des Lieux Communs-ben utánozhatatlan humorral vesézte ki a közszájon forgó szólásokat és közhelyeket, melyekben a polgári ostobaság legadekvátabb megnyilvánulásait látta. Bármilyen műfajban is írt azonban, tulajdonképpen ugyanazt a végtelen, túláradó, a legelvetemültebb szitkokkal és gyalázkodásokkal, nyers vádakkal, apokaliptikus hangulatú próféciákkal, metafizikai értekezésekkel és a nincstelenek, a nyomorultak, a vallás elragadtatott magasztalásával teli pamfletet folytatta, mellyel az anyagiasságba és a polgárság undorító erkölcsébe süllyedt kornak kívánt hadat üzenni. "Csupán akkor tudjuk pontosan ábrázolni a rosszat, ha eltúlozzuk", fogalmazott valahol, s ennek megfelelően csak végleteket ismert, annak pedig, aki gyáván fokozatokat keresgélt, aki az árnyalatok közti finom különbségekre hivatkozva kötötte meg piszkos kompromisszumait a világgal, nem kegyelmezett - s ha - pénz, befolyás, hatalom híján - csak puszta szavakat is hajíthatott az örök dörzsöltek képébe, hát ezek a szavak a lehető legmetszőbbek voltak. Az első világháborút még megélte, a pusztításban világvége-víziói beteljesedését látta. 1917. november 3-án, szívrohamban halt meg Bourg-la-Reine-ben, abban a házban, melyben korábban a fronton elesett Charles Péguy élt.

*

Következzék hát egy válogatás Léon Bloy legsistergősebb, legprovokatívabb, leginkorrektebb naplóbejegyzéseiből. Mindazonáltal előrebocsátom: nem lenne helyes, ha az olvasó kizárólag ezekkel a - kétségtelenül elragadó szellemességgel megfogalmazott - átkokkal és káromlásokkal azonosítaná Bloy-t és művészetét; ha életműve erre a végletes nyerseségre korlátozódna, nem volna egyéb - kiemelkedő - polemistánál. Ne essünk abba a hibába, hogy ezen kirohanások káprázatos durvasága által megcsalva túl könnyen formálunk ítéletet személyéről. Amilyen határtalanul tudott szitkozódni, épp oly határtalanul tudott dicsérni és imádni is. Szárnyaló, misztikus ihletettségű teológiai okfejtéseire ezen írás második részében, a Le Désespéré kapcsán fogok hosszabban kitérni, ahogy később történelemszemléletének egyedi vonásaira, valamint a francia ellenforradalmi gondolkodásnak de Maistre óta az egyik legfontosabb motívumát jelentő réversibilité-eszme Bloy-féle értelmezésére is. Ez a szitokgyűjtemény álljon itt most tanúságaként annak a szédületes svungnak, mellyel Bloy és a többi francia reakciós író végezte munkáját; mely munka tulajdonképpen csak abban állt, hogy kérlelhetetlenek voltak, kérlelhetetlenek korukkal, társadalmukkal és - fontos hozzátenni - önmagukkal szemben. Ha a francia ellenforradalmi irodalomnak van valamiféle ma is érvényes üzenete, akkor az az, hogy hímezni-hámozni, megválogatni a szavainkat, tudálékosan megvizsgálni az érveket és ellenérveket, viszonylagossá farigcsálni minden értékítéletünket, egyszóval: mérsékeltnek lenni bizonyos körülmények között a gazemberség netovábbja. Végső soron lényegtelen, hogy egyetértünk-e Bloy lent található gondolataival, hogy osztjuk-e ressentiment-jait; az a bátorság és egyenesség a példaértékű, mellyel megfogalmaz egy állítást; hiszen a posztmodernitást nem is definiálhatnánk pontosabban, mint úgy, hogy megfosztattunk az állítások megfogalmazásának képességétől...

bloyszem.jpg

"Végére értem egy, az angliai szabadkőművességről szóló könyvnek, mely ugyan borzalmasan van megírva, ám áthatja az angol faj iránti üdvös és üdítő iszony. Úgy tizenöt-húsz éve csak ugyanarra a dologra tudok gondolni. Szüntelenül egy győzedelmes, milliós hadsereget látok, mely felsorakozik London körül: - Akik szeretik Máriát, a vérző Máriát és Krisztus fehér helytartóját, jöjjenek velünk! - majd húszezer tüzérségi löveg zúdít poklot dörögve az elkárhozott városra, fáradhatatlanul és könyörtelenül, míg csupán egy hatalmas porkupac marad belőle.
Anglia az a világnak, mint ami az ördög az embernek. Ezt majd hosszabban is kifejtem a Napóleonról szóló könyvemben."
(Le Mendiant ingrat, 1894. július 7.)

"Isten egyedül van mindenki ellen. Nyilvánvalóan valamiféle rejtélyről van itt szó. Annyi biztos, hogy abban az emberben, legyen bár a legelvetemültebb gonosztevő, aki ellen frontba tömörülnek, aki egyedül van mindenki ellen, van valami ISTENI, mely szerethetővé teszi." (1894. július 21.)

"Nem tartozom azok közé, akik 'minden véleményt tisztelnek', ahogy a polgárok mondják. Ah! nem, a legteljesebb intoleranciát támogatom, és úgy tartom, hogy aki nincs velem, az ellenem van. Még az is meglehet, hogy maga, aki annyira el van telve szándékkal, hogy megsegítsen, sőt hogy nekem szentelje magát, valójában még maga is ellenség." (1894. november 2.)

"Aki nem a világ legnagyobb művésze azelőtt, hogy akár egy sort is írt volna, az soha nem is lesz azzá. Nem válunk semmivé, még ostobává, még disznóvá se. Nagy művésznek születni kell, amiként szentnek is, vagy bármi másnak. Az oktatás csupán elkülönítés, semmi más. Caesar nem szophatja úgy az anyja mellét, mint a többi ember." (1894. december 9.)

"Látják, ahogy Caïn Marchenoir [regénye, a Le Désespéré hőse], úgy én is az abszolút intoleranciát vallom. Röviden szólva: mindketten úgy gondoljuk, hogy az inkvizíció szűkmarkúan bánt a kínzásokkal, és hogy az igazi apostoli könyörületesség mindenekelőtt a mészárlások bőségében és minőségében rejlik."  (1895. március 31.)

"Az okkultisták (!) meglepő kreténsége. Rítusokra és mindenféle bűvészkönyvekre van szükségük ahhoz, hogy érezzék a Démon jelenlétét, miközben nem látják meg - mondjuk - a sarki fűszeres szatanizmusát, mely épp csak ki nem szúrja az ember szemét." (1895. június 15.)

"Szokás azt mondani egy emberről, hogy megfontolt, valahogy úgy, mint amikor a kurvák azt mondják egy kliensükről, hogy komoly. Még valamirevaló rabszolgák se tudnánk lenni, annyira elhülyültünk." (Mon journal. Dix-sept mois en Danemark. 1899. augsztus 8.)

wc4_p018.jpg"Már húsz éve hirdetem annak szükségességét, hogy egyszer s mindenkorra le kell számolni ennek a kurvának [= Viktória királynőnek] az undorító fajtájával. Nem kell az Apokalipszis ahhoz, hogy belássam, hogy Anglia a legmesszebbmenőkig gyűlöletes, és hogy minél több angolt csinálunk ki, a szeráfokat annál nagyobb boldogság tölti el. Persze azok is, akik manapság gyilkolják őket [= a búrok], és akik talán maguk sem érnek többet náluk, annak rendje s módja szerint ki lesznek csinálva, úgyhogy egy pillanatra sem maradunk öröm nélkül. Ám először Angliának kell vérben úsznia. Ezek lennének hát az én politikai nézeteim." (1899. december 28.)

"Általános választójog az, amikor a gyerekek választják meg a családfőt". (Quatre ans de captivité à Cochons-Sur-Marne. 1900. augusztus 11.)

"Kétségbeesetten átküzdöttem magamat egy szabadversgyűjtemény kéziratán, melyről véleményemet kérték. Émelyítő az egész. Az én szememben a szabadvers a legrosszabb modern aberrációk egyike, mely fanfárokkal hirdeti ki az értelem hanyatlását. A Ritmus és a Szám természetfeletti misztériumát központozási jelekkel helyettesíteni nem csupán ostobaság, hanem perverzitás."(1902. szeptember 25.)

"Egészen nyilvánvaló, hogy az öntudatos automobil-tulajdonos előre megfontolt szándékú gyilkos, amennyiben ez a sport majdhogynem szükségszerűen magával hozza minden élőlény lemészárlását, mely az úton elébe kerülhet. [...] Soha korábban nem vették ennyire semmibe a szegényeket, de a szegények se engedték ennyire azt, hogy semmibe vegyék őket. Olybá tűnik, hízelgő számukra, ha olyan masinériák csapják el őket, melyekért vagy százezer frankot fizettek. Arról beszélnek, és a sajtóban is arról áradoznak, hogy az automobil-ipar mérhetetlen mennyiségű munkást foglalkoztat, hogy holnapra ennek a kétszeresét vagy háromszorosát fogja foglalkoztatni, ami arra enged következtetni, hogy egyszer kivétel nélkül minden munkás az automobil-ipar alkalmazásában áll majd. Franciaország és a gyarmatok lakosságának kétharmada kizárólag automobilokat fog gyártani, melyek segítségével a maradék egyharmad rendszeresen és módszeresen csaphatja el őket. Meglehet, hogy efféle csinos végzetet tartogat a jövő. [...] Az automobil a haladás eszköze arra, hogy mindent összetörjön, szétzúzzon, elcsapjon. [...] Az elvárosiasodás nem változtat semmit azon a tagadhatatlan tényen, hogy ez a nép, mely valaha a föld első népe volt, a végletekig elhülyült." [...] "A Vér és a Lélek szerinti kiválasztottság helyét, mely az erények arisztokráciája névre hallgatott, a pénz szerinti kiválasztottság vette át, mely természetszerűleg termeli ki a Párizs-Madrid autóverseny 255 pilótája által képviselt gyilkosok és kretének arisztokráciáját." (1903. június 2.)

"A különféle idióta közhelyek arról, hogy kötelességünk szavazni. Erre mindig csak ugyanazt tudom válaszolni: az általános választójogban reméljük megtalálni az üdvözülést, minthogy hitünket veszítvén azt gondoljuk, hogy a rossz fa jó gyümölcsöket hozhat. Márpedig az általános választójog a halál és a kétségbeesés fája. A rossz apostol arra kötötte fel magát. Az általános választójog borzalma nem véletlenszerű, hanem abszolút." (L'Invendable. 1906. április 27.)

"A La Chasse illustrée körlevele Amerikáról, mely megismertetné velem 'a sportot, mely kamaszkorom óta csábított'. Válaszom: Uram, Amerikából és az 'amerikai egyesületektől' nem származhat más, csak ostobaság, csúfság és a legjavíthatatlanabb gyalázatok. Őszintén hiszem, hogy a Sport a legbiztosabb eszköz arra, hogy kártékony rokkantak és kretének nemzedékét hozzuk létre. Csupán néhány sor szemüpinckney-hitting-ny-library.jpggyre vétele egy sportújságban elengedő bizonyítékot szolgáltat erre. Ami a 'kedvenc sportomat' illeti, tudatlansága világosan mutatja, hogy semmit sem olvasott tőlem - ami nem meglepő, hiszen a sport és az olvasás teljességgel összeegyeztethetetlen. Azok, akik olvastak, pontosan tudják, hogy az egyedüli sport, mely 'kamaszkorom óta csábított', nem más, mint furkósbottal hátba vágni a kortársaimat, illetve fenékbe rúgni őket." (1907. augusztus 9.)

"Modern katolikusaink, akiknek tökéletes középszerűsége talán a legrémisztőbb jel, szinte kizárólag emberi módszerekben gondolkoznak. Egyre csak ligákról, kongresszusokról, választásokról stb. halljuk beszélni őket. Számomra mindez hiábavaló és mélyen ostoba. Az igazság: mindennek a fecsegésnek a teljes haszontalansága és a könyörtelenül elítélt keresztény társadalomnak mára helyrehozhatatlan tehetetlensége. Minden haszontalanná lett, kivéve a vértanúság elfogadását. [...] Anélkül mutatom meg a rosszat, hogy bármiféle reformot ajánlanék. Kétségtelenül azért, mert tudom, hogy semmiféle reform nem lehetséges." (Le Vieux de la Montagne. 1910. január 2.)

"Egy kávézóban kényszerülvén meghúzni magunkat a fonográf áldozatává leszünk, mely minden társalgási szándékot ellehetetlenít. Modern pestis, mely az egész világon elterjedt. Már látom a napot, amikor a prédikátor helyett ez az ördögi szerkezet fog zengeni a szószékről. Biztosítanak róla, hogy néhány amerikai templomban épp ez a helyzet." (1910. április 20.)

"Ami a közelgő háborút illeti, türelmetlenül várom, minthogy meg vagyok győződve arról, hogy soha nem látott pusztítást fog végbevinni, s hogy az ostobák száma jelentős mértékben csökkenni fog. (Le Pélérin de l'absolu. 1911. május 3.)

"Mindazonáltal elképesztő belegondolni, hogy a köztársasági rezsim milyen megmagyarázhatatlanul sokáig húzza. Negyvennégy év alatt, hogy ne szaladjunk még messzebbre, azt hinné az ember, hogy minden kísérletezést kimerítettünk, s hogy ennek az undorító rezsimnek a további fennmaradása lehetetlen. A szellem általános elsorvadása, a jellemek hallatlan elaljasodása, a Szépség és a Nagyság gyűlölete, minden emberi vagy isteni tekintély állami elkaparása, a kéjek vad bulímiája, a család elpusztítása és a nemzet élveboncolása, a veszett disznó erkölcsei, a gyermekkor szisztematikus megmérgezése, gazfickók és fekélyesek meg- és kiválasztása a politika kavernáiban, a jelöltektől nyüzsgő flaszteren stb., effélék a Szabadság fájának gyümölcsei." (Au seuil de l"Apocalypse. 1914. április 9.)

"Szembeszökő igazság, evidencia: Németország egy minden szempontból visszataszító gazfickó, tele gyűlölettel és irigységgel, aki soha nem fogja megbocsátani nekünk ezeréves felsőbbrendűségünket, tudván jól, hogy okoskodóktól és rabszolgáktól hemzsegő 'Kultur'-ja ellenére nincs más létoka és valódi szubsztanciája, mint a mi morzsáink, és nincs más funkciója, mint hogy kiöblítse az éjjeliedényünket!" (1914. december 20.)

"Mindig is azt gondoltam, hogy az, amit sikernek neveznek, a középszerűség diplomája és az alávalóság bizonyítványa; abban a reményben írtam könyveimet, melyek a tömeg számára olvashatatlanok voltak, hogy megérintek néhány általam nem ismert lelket, mely titokzatos módon mégis rokon az enyémmel. (La Porte des humbles. 1916. december 20.)

"Az újságírók másról sem írnak, mint a tegnapi 'grandiózus' tömeggyűlésről, melyet az amerikai szövetségesek tiszteletére rendeztek. Újabb alkalom tehát, hogy La Fayette-et, mindkét világ idiótáját és a forradalom leggyászosabb kreténjét dicsőítsék." / "Hogyan is tudnánk nem megvetni ezt a kort, hogyan is tudnánk elkerülni, hogy hányjunk?" (1917. április 23.)

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr68879088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása