Batiszkáf

Batiszkáf

Az embergyűlöletről

2016. július 07. - batiszkáf

 1215px-pioneer_plaque_humans_svg.png

1.

Sok gyengeségem van, talán több is, mint ami mérsékelt világpolgári szívvel megengedhető, de az soha, még legrosszabb pillanataimban sem fordult meg a fejemben, hogy - amint mondani szokás - szeressem az embereket. Mégis mit szeressek rajtuk? Az ember mint olyan rosszul öltözik, nem tud normálisan közlekedni, és drámaian büdös a lába. Egyenesen gyengeelméjűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki baráti érzelmeket tápláljon egy olyan lény iránt, ami szemrebbenés nélkül a vesédbe könyököl a svédasztalnál, fülhallgató nélkül hallgatja kedvenc slágereit a helyközi járaton, településeket ékszerdoboznak minősít, löncshúst eszik, népirtásokat és flashmobokat szervez, intrikál, földszinti lakása ablakából figyel, nehogy valaki megsértse a hulladéktároló használatára vonatkozó szabályokat, és imaginárius "jogaira" hivatkozva a legalávalóbb fajtársait bízza meg az országa vezetésével. "Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, óh ember!" Sokat tűnődtem azon, hogy létezhet-e ennél középszerűbb mondat a világon; aki valóban nem kíván mást, mint hogy kapcsolatot létesítsen a teremtés legrettenetesebb részével, az tényleg csak azt érdemli, hogy az idők végezetéig ortopéd papucsok csattogjanak a fülébe. (A sor szerzőjével, az ingerlően jólelkű Franz Werfellel egyébként holtában megtörtént a legnagyobb gyalázat, amit egy művészt csak érhet: emberjogi díjat neveztek el róla, mellyel Evrópa felvilágosult entellektüeljei tüntetgetik ki egymást. Tanulság: csak akkor fogjunk hozzá irodalmi művek alkotásához, ha biztosak vagyunk benne, hogy száz év múlva is gyűlölni fognak bennünket minden egyes szóért.)

2.

Az ember ugyebár önmagában sem egy túl épületes jelenség, ám borzasztó és szerencsétlen tulajdonságai csak a másik társaságában válnak igazán idegesítővé, tűrhetetlenné és pusztítóvá. Márpedig az ember - minthogy határai lehetetlenül élesek, és minden percben emlékeztetik jelentéktelenségére és kozmikus kirekesztettségére - minduntalan közösséget formálna, hogy benne nyomtalanul eltüntesse magát - ebből a szempontból a kazincbarcikai Etka-jóga klub és a Schutzstaffel között semmi különbség. Ahogy Baudelaire az általa mélységesen lenézett belga népről, de talán valahol az egész emberi fajtáról is írta: "A belgák bandában gondolkodnak, és bandában szórakoznak. Még pisálni is csak bandában pisálnak."  Megrögzött individualisták itt talán megvető hangon nyekeregnének arról, hogy milyen ostoba félelmek taszítják az embert a tömegbe; én úgy gondolom, mi sem természetesebb és érthetőbb annál, hogy mindenáron föl akar szívódni a mennyiségben, még ha általában ez szörnyűséges következményeket is von maga után. Tekintve, hogy a széles körben elterjedt téves hiedelmekkel szemben az ember alapvetően nem jó, a közösségépítés szinte törvényszerűen arra van ítélve, hogy a leghitványabb, ám kellően gátlástalan elemek kerítsék hatalmukba, akik aztán rövid idő alatt pofás pokollá változtatják az embergyülekezet életét. "A lélek minden természetes indulatát az anyagi nehézkedéshez hasonló törvények irányítják. A kegyelem az egyedüli kivétel. Mindig arra kell fölkészülni, hogy a dolgok a nehézkedésnek megfelelően történnek, hacsak nem lép a közbe a természetfölötti", írja éleslátóan Simone Weil.

Egy közösség szellemi nívóját alapesetben mindig legalacsonyabbrendű tagjai lövik be. Kivételt csupán az jelenthet, ha egy rendkívüli képességekkel megáldott nagy ember vagy egy transzcendens eredetű szervezőelv - ugyancsak Baudelaire megfogalmazásával élve - ráerőlteti magát és az akaratát a közösségre, hogy egy, mondani se kell, alapvetően antihumánus (mert az emberin túlmutató) étosz jegyében gyökeresen átalakítsa az együttélés módozatait. Egy közösség addig és olyan mértékben harmonikus és élhető, ameddig és amilyen mértékben e szervezőelvnek az idők során az adott társadalmi, történelmi környezet sajátosságainak figyelembevételével finomra hangolt formája, a hagyomány elnyomja az emberi tendenciákat. Persze a rágcsálóelvű, mondhatni, rodentokratikus rendszerekben, amelyek "szerződéses jellegűek", amelyek az "egyén" fogalmából vezetik le működésük eszmei alapjait, amelyekben a szabadság a legnagyobb érték, röviden: amelyek végtelenül és javíthatatlanul középszerűek, a közösségi lét ezen üdvözítő - és minden bizonnyal kirekesztő és merev - formája teljes mértékben elfogadhatatlan; így aztán ezek a rendszerek kizárólag a söpredék és az autisták számára teremtenek ideig-óráig élhető feltételeket. Amennyiben megfelelő számú ember összegyűl, hogy egy százhúsz éves, festett hajú ripacs tátogásától transzba esve dobálja magát, modern, európai értelemben vett népről beszélhetünk; a nép pedig - természetesen a felvilágosult raison napvilágától és két tányér gulyáslevestől vezérelve - szépen eldönti, hogy mi nekünk a jó.

3.

"Micsoda nyomorult embergyulolo kis impotens pocs a cikkiro...a kereszteny vallas tobb millio artatlan ember halalaert felelos..ezt szeretnek most is folytatni de szerencsere durvan kisebbsegben vannak" - írja egy hozzászóló az ateizmusról írott bejegyzésem alatt. A blogírásnak az az egyik legjobb hozadéka, hogy az embert irtó szórakoztató kommentekkel látják el a teljesen fogalmatlan hőbörgők. Ezen a hozzászóláson is jót mosolyogtam, az embergyűlölet emlegetése azonban elgondolkodtatott kissé. Dicséretnek vegyem?... Egyáltalán: mennyire lecsúszott civilizáció az, amelyben az embergyűlölet sértésnek minősül?
4.

Az ember ma borzasztóbb, mint valaha - nincs, még elméleti síkon sem, ami gátat szabhat silányságának. Ezek után annyira talán nem meglepő, hogy semmiféle szimpátiát sem sikerült kialakítanom magamban vele kapcsolatban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy gyűlölném is - noha, bevallom, sokáig kacérkodtam a gondolattal. (Mondjuk valószínűleg pont ez a kacérkodás jelzi a legjobban, hogy mennyire lehetett volna komoly az elhatározásom.) "Kovácsné Vukovics Aranka örökre megutálta az emberi nemet": ez a kijelentés a tökéletes anti-Werfel; egyszerűen nem létezik ennél elegánsabb mondat a világon. A mizantrópiát, ha lehet, még vonzóbbá tette a szememben irodalmának utánozhatatlan gazdagsága és eredetisége. Thomas Bernhard vagy Emil Cioran írásai magukkal rántottak, azon egyszerű oknál fogva, hogy valami radikálisan mást mutattak fel a posztmodernitás fahéjas cukorba hengergetett moralizmusához képest: ezek a rendellenes, kialvatlan próféták megszállottan zsolozsmázták azokat az időtlen igazságokat, melyeket tapasztalataim révén magam is pedzegettem már, ám amelyeknek a leghalványabb nyomát is ki kívánja törölni az emberi emlékezetből a történelem utáni univerzum fesztiválerkölcse. Sokan beszélnek ma gazabbnál gazabb előítéletekről és sztereotípiákról; ám az igazi előítéletektől - jelesül azoktól, melyek az élethez fűződnek, s melyek megkérdőjelezhetetlenségén nyugszik ez a világ - még véletlenül sem a szivárványos katekézisnek, hanem ezeknek a renitenseknek köszönhetően szabadultam meg.

Szokatlan és egyben felszabadító volt ez a művészet, melynek a leküzdhetetlen, általános ellenszenv adta meg az alaphangját; sárgás köpetként nyúlt az aléltan mosolygó jóság arcán, mégis, mindennél szebbnek tűnt számomra. Bernhard, Cioran és mások mesteri gyalázkodásait olvasva azt a következtetést vontam le (és tulajdonképpen ma is így gondolom), hogy az életről és az emberi természetről igazán őszintén csak a gyűlölet terminusaival lehet beszélni. Az embert alapvetően meghatározza az, hogy tökéletlen; minden érzelmes szövegelés arról, hogy milyen fantasztikus eredményeket ért el "haladása" során, meg hogy milyen kimagasló erkölcsi erényekre képes, csupán szánalmas mismásolás, kerülgetése a túlságosan is nyilvánvaló rossznak; mintha ezek az eredmények, s nem a rosszra való hajlama bonyolítanák tovább végeláthatatlanul a történelmét, mintha az erények, s nem a bűnök jelölnék ki az emberi törekvések által bejárt pályát. Schopenhauer arról ír, hogy nem érti, miért problémáznak az emberek a halálon, amikor a legtöbbjüknek amúgy is olyan szánalmas és érdektelen egyénisége van, hogy igazán nem nagy kár, ha megsemmisülnek; Cioran azt szabja meg az ideális társadalom alapfeltételéül, hogy bárkit megölhessünk, akit csak szeretnénk; a nagy francia moralista és mizantróp, Nicolas Chamfort szerint a magányosan élő emberről azt mondani, hogy nem szereti a társaságot, körülbelül annyi értelme van, mint azt mondani valakiről, hogy nem szeret sétálni, csak mert nem járkál esténként a tolvajoktól és gyilkosoktól hemzsegő bondyi erdőben; Léon Bloy pedig, aki varázslatos szertelenséggel minősíti az embereket hulladéknak és ürüléknek, arról vall, hogy az ember eredendő méltósága akkor ötlik igazán a szemébe, amikor oszlásnak indul. Lehet-e ennél tisztábban és lényegre törőbben fogalmazni arról, ami körülvesz és szorongat és apránként összeprésel bennünket? Aligha.

 tumblr_mop163lmw91qzh8wko1_500.jpg

5.

Mégsem lettem embergyűlölő; ahogy igazából szerintem nevezett írók sem voltak azok, legalábbis a gondolataik és az életük közötti finom diszkrepanciából ítélve. Akik ismerték, egybehangzóan azt állítják, hogy Cioran  felettébb vidám jelenség volt, a létező legtüneményesebb társalgó, aki arra született, hogy a szalonokban nőkkel cseverésszen. A létezésben perverzitást látó Bernhard maga írt gyermeki naivitással arról, hogy élete legszebb pillanata az volt, amikor egy Alfa Romeóval végigrepeszthetett a jugoszláv tengerparton - a vagizás nem éppen klasszikus vonása az embergyűlöletnek. A forradalom kitörésekor Chamfort teljes erővel vetette bele magát az emberbálványázó utópia hajszolásába; egy időben a jakobinusok titkárjaként is dolgozott. Ezekből a példákból is kitetszik, hogy azoknak az elvárásoknak, amelyek a mizantróp alapállásból fakadnak, vagy tűnnek fakadni, jóformán lehetetlen megfelelni. Persze, mindenkit eltölt a tehetetlen iszonyat, ha szerencsétlenségére egy prepubertás iskoláscsoportoktól hemzsegő vonatot kénytelen igénybe venni, vagy ha Jean-Claude Junckert látja lambadázni Európa romjain; ám a gyűlöletet huzamos időn át, változatlan intenzitással és tisztasággal fenntartani szinte emberfeletti erőfeszítést kíván. Az embergyűlöletbe mindenestül bele kell csupaszodni. Ha úgy fogalmaznánk, hogy maximális elhivatottságot kíván, keveset mondanánk; olyan iszonyú odaadást és aszketizmust követel meg, melyet nyugodtan hasonlíthatunk a szerzetesekéhez. A mizantrópia már csak ezért sem lehetett az én utam; mondhatnám azt is, hogy egyszerűen túl lusta vagyok ahhoz, hogy gyűlöljem az embereket; javíthatatlan szervezetlenségemmel képtelen lennék az undor, az utálat és a harag hormonkitöréseit megfeszített akaraterővel kitartani és meggyőződéssé összpontosítani, transzcendentálni, ha úgy tetszik. Persze a világért sem szeretném ezt a lustaságot bármilyen formában igazolni, még ha gyanítom is, hogy a maga módján sok más bűntől is megvédett és meg fog védeni még; ami, ha jobban belegondolunk, egy igencsak alantas formája annak, amit egyesek csak jó erkölcsnek hívnak. Akkor már tiszteletreméltóbb szorgalmas bűnösnek lenni. Komolyan.

(Mellékdal: visszaolvasva ezt a bekezdést arcon csap a személyesség sajátos gusztustalansága. Újabb felismerése annak, hogy a saját érzéseinkről és jellemvonásainkról és beállítódásainkról írni mélyen szellemalatti.)

6.

Ki kell azért mondani: az embergyűlölet egy méretes aránytévesztésre épül. Elméletben készséggel elfogadom - nincs semmilyen humanista-szentimentális okvetetlenkedés, ami megakadályozhatna ebben -, hogy az embergyűlölő eltökéltsége nagyon is szép, hogy a legnemesebb hivatások közé tartozik az övé; ám ettől még az igazság az, hogy végső soron rosszul méri fel a viszonyokat. Ha az ember olyan reménytelen, tökéletlen, jelentéktelen, semmirekellő és kisszerű, ahogy a mizantróp tartja, akkor minek végtelen energiákat pazarolni a gyűlöletére? Megfordítva a problémát: az elszánt gyűlölettel nem emeljük-e pont olyan rangra, nem szentelünk-e neki akkora figyelmet, amit amúgy nem érdemelne? Minek az ellenszenv megszállottságával bálvánnyá (még ha fordított bálvánnyá is) magasítani egy porszemet? Nem lehet, hogy az embergyűlölet - még ha csupán öntudatlanul is - csak a humanista tévelygés egyik különös leágazása?

7.

A mizantrópiának van egy igen zavaró vonása - persze nem minden esetben, inkább csak akkor, ha a kevésbé tehetségesek művelik -: jelesül az, hogy hajlamos kívül helyezni magát az emberi hitványság univerzumán. A legkönnyebb azzal elintézni a világunkban jelentkező rosszat, hogy arról úgymond mások tehetnek; a modernitás tulajdonképpen másból sem táplálkozik, mint a bizonyítványmagyarázás kifogyhatatlannak tűnő energiából. Életünk nyomoráért a rideg családi környezet, az elnyomó társadalom, a kizsákmányoló rendszer stb. a hibás, állítja elkínzott arccal a modern; forradalmait az a hihetetlen erő hajtja, melyet az önmagunk silányságával való szembenézés elkerülésébe fektetünk. A felületes embergyűlölő ugyanebbe a tévedésbe esik, ha vérző szívvel szenveleg a mások aljassága miatt, de önmagáról ártatlanul megfeledkezik; ha nem mutat rá fundamentális ugyanolyanságára, arra, hogy azok a negatív tendenciák, melyek olyannyira lerontják az életet, benne is ugyanúgy fellelhetők. Ez az alapállás mélyen tisztességtelen; nem az emberekkel szemben, hiszen azok kit érdekelnek, hanem önmagunkkal szemben.

Azt hiszem, csak akkor lenne lehetséges kilábalni a modernitás kacér káoszából, ha a legradikálisabban leszámolnánk azzal a kifogással, amit a másik ember jelent. "Én vagyok az oka mindennek, én magam, csak én vagyok itt az oka mindennek. / Ha nem élek nincsen szomorúság, nincsen halál ha én nem születek meg", írja az egyik legnagyobb magyar költő, Szép Ernő. Azt feltételezni, hogy a rossz, még ha technikailag valaki más is követi el, nem belőlünk és a mi elhibázott természetünkből indul ki, csak szánalmas mentegetőzés. Az embergyűlölet csak akkor lehet őszinte és igazán komolyan vehető, ha első lépésben mindig önmagát támadja meg; másképp szólva: ha a gyűlölet és a többi ember közé aggályosan mindig oda van tartva az én, ha az az elsődleges célpont, és csak azon keresztül, annak fénytörésében jut el másokig. Ahogy Hamvas Béla írja a Karnevál első oldalain: "...mondom, sok bolond és mániákus és őrült és nyomorék és hülye és ripacs és pojáca, szóval az egész ripityára ment ember, és én igazságtalannak, méltatlannak, sőt a magam részéről egyszerűen szemtelenségnek tartanám, ha magamat ebből az infernális katalógusból arcátlan módon kiemelném, azzal a hátsó gondolattal, hogy én, kérem, külön állok, és nem tartozom közéjük. Látja milyen szemtelen vagyok! Pimaszságomból még morált is csinálok. Pont olyan vagyok, mint a többi." Az igazi mizantróp, még ha látszólag a többi embert is halmozza el átkokkal, valójában megszállottan csak önmagával foglalkozik; az emberi nemre vonatkozó ítéletei és következtetései nem annyira a sokaságról, mint önmagáról adnak számot; az énről, mely összehasonlíthatatlanul saját és közös.

 7statler_waldorf_02_01.jpg

8.

Hogy az embergyűlölet mint életmód fenntartható és egyáltalán értelmes-e, azzal kapcsolatban vannak kétségeim. Az embergyűlöletnek azonban kétségtelenül helye van (a modernitás évszázadai után meg pláne) mint metodológiának, mint az emberire vonatkozó megismerés általános formájának. Tulajdonképpen nem jelentene ez mást, mint a bűn fogalmának visszahelyezését gondolkodásunk keretei közé. Ember és közösség olyan, amilyen, és semmilyen utópista lázálom nem segíthet rajtuk; csak azzal lehet a világ tökéletlenségén és zavarosságán enyhíteni, ha olyan tisztán és nyersen fogalmazunk vele kapcsolatban, ahogy csak lehet. Két alapvető tévedés rajzolódik ki a szemünk előtt: egyfelől a posztmodern értelemben vett szeretet és a hisztérikus optimizmus, mely a nyugati társadalmakban fojtogató, totalitárius ideológiává lett; másfelől a mások sértettségből, bosszúvágyból, ressentiment-ból eredő, zsigeri gyűlölete, az embergyűlölet, mely elsődlegesen nem az énre irányul, s ezért teljességgel komolytalan. A neomizantróp vállalkozásnak két örök emberi késztetéssel kellene megbirkóznia: az egyik valamiféle langy irgalmasságban, megértésben, emberszeretetben oldaná fel a bűn jelenvalóságát, és rózsaszín boákat aggatna oda, ahol mindennél nyilvánvalóbban kiütközik az emberi romlás; a másik beleragad a rossz látványába, a megszállottjává lesz, a háborgás, a lamentálás szokása kórosan elhatalmasodik rajta, képtelen felülemelkedni a hitványságon, e hitványság örökkévalóságának ismeretében magasabb nézőpontot felvenni, ahonnan a jó és rossz emberi kategóriái mindenestül relatívként tűnnek fel... Márpedig a valódi, nem habitussá, hanem még többé: szemléletté tett mizantrópiának pont ez a felülemelkedés célja. Az embergyűlölet kiteljesedése nem a gyomorfekély, hanem - a derű.

9.

Az én utópiám: a hóhér lemondó mosolya, amint megfogja a kötelet.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr328799450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

_-_-_ 2016.08.12. 09:33:30

Magyarul hol találok írásokat ettől a kettőtől?
Nicolas Chamfort
Léon Bloy

batiszkáf · http://batiszkaf.blog.hu 2016.08.12. 15:44:56

@_-_-_: Chamfort-tól még 1960-ban jelent meg egy vékony aforizmaválogatás, antikváriumból esetleg be lehet szerezni. Léon Bloy-tól viszont (tudomásom szerint) soha egy árva szó sem jelent meg magyarul, ami azért érthetetlen, mert a századforduló francia irodalmának - de megkockáztatom, hogy az egész francia irodalomnak is - az egyik legfontosabb alakja. Így csak három róla szóló írást tudok ajánlani:

epa.oszk.hu/00000/00022/00447/13993.htm

www.magyarkurir.hu/hirek/leon-bloy-francia-iro-megteresei

templummartis.blogspot.hu/2016/02/kertek-es-utcak-xliv.html

Blue Lemon 2016.10.20. 17:36:43

Bosszantóan hosszú, néhol unalmas és önismétlő, de szórakoztató és érdekes írás. Ha nem lenne szófosásod, jobban járnál.
süti beállítások módosítása