Az autóversenyzés jószerével teljesen hidegen hagy, vasárnap délutáni szieszta-segédeszközként olykor ugyan hasznomra válik, de ennél tovább nem terjed a viszonyunk; ezért aztán Bernie Ecclestone működése sem igen foglalkoztatott soha - azzal többé-kevésbé tisztában voltam, hogy több ízben tett ún. megengedhetetlen, botrányos kijelentéseket, melyek nemzetközi sápadozásra adnak okot, hovatovább felháborodásuk kifejezésére sarkallnak minden tisztességes, jóérzésű embert, ám mindezt betudtam egy nagyon gazdag és a neomorálból, úgy látszik, nem eléggé képzett ember bumfordiságának.
A 444.hu legutóbbi híradása azonban felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy, ha ne is ássam bele magam túl mélyen Ecclestone életébe és munkásságába, legalább a Wikipédia-oldalát megnyissam. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, én a híres emberek szócikkeiben a "Controversies" szekciót szeretem a legjobban, és mindig innen kezdem az olvasást; valahogy úgy állok ehhez, hogy ha valakivel kapcsolatban ma, 2016-ban nincs semmi említésre érdemes megbotránkoztató állítás vagy tett, akkor a többit nagyjából már kitalálom, és nem érdekel; a kicsit is rokon lelkekre viszont egyedül itt, a jelenkor által döbbenetesnek ítélt dolgok között találhatok rá. (Lazán ide kapcsolódik Philip Larkin esete: a 20. század brit költészet - Ted Hughes mellett - talán legnagyobb alakjáról, akiről eladdig csupán némi homályos jobbos szimpátiát lehetett feltételezni, halála után kiadott levelezéséből kiderült, hogy, mondjuk úgy, akár rasszistának, idegen- és nőgyűlölőnek is tekinthető nézetekkel rendelkezett, hogy mást ne említsek, efféle versikékkel szórakoztatta barátait. Az újságokban persze már másnap gondterhelten görnyedezett a kérdés: olvashatjuk és szerethetjük-e Larkin verseit úgy, mint korábban? Ami engem illet, őszintén nehezemre esik elképzelni azt az embert, akivel Larkin meggyőződéseinek elfogadhatatlansága ne szerettetné meg csak még jobban a költőt.)
Ha rokon léleknek nem is merném nevezni, annyi biztos, hogy tekintélyes botránylistájával Ecclestone nőtt a szememben: lehet, hogy egy felszínes, korrupt, pénzhajhász törpe csupán, de oly káprázatos nonchalance-szal hangoztatja faragatlan nézeteit, hogy azt öröm nézni. Amikor Sepp Blattert veszi védelmébe, az persze megmosolyogtató; a magam részéről Putyin iránti rajongását meg a különféle kétes kormányzatokhoz való profitorientált törleszkedését sem tudom értékelni (mellékesen jegyzem meg: nehezen fér a fejembe, hogy a jobboldalon miért várják olyan sokan egy, a kommunizmus eszmei szépségét ecsetelő volt KGB-stől az európai civilizáció megmentését), ám ha belegondolunk abba, hogy az övéhez hasonló mamutszervezetek irányítói mekkora lelkesedéssel szállnak síkra különféle globalista utópiákért, és miként működnek közre a Jóság nemzetközi terrorjában, Bernie tulajdonképpen nem jön ki rosszul a dologból. A nyomorúságos Európa-projektből és a migránsokból, köszöni, nem kér, Donald Trumpról pedig (minden normálisnak mondható emberi létformával egyetemben) azt tartja, hogy kiváló elnök lenne belőle. A nőket háztartási eszközökhöz hasonlító tréfálkozásából meg a Hitler vezetői képességeit méltató megjegyzéseiből kiderül, hogy profi provokatőrrel van dolgunk; amikor barátját, Max Mosleyt ajánlja miniszterelnöknek, akkor az is egyértelművé válik, hogy a profizmushoz szenvedély is társul. (Aki nem tudná: Max Mosley, a FIA egykori elnöke Sir Oswald Mosley-nak, az angol fasiszta párt vezetőjének és Diana Mitfordnak, ennek a szélsőjobbos vonzalmait élete végéig vállaló finom kritikushölgynek a fia. A húszas-harmincas évek társasági életének középpontjában álló és gyökeresen eltérő utat bejárt Mitford-nővérek élete - kezdve a elismert íróvá cseperedő Nancyvel a Hitlerrel közeli kapcsolatot ápoló, egy időben feleségjelöltjeként is számon tartott Unityn és a fasiszta körökben tevékenykedő, a háború idején férjével fogvatartott Dianán át a kommunista, az amerikai temetkezési bizniszről írt könyvével sikert arató Jessicáig - egyébként hihetetlenül érdekes téma, külön posztot érdemelne.)
Mindazonáltal Ecclestone-ban a keményen demokráciaellenes kijelentései tetszenek a legjobban: szerinte a demokrácia - akár politikai szisztémaként, akár másként értelmezve - ostoba és kártékony dolog, mely nem való "sehova". Magam se mondhattam volna jobban. Mindettől függetlenül lehet, hogy Bernie egy alávaló ember, de egy bő félórás utánajárásból egy összességében inkább szimpatikus ember képe rajzolódik ki. Persze szívesen várok minden cáfolatot. Addig is... Feel The Bern!
