Journal réactionnaire

Batiszkáf

Batiszkáf Top 5

21. hét

2016. május 28. - batiszkáf

2015-05-07-wnpr-radios-jazz-column-highlights-university-awards-for-sonny-rollins-and-nat-reeves.jpg

Sonny Rollins

 

5. Sarah Vaughan - You're Blasé

Abban valószínűleg sosem lesz egyetértés, hogy ki a valaha volt legnagyobb jazzénekes. Bizonyos kategóriákban persze különösebb nehézség nélkül hirdethetünk győzteseket: Ella Fitzgerald minden bizonnyal a legnépszerűbb s egyben a leguniverzálisabb volt mind közül, egyszerre a visszafogottan érzelmes ballada-interpretációk és a scat-improvizálás mestere. A tragikus sorsú Billie Holiday volt az, aki a legmélyebbre volt képes hatolni a dalok előadásában, míg Carmen McRae-t folyton kikacsintó iróniája tette utánozhatatlanná. A cinikusan élveteg Anita O'Daynél senki sem értette jobban az előadóművészet, az illúzióteremtés nüanszait, tessék csak megnézni ezeket az európai koncertfelvételeket, tökéletesen felépített testbeszéde legalább annyira lenyűgöző, mint az éneke. A nagyközönség által csak élete vége felé felfedezett Betty Carter improvizációi jutottak a legközelebb a hangszeres szólók komplexitásához. A legnagyobbak közül már csak egyvalaki, Sarah Vaughan marad hátra, az ő attribútuma pedig az, hogy neki volt - profánul szólva - a legjobb hangja, ráadásul az idő mit sem vett el ennek a hihetetlen hangnak a szépségéből, erejéből és terjedelméből (nem úgy, mint Fitzgerald vagy O'Day esetében), sőt ötvenes-hatvanas éveiben talán csak még kifejezőbbé vált. A fenti felvétel 1977-es How Long Has This Been Going On című lemezéről származik, zongorán (a rá nem mindig jellemző) példás visszafogottsággal Oscar Peterson kísér, bőgőn Ray Brown, dobon Louie Bellson játszik.

 

4. Coleman Hawkins és Sonny Rollins - Lover Man

A jazz egyik legcsodálatosabb vonása az, hogy egy agyonjátszott standardből is elképesztően friss és ötletes előadások kerekedhetnek, ha kellően tehetséges zenészek nyúlnak hozzá. Márpedig ez az 1962-es felvétel igazán nincs szűkében tálentumnak: olyan nagyságok ütköznek itt össze, mint a modern jazz egyik alapítója, Coleman Hawkins és egy új szaxofonosnemzedék forradalmára, Sonny Rollins. Utóbbi éppen visszatérőben volt híres visszavonulásai egyikéből, már a The Bridge, talán legtökéletesebb albuma rögzítése után, ám az ott hallható letisztult, derűsen komoly játékot itt zaklatott, kurjongató, az akkordmenetből kilógó futamok váltják fel, amit érdekes ellenpontoz veterán partnerének klasszikus előadásmódja (habár egészen érdekes, ahogy kettejük felelgetésekor Hawkins kifinomultságából ki-ki törve önkéntelenül is idomulni kezd kollégája stílusához). A felvétel csúcspontján Rollins végtelenségig nyújtott, el-elcsukló sípolása kíséri Hawkins kimért játékát, majd Rollins bömbölve megadja a jelet a befejezésre. Azért is érdekes meghallgatni ezt a felvételt, mert Rollins ma nagyjából ugyanazt az ősatyai szerepet tölti be a jazz-közösségben, mely az album készítésekor Hawkinst illette. A nyolcvanhatodik évében járó Rollins vitathatatlanul a legnagyobb élő jazz-zenész, és épp egy újabb (igaz, ez alkalommal egészségügyi problémák által kikényszerített) visszavonulását tölti, ám rendületlenül készül a folytatásra, addig is pedig koncertfelvételeiből jelentet meg válogatásokat, a legutóbbi néhány hónapja került a boltokba. (Hallgassák meg utolsó előtti albumának nyitódarabját, a 2001-ben rögzített sodró lendületű Biji-t.)

 

 3. Lionel Hampton és Chick Corea - Sea Breeze

Egy másik nagy nemzedékek közötti - s az előzőnél sokkal valószínűtlenebb - találkozás: Lionel Hampton és Chick Corea 1978-es közös koncertje a MIDEM-fesztiválon. Hampton ugyebár a szvingkorszak nagy alakja volt, a húszas évek végén kezdte pályafutását, eleinte dobon játszott, majd áttért vibrafonra, úttörő munkássága nem kis részben hozzájárult ahhoz, hogy ennek a hangszer olyan tekintélyes hagyománya alakult ki a jazz berkein belül. 1936-ban Benny Goodman kvartettjéhez csatlakozott (egyike volt ez az első zenekaroknak, ahol feketék és fehérek együtt játszottak), később aztán megalakította saját formációit, melyekben legendás muzsikusok próbálgatták szárnyaikat. Az általa képviselt stílus az ötvenes évekre kissé meghaladottá vált, de Hampton élete végig megőrizte széles látókörét és nyitottságát az új irányzatok felé, amit mi sem bizonyít jobban, mint ez az együttműködés a nála több mint harminc évvel fiatalabb, az avantgárdban és a fúziós zenében egyaránt otthonos Coreával. A fenti sötétes hangulatú szerzemény egyébként először Song for Sally címmel jelent meg Corea Piano Improvisations vol. 1. című lemezén, azóta inkább Sea Journey néven lehet találkozni vele, bár a Hampton-féle album leírásában valamiért Sea Breeze-nek keresztelték. Egészen elképesztő, hogy Corea és Hampton milyen jól ráéreznek egymás játékára, könnyeden kerülgetik egymást vagy épp utánaszaladnak a másiknak, amit már csak az tud felülmúlni, amikor Hampton 7:40-nél mindenki derültségére a szvingklasszikus Undecided-ot idézi meg. Gondoljunk bele, mekkora távolság feszül a két művész zenei világa között, s mégis milyen természetes az egész. (Hampton kalandozásaira a modern irányzatokban emlékezetes példa az album egy másik darabja, a Coltrane szerezte Moment's Notice, valamint a szintén Coltrane-kompozíció Giant Steps, ezúttal a Buddy Rich Big Band közreműködésével.)

 

 2. Jimmy Giuffre 3 - Jesus Maria

A jazz és a klasszikus zene elemeit ötvözni igyekvő, kérészéletű mozgalom, a third stream (külön bejegyzést is tervezek egyébként szentelni ennek az irányzatnak) fontos alakja volt Jimmy Giuffre, aki Woody Hermannél kezdte pályafutását, az ő együttesének írta leghíresebb kompozícióját, a magyar közönség által is ismert Four Brothers-t (itt Anita O'Day előadásában hallhatják). Az ötvenes évek végén Jim Hall-lal és Bob Brookmeyerrel egyfajta minimalista, kamarazenei hangzás kifejlesztésére törekedett, majd Paul Bley-jel és Steve Swallow-val egy sajátos, meglehetősen radikális és a közönség részéről leginkább értetlenségbe ütköző free megközelítést hozott létre. Ezekben az évekből származik a Carla Bley által szerzett Jesus Maria sallangmentes, csodálatosan szép feldolgozása.

 

1. Ahmad Jamal Trio - Where Are You

Valahogy így képzelem az ép, megrontatlan létezést - valahogy így kéne élnünk, azzal a minden ellentmondáson túllendülő, játékos derűvel, amit ez a koncertrészlet áraszt. Kezdésnek ajánlom, hogy hallgassák meg ugyanezt a dalt Sonny Rollins már említett The Bridge-éről - ami ott félénk, majdhogynem visszafojtott vallomás, az itt alkalom a túlcsorduló öröm kifejezésére - s hozzá felsorakozik a Jamal-féle modor összes jellegzetessége, az az elegancia, ahogy rövid, vissza-visszatérő zenei elemekből, mondhatni legókból építi fel a játékát, a szinte lebegő cifrázások, az éles ritmus- és hangerőváltások, a levegősség (Jamal művészetének ez az aspektusa különösen Miles Davisre volt nagy hatással még az ötvenes években, ami Davis szólóinak takarékosságában, a csend szerepe iránti figyelmében erősen érződik is). Persze ne feledkezzünk meg a kiváló kíséretről, James Cammack bőgősről és Idris Muhammad bőgősről sem. Jamal pedig... ha fentebb azt állítottuk, hogy Sonny Rollins a legnagyobb élő jazz-zenész, akkor ő nyugodtan pályázhat a dobogó valamelyik helyére.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr108750970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.