Journal réactionnaire

Batiszkáf

A lesajnáltak himnusza

2016. június 09. - batiszkáf

 

I'm proud to be an Okie from Muskogee,
A place where even squares can have a ball
We still wave Old Glory down at the courthouse,
And white lightnin's still the biggest thrill of all

Néhány hónapja a Taki's Magazine vasárnapi hírválogatásából értesültem az általam addig, bevallom, nem ismert Merle Haggard countryénekes haláláról. Hogy a cikket idézzem, "Haggard a hippikultúra, az Amerika-gyalázás és az elharapózó oikophobia hangos kritikusa volt" aki különösebb skrupulusok nélkül énekelt arról, hogy az égvilágon semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki fehér. Még a countryzene hallgatása által garantáltan kiváltott idegzsábaszerű tünetek tudatában is érdemes meghallgatni néhány dalát, mindenekelőtt a leghíresebbet, az Okie from Muskogee című darabot, melynek utótörténete sokkal több elmond a posztmodern demokrácia valóságáról, mint elsőre hihetnénk.

Az 1969-ben kiadott dal az egyszerű, földhözragadt, megrontatlan, nagyra nem törekvő, kissé talán bárgyú és poros, de a maga nemében teljes élet himnusza. A közönség - a Nixon által megénekelt silent majority - legalábbis így értelmezte a szerzeményt; legendássá az a funkció tette, amelyet a hatvanas évek forradalmai során uralomra jutó ideológia által nevetségesnek, ostobának, hovatovább kirekesztőnek és gonosznak minősülő néprétegek kollektív tudatában betöltött. El se tudjuk képzelni, az Okie from Muskogee mennyire felszabadítóan hatott azokra a megvetett és lenézett vidéki alsó-középosztálybeliekre, akik végzetesen lemaradni tűntek a haladás iramától, akiket a legtermészetesebben a történelem szemétdombjára kotort a liberális-"humanista" gőg, akiknek megrendült a hitük önmagukban és azokban a szerény, de szilárd értékekben, amelyeket magukénak vallottak, s amelyekre közösségeik épültek. (Erről a meghasonlottságról és önbizalomvesztésről, erről az értetlen rémületről ad számot - még ha eltérő társadalmi körülmények között is - Philip Roth Amerikai pasztorál-ja és John Updike Nyúlketrec-e.) Merle Haggard dalával kielégítette azt a megfogalmazatlan, de nagyon is valós igényt, hogy valaki újra megerősítse az e rétegekben emberemlékezet óta a boldogság és a helyes élet zálogait jelentő normákat; azzal, hogy ki merte mondani azokat a gondolatokat, amelyeket a változásokkal szemben tehetetlen közember a megszégyenüléstől való félelmében visszafojtani kényszerült, bátorságot és büszkeséget öntött a falvak és kisvárosok mindenfelől lesajnált lakóiba.

merle-haggard-outlaw-country-artists-2016-billboard-650.jpg

Persze nehéz elválasztani a dalt magát attól, amit a népi képzelet vetített belé. Nem kell túl élelmesnek lenni ahhoz, hogy felismerjük, szatírával van dolgunk, melyben egyértelműen jelen van a hippiknek való odavágás szándéka, de azért finoman a falusi élet kisszerűségét - a "hely, ahol az ósdi fazonok is jól érezhetik magukat", és "ahol a házipálinka a legütősebb dolog" - is kifigurázza. Haggard elmondása szerint együttesével épp egy koncertre tartott, amikor a busz ablakán kinézve megpillantották az oklahomai Muskogee-ba vezető utat jelző táblát. A zenekar egyik tagja megjegyezte, hogy lefogadná, hogy Muskogee-ben nem füvezik senki, majd viccelődni kezdtek, hogy vajon mit gondolhatnak a helyiek az aktuális helyzetről. Az alapötletből körülbelül negyed óra alatt meg is született a dal; másnap, mikor először előadták a színpadon, a közönség követelte, hogy ismételjék meg. Az viszont nem teljesen egyértelmű, hogy igazából milyen elképzelés vezette az alkotókat a dal megírásakor; maga Haggard is ellentmondásos nyilatkozatokat tett az ügyben. Egy helyütt például úgy fogalmazott, hogy a dal viccként indult, de három másodperc után felismerték a jelentőségét; máshol azt mondta, hogy apja emlékének írta a darabot, aki egy Muskogee-hez közeli farmról indult el Kaliforniába szerencsét próbálni, ahol megvetően "okie"-nak és fehér csürhének nevezték. Haggard nehezen viselte a hippik háborúellenes sipákolását: börtönviseltként tudta jól, hogy milyen az, ha valakit megfosztanak a szabadságától, és nem gondolta, hogy az elkényeztetett fiataloknak, akik mindent Amerikának köszönhettek, joguk lenne lenézni azokat az egyszerű embereket, akik a belüket is kidolgozták, elnyomásról hadovázni, amikor mások feladták a szabadságukat és az életüket a hazájukért. Megint máshol viszont azt nyilatkozta, hogy a dal a tanulatlan amerikaiak akkori életének a dokumentációja.

Megszületett hát a dal az oklahomairól, aki büszkén ecsetelte, hogy náluk senki sem szív marihuánát és nem LSD-zik, nem égetnek behívópapírokat a főutcán, nem csinálnak tréfát a szerelemből, nem növesztik hosszúra a hajukat, mint ott kinn, San Franciscóban; a futball a legkeményebb dolog az iskolában, és a gyerekek tisztelik az igazgatót. Az amerikai lobogó dicsőségesen leng a bíróság épületén. "Így szeretünk mi élni - rendben, szabadon." A dal azonnali siker, Haggard új albuma csakhamar aranylemez lett: a közönség Haggard minden koncertjén epedve várta, hogy felcsendüljön az Okie from Muskogee: alkalom volt ez a hazaszeretet, az összetartozás és a régi értékekben való hit kifejezésére, az emberek tomboltak, átszellemülten énekeltek és kiabáltak, lobogtak a zászlók, sokszor szem nem maradt szárazon. A dalból, amelyet eredetileg fricskának szántak, közösségteremtő esemény lett, mely - még ha csak rövid időre is - azzal a bizonyossággal töltötte el a változások veszteseit, a megalázottakat, hogy igenis joguk van úgy élni, ahogy megszokták, és nincs miért szégyenkezniük. (Ebből az időszakból származik az ugyancsak egyfajta konzervatív-patrióta hitvallásnak tekinthető The Fightin' Side of Me, ami még explicitebb módon szegül szembe a hippikkel: "Nem bánom, ha kiállnak azért, amiben hisznek, de ha tönkre akarják tenni az országomat, velem gyűlik meg a bajuk.") 1973-ban még Nixon elnök is felkérte az énekest, hogy adjon koncertet a Fehér Házban: a kabinetfőnök naplóbejegyzése szerint azonban az est végül elég laposra sikeredett, minthogy nem sok megbecsülést tapasztaltak a közönség részéről a countryzene iránt, noha az Okie itt is nagy lelkesedést váltott ki.

A progresszív értelmiség természetesen hápogva tiltakozott, hogy a rasszista, bigott és tudatlan redneckek Haggard kretén dalaiban lelnek igazolást a visszamaradottságukra és előítéletességükre. Később aztán a liberálisok által mindennek elmondott Haggard is kezdte terhesnek érezni, hogy bizonyos vidékiek, köztük nem egy valóban szélsőséges tapló a prófétájának tekinti őt. "Lehet, hogy az Okie sokkal szűklátókörűbbnek mutatott, mint amilyen valójában vagyok", adott hangot kétségeinek egy 1981-es interjúban, és bizony már több tekintetben másként látta a dolgokat, mint annak idején; ezekben az évek csúszott rá a drogokra is egyébként. "Néha azt kívánom, hogy bárcsak meg se írtam volna az Okie-t; nem mintha szégyellném, a legjobban azok az emberek zavarnak, akik azonosulnak vele". A patrióta alapállás azért többé-kevésbé megmaradt: a nyolcvanas években dalban kelt ki a Legfelsőbb Bíróság azon határozata ellen, mely a szólásszabadság nevében biztosította a jogot a zászlóégetésre. Abban persze volt némi irónia, amikor ő, a háborúellenes mozgalom valahai nagy kritikusa támadta a Bush-kormányzat közel-keleti demokráciaexportját - de hát ez ügyben csak igazat adhatunk neki. 2010-ben így gondolkodott az Okie kitartó népszerűségéről: "Akkoriban, amikor írtam, az amerikai jelentős részével egyetemben iszonyú tufa voltam. Már negyven éve énekelem a dalt, de ma már máshogy állok hozzá. Nagyon jól megmutatja, hogy milyen hülyék voltunk mi régebben. Engem is meghülyítettek. Azóta jobb rálátásom nyílt a dolgokra, megismertem az igazságot. Ma már másról szól ez a dal, én is más vagyok: akkor még hittem Amerikában, ma már nem tudom, hogy miben hiszek." Két évvel később azonban megint más hangot ütött meg az Okie-val kapcsolatban: "A dal himnuszává lett azoknak, akiket kutyába se vettek és nem tartottak semmire; egyszerűen büszkeséget adott nekik. Hallgassa csak meg azt a sort, hogy I'm proud to be an Okie from Muskogee. Senki nem mondott még előtte hasonlót egy dalban. Igen, a fő üzenet a büszkeség volt, és persze a patriotizmus is nyilvánvaló." Úgy látszik, maga Haggard se igen tudta, hogy mit gondoljon a szerzeményéről, mely egyszerre tetté hihetetlenül népszerűvé az egyik Amerikában, és páriává a másikban, lendítette előre a karrierjét és - saját szavaival - "vetette hátra negyven évvel" azt, mely egyfajta ikonná emelte, de eközben beskatulyázására is okot adott.

mkt_building_muskogeeok_may88.jpg

Ma igazán az ragadja meg az embert ebben a félig szatirikus, félig komoly Okie from Muskogee-ban (abban rejlik a szépsége, mondhatnánk kissé túlzón), hogy szinte nem is a mi nyelvünkön szólal meg. Másképp mondva: a dalban foglaltak egyszerűen nem fejezhetők ki a posztmodernitás fogalmi dimenzióján belül. Olyan nincs, hogy valaki megelégedjék a Muskogee-hoz hasonló helyek pállott eseménytelenségével és porfészek-mentalitásával, sőt egyenesen büszke legyen rá - hisz belénk van nevelve, mi több, tudományosan ki van mutatva, hogy az embernek minden napszakban és minden helyzetben ún. új élményeket, illetve kalandokat, még illetvébb ízeket, imákat és szerelmeket kell keresnie, hogy nem állhatunk meg egy másodpercre sem, mert kint megannyi csoda vár minket, hogy meg kell ragadnunk minden lehetőséget, hogy bele kell vetnünk magunkat (seggest kell ugranunk!) az élet forgatagába, hogy éreznünk kell a lüktetést, hogy mihamarabb el kell kezdenünk élni, hogy majd legyen mit mesélni az unokáknak, és halálunk pillanatában ne arra kelljen gondolnunk, hogy elszalasztottuk az egészet - az egyszerűen nem elgondolható, hogy valakit ne kapjon el a party heve, és ne élvezzen ki minden pillanatot. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, vallja a jelenkor, és bizony hallgatni muszáj (jóindulatú törvényhozók intenek rá bennünket) mindenről, ami nem a sokszínű és mérsékelt és toleráns és kreatív posztmodern vattacukor. Az Okie szövegét alig értjük jobban, mint egy üzbég személygépjármű-szerelési útmutatót; amint mai nyelvi készletünkkel azt sem tudjuk értelmezni, amikor Lao-ce olyanokról beszél, hogy "nem lép ki az ajtón, és világot megismer, nem néz ki az ablakon, és égi-útat megismer, minél messzebbre megy, annál kevesebbet ismer", hogy "az emberek, ha átlátnak a szomszéd országba, és áthallatszik a kakas kukorékolása, a kutyák ugatása: úgy érjék el a vénséget, halált, hogy sose jártak odaát", vagy amikor Pascal azon mereng, hogy az embernek minden baja abból származik, hogy nem tud nyugodtan megülni a szobájában.

Hiába is kérnénk tolmácsot: Pascalt nem lehet puncsfagylaltra fordítani.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr868794440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

André Goodfriend 2016.06.09. 21:29:11

Erre most Clintonné lesz az elnök...

BircaHang Média szerkesztősége · http://bircahang.org 2016.06.10. 05:55:12

A ballibaizmus Amerikában is hatalmas károkat okoz,

PiBá 2016.06.10. 08:03:29

"Még a countryzene hallgatása által garantáltan kiváltott idegzsábaszerű tünetek " - öcsém, rossz az ízlésed :)

livengood 2016.10.20. 16:24:31

Az egyik nélkül a másik nem teljes. Az ami a modernitást jelenti a hatvanas évek óta, amilyenné a nyugat vált, hiányos. Olyan nincs, hogy valaki megelégedjék a Muskogee-hoz hasonló helyek pállott eseménytelenségével és porfészek-mentalitásával, sőt egyenesen büszke legyen rá? Az iróniát meg külön is köszönöm: "tudományosan ki van mutatva".

Azt is mondhatnám, hogy minden rosszban van valami jó? Akkor minden jóban van valami rossz. Jin és jang.

Viszont a mi társadalmaink nem tűrik ezt, itt minden pillanatban dönteni kell. Jó vagy Jó. Mert persze senki sem választja a rosszat. (Kivéve e blog íróját.)