Journal réactionnaire

Batiszkáf

Meglovagolni az elefántot

2016. július 26. - batiszkáf

 gettyimages-578549646.jpg

Hiába vált az elmúlt évszázadban az American way of life a világ legnagyobb részén egyeduralkodóvá, hiába szereltek belénk módszeresen eredetvédett amerikai ösztönöket és megfontolásokat, hiába vagyunk már képtelenek máshogyan a dolgokra nézni, mint ahogyan egy amerikai tenné, a Republikánus Nemzeti Konvenció eseményeibe bele-belenézve újból elámultam azon, hogy Amerika mit sem veszített eredendő idegenségéből és érthetetlenségéből, abból a bizonyos ambivalens (mutáns?) varázsából, ami alól olyan nehezen tudja kivonni magát egy külső szemlélő. Még ha többé-kevésbé tisztában vagyok is Amerika jelentésével a nagy egész összefüggésében, ha tudom is, hogy túlnyomórészt olyan értékeket testesít meg, melyek merőben ellentétesek az én értékeimmel, sajátos vonzereje sehogy sem hagy nyugodni. Mit kezdjek például ezzel a titokzatos Janus-arcúságával, azzal, hogy egyszer mindenestül hiperprogresszívnek mutatkozik, a fogyasztói mechanizmusokat és az emberellenes technológiai zsarnokságot csúcsra járatja, miközben megszállottan, mértéket nem ismerve veti bele magát a legújabb balos ostobaságokba (ld. az elburjánzó safe space-eket meg a "mikroagressziókat" felsoroló egyetemi sillabuszokat); máskor meg épp különös "visszamaradottságával" tüntet, olyan jelképeket emelve fel és olyan eszmények iránt fejezve ki elkötelezettségét, melyekről egy mérsékelt európai már álmodni sem merne (pl. a vallás mindmáig jelentős szerepe a közéletben vagy a tanítási nap elején elmondott Pledge of Alliegance, benne az '54-ben betűzött "Isten színe előtt" fordulattal). Mintha Amerika egyszerre vezetné a nyugati "progressziót", és kullogna messze lemaradva tőle... De talán mindkét tendenciának, mindkét Amerika sajátos mértéktelenségének az a magyarázata, hogy ők még ki tudnak ejteni irónia nélkül egy mondatot.

Amerika lényege: őszinte mosoly a tükörben. (Egy mosoly, mely arra van ítéltetve, hogy megsavanyodjon, tehetnénk hozzá.)

Visszatérve a konvencióhoz: a körítés persze a nyugati típusú tömegdemokrácia aktuális stádiumának patológusai számára nem nyújtott semmi meglepőt. Itt lehetne elpötyögtetni azokat a kissé közhelyes igazságokat, hogy a hatalom és a show-business közötti határ végképp elmosódott, hogy a politika megszűnt, helyét pedig - az infotainment, a szórakoztató tájékoztatás mintájára - valamiféle politainment, szórakoztató politika vagy politikai jellegű szórakoztatás vette át. Valóban: a konvenciót figyelve nehezen tudta eldönteni az ember, tulajdonképpen mit is néz; egyik pillanatban táncra perdültek a delegáltak, a másikban zászlókat lobogtató katonák masíroztak be, a harmadikban a Trump-melletti és -elleni tábor ugrott egymásnak, és így tovább. A konvenció padlóján tényleg leomlottak a műfaji határok, egymásba folytak a hírműsor, a bulvármagazin, a reality show, a szappanopera, az esztrádműsor elemei, létrehozva azt a színes-szagos, transzgresszív spektákulumot, amely az elnökjelölt felszentelésére volt hivatva. Hol Leni Riefenstahl jutott az ember eszébe, hol a Vidám Vasárnap, hol meg az Eurovíziós Dalfesztivál; szenzációhajhászás, giccs és kétségkívül őszinte érzelmek keveredtek itt, hollywoodi dramaturgia szerint sorjáztak a drámai fordulatok, csordultak ki a könnyek és sziporkáztak a poénok. Az esemény nyakon volt öntve azzal a sajátos jenki grandeur-rel, amely az amerikai gyorséttermekben a "normal size" címszó alatt árusított kétliteres löttyökben találja meg a legtökéletesebb kifejezését.

Apropó lötty:

A politika látvánnyá konvertálása persze nem új jelenség; a politikai spektákulum azonban csak olyasvalakinek a szolgálatában teljesedhetett ki végleg, aki személyével is megtestesíti ezt a változást. Hiszen létezik-e színesebb-szagosabb, transzgresszívebb spektákulum, mint Donald Trump? Mintha maga is tudatosan rájátszana erre - innen nézve extravagáns belépője a konvenció színpadára az önreflexió példájaként, egyfajta posztmodern fricskaként is értelmezhető.

Trumpban épp az a különleges, hogy nem írható le a megszokott kategóriákkal. Cikkek is születtek arról, hogy Trump (aki - húzzuk alá - a valaha volt legidősebb elnöke volna Amerikának) személyesen nem vagy igencsak szórványosan veszi igénybe a modern technológiai eszközöket (még számítógép sincs az irodája asztalán), ennek ellenére minden volt és jelenlegi vetélytársánál jobban és hatékonyabban használja az új közösségi felületeket üzenetei eljuttatására, úgy, hogy még csak különösebb energiát és odafigyelést sem fektet ebbe, ellentétben a minden Twitter-bejegyzését kínos precizitással, teamekkel megfogalmaztató Hillary Clintonnal. De egy lényegesebb tekintetben is megnyilvánul ez a furcsa ellentmondásosság: miközben Trump jelentős részben celebstátuszát kihasználva jutott el a jelöltségig, miközben a Trump-jelenség azoknak a mediális-kulturális-társadalmi viszonyoknak a terméke, melyek a hagyományos értékrend megrendülésének köszönhetik létrejöttüket, Trump megtette azt, ami ezidáig, a neokonzervatív ideológia dominanciája alatt lehetetlennek tűnt: győzelemre juttatta pártjában - egyes kultúrharcos motívumokat leszámítva - azt a paleokonzervatív, a valahai Old Right eszméihez közel álló programot, mellyel Pat Buchanan, a legnagyobb élő amerikai próbálta a kilencvenes években elnyerni a republikánus elnökjelöltséget. Buchanan és Trump szellemi kapcsolatára, az általuk hirdetett nézetek hasonlóságára (néhányan egyenesen úgy fogalmaznak, hogy Buchanan Trump Keresztelő Jánosa) már csak azért is érdemes felhívni figyelmet, mert épp ez magyarázza (és nem a "botrányok", nem Trump stílusa, bárhogy is próbálnak erre hivatkozni) a pártelit és a média mesterkedését, azt a mindent felülmúló igyekezetet, amellyel megakadályozni kívánták a jelöltség elnyerésében.

Trump lezárta a republikánusok történelmének azt a fejezetét, amelyben a szabadpiaci-globalista fundamentalizmus, a nagyvállalati és Wall Street-érdekek kiszolgálása, az értelmetlen és költséges katonai beavatkozások pártolása meg a korlátlan bevándorlás támogatása által kijelölt paradigmában határozták meg a konzervativizmust, és aki ezektől eltérő megfontolásokat vetett fel, azt mint nem igazi konzervatívot kiközösítették. Trump - az eddig uralkodó republikánus vonalat képviselők szemében blaszfémikus módon - protekcionista gazdaságpolitikát hirdet, szembemegy a NAFTÁ-hoz és a TPP-hez hasonló szabadkereskedelmi egyezményekkel, a lecsúszott munkásosztályt szólítja meg, új munkahelyeket és az üzemek külföldre költöztetésének megakadályozását ígéri, míg a külpolitikában egyfajta izolacionalista programot követ (sokatmondó ebből a szempontból, hogy felelevenítette a második világháborúba való belépés ellenzőinek szlogenjét: America First), véget vetne Amerika nemzetközi csendőrködésének, csökkentené szerepvállalását a NATO-ban, és az Oroszország való kapcsolatot sem atavisztikus félelmekre alapozná. A legfontosabb persze a Fal, meg a multikulturális társadalmi modell elutasítása: az, amikor egy néhány hónappal ezelőtti beszédében a nemzetállamot jelölte meg a boldogság és a harmónia valódi alapjául, túlzás nélkül történelmi jelentőségű tett volt, amennyiben leszámolt a demokrata és a republikánus establishment ezidáig megkérdőjelezhetetlen, globalista konszenzusával. (Egy reakciós viszonyulása a nemzetállamhoz persze ennél sokkal összetettebb, ám egy ilyen kiállás a jelen körülmények között, a határok eltörlésének és a kultúrák, közösségek egybemosásásának utópista vállalkozása idején mindenképpen nagyra értékelendő.) A konvenció alapján viszont továbbra is eléggé homályosan látni, társadalmi-kulturális kérdésekben mi lenne egy Trump-elnökség hozzállása: az például nem sok jóval kecsegtet, hogy a PayPal-vezér Peter Thiel a konvenciók történetében példátlan módon arról beszélt, hogy "büszke arra, hogy meleg, büszke arra, hogy republikánus, de mindenekelőtt arra büszke, hogy amerikai" (a büszkeség progresszív sablonjáról egyszer talán majd hosszabban is értekezem majd), ahogy az sem, amikor Trump beszédében a legtüchtigebb polkorrekt zsargont használva "LMBTQ"-embereket említett. Mindemellett Trump szakértők szerint az elmúlt idők szociális értelemben legkonzervatívabb (pl. a házasság hagyományos felfogását rögzítő) pártplatformjával indul neki a választásnak, alelnökjelöltjének azt a Mike Pence indianai kormányzót választotta, aki már több csatát vívott a szivárványideológia képviselőivel, és bejelentette, hogy elnökként kezdeményezi majd a vallásos vezetők politikai állásfoglalását akadályozó Johnson Amendment eltörlését (erre eddig egyetlen republikánus elnök sem tett kísérletet). Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy Trump nem tervez különösebben beleállni a kultúrharcba.

Itt tartunk tehát most. Trump mindenképpen pozitív folyamatokat indított el - de, kérdezi intranzigens reakciós énem, mégis mi a fene lehet pozitív azon körülmények között, amelyek között élünk? Egyáltalán: nem végtelenül lealacsonyító arra várni, hogy a hatalmat bitorló, alacsonyhomlokú néptömegek eldöntsék, ki irányítsa  az országot? Elhihetik, nagyon is zavar, hogy úgy írogatok itt pártprogramokról meg jelöltségről meg miegymásról, mintha nem volna mindez totális baromság. Trump  érdemeit azonban nem lehet letagadni, és úgy tűnik, ez alkalommal tényleg lesz némi tétje az elnökválasztásnak. Ha csak annyit ért el, hogy visszahozott a sápadt technokratáktól meg a pártelitek marionettfiguráitól hemzsegő közéletbe egyfajta autoriter, kemény vezetőtípust (a maga módján, a maga sajátosságaival, persze), akkor már megérte. Donald J. Trump legnagyobb érdeme talán az, hogy sohasem kér bocsánatot.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr608912956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2016.07.26. 16:37:33

Trump egy bábú ugyanazon kéz valamelyik ujján, melyen a többiek is csücsülnek.
Báyer Zsóti a minap ismét istenítette Trumpot, de én csak nagyokat mosolygok ilyenkor.
Ugyan már, ugyan már, ugyan már.
Aki ezt a komédiát képes egy percre is komolyan venni az egy gyengeelméjű tökfilkó.
László András szépen kifejtette erről a véleményét. Aki elmegy szavazni az elismeri ennek a bazárnak a létjogosultságát. Ez Amerikára éppen úgy áll, mint Magyarországra. Szerintem őszig lesz még vagy 4500 előválasztás. Szánalmas bazár. Remélem mihamarabb bezár.