Journal réactionnaire

Batiszkáf

A kortárs művészetről

A nagy El Kazovszkij-szemfényvesztés

2016. április 14. - batiszkáf

 

A minap véletlenül ráakadtam a Nemzeti Galéria nemrég zárult, A túlélő árnyéka - Az El Kazovszkij-életmű című kiállításának a prospektusára. A kiállítást még valamikor ősszel néztem meg, tervbe is vettem, hogy írok róla egy posztot, aztán mindjárt el is felejtettem a dolgot; ám most, hogy újra elolvastam a kiadványt, és tajtékozva tudatomba tolultak az emlékek, ráébredtem, hogy tartozom ezzel az írással az emberiségnek. Igazából nem is annyira El Kazovszkij jelentéktelen munkásságáról, mint inkább a modern művészetfelfogásról szeretnék értekezni; nem mintha sokat tudnék hozzátenni ennek elemzéséhez, sokan és jól megfogalmazták már, miért is veszedelmes az a filozófia, melynek jegyében az elmúlt évszázadban kisajátították és gyökeresen átértelmezték a művészeteket; csupán néhány érdekességre szeretnék rámutatni.

Aki nem ismerné őt: El Kazovszkij 1948-ban született Leningrádban, tizenhat éves korában költözött Magyarországra; a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a Fiatal Művészek Stúdiójának és a Fölöspéldány-csoport tagja volt, festészettel, performansszal foglalkozott, díszlet- és jelmeztervezőként dolgozott; a progresszív értelmiség és a "korabeli nem-hivatalos, (fél)underground kortárs művészeti szcéna" belfat_7893.jpgterjes világának sztárjává vált, akit a modern képzőművészet lejárt közhelyeinek ötlettelen variálásában kimerülő művészete dacára kiugróan eredeti és fontos alkotóként aposztrofáltak azok, akik - egyetemi katedrákkal, kulturális rovatokkal és kuratóriumi helyekkel a hátuk mögött - már csak aposztrofálni szoktak embereket. El Kazovszkij természetesen egy "nyíltszívű, érzékeny, roppant bátor és könyörtelenül őszinte" művész volt, aki semmibe vette a fojtogató társadalmi normákat, és merészen szembeszállt mindenfajta elnyomó hatalommal, éppen ezért az állami kitüntetések sem maradhattak el, a Munkácsy-díjat még a halódó szocialista rendszer ítélte oda, a Kossuth-díjat már a Miniszterelnök Úr első kormánya adományozta neki. 2008-ban halt meg rákban.

"El Kazovszkij vitathatatlan magátólértetődéssel, mégis talán talán túl korán lett részese az uralkodó kánonnak: még azelőtt bekerült a halhatatlanok panteonjába, mielőtt igazán szembenéztünk volna vele. Ez azt is jelenti, hogy a saját generációján kívül alig ismerik." A prospektus bevezetője rögtön megüti az alaphangot: a művésznő Jelentőségére vonatkozó enyhén tautologikus állítást (és most tekintsünk 20150310el-kazovszkij3.jpgel attól, hogy a halhatatlanok panteonjába való bekerülést barátok, ismerősök, a szakma szűk körén kívül bárki észlelte-e) egy, a mai művészeti diskurzusra oly jellemző mondvacsinált álproblémába - a szembenézés hiánya - oltja, aminek semmi értelme sincs, de gyakorlatilag bárkiről és bármiről a mellélövés különösebb veszélye nélkül elmondható, nagyszerűen meg lehet tölteni vele folyóiratokat és monográfiákat, ráadásul kellőképp Mélyenszántón és Gondolatébresztőn hangzik ahhoz, hogy leplezze a nagy semmit, egy mérsékelten tehetséges valaki menthetetlenül érdektelen ténykedését. (Esküszöm, ha egyszer megalakítom a Batiszkáf Forradalmi Frakciót, a szembenézésről papolók lesznek az elsők, akiket egy kocsi csomagtartójából kaparnak elő a német-francia határon.) Az pedig külön megejtő, hogy a szöveg szerzője, Rényi András művészettörténész naivan ebből az imaginárius problémából vezeti le, hogy El Kazovszkij kezd feledésbe merülni. Még véletlenül sem jut az eszébe az, hogy az a háború után született csődnemzedék, melyhez ő is tartozik, ugyancsak az elmúlás felé kúszik szép lassan, hogy többé nem ők mondják meg, hogy kire illik emlékezni és kire nem, hogy májfoltos kezeikkel már nem ők barkácsolják össze a panteonokat. Bizony kérészéletű volt a halhatatlanság, amit a kedvenceiknek kiosztottak. Rényi nem látja be, hogy már így is röhejesen sokáig tartották fogva a kulturális (és - tegyük hozzá rögtön - a politikai) életet; mintha a hatvanas évek dicstelen forradalmai feljogosították volna őket arra, hogy örökké ők legyenek az irányszabók és a mérvadók, mintha ők képtelen volnának megöregedni és érvényüket veszteni, mintha őket nem lehetne megkérdőjelezni, mintha nekik, a nagy szabadságharcosoknak és örök tiszteletleneknek, egyszerűen tilos lenne kimenni a divatból. (Az igazán tragikus az, hogy gügye gyerekeik és unokáik hosszú ideig hagyták is magukat megvezetni, sőt néhányan talán még mindig áhítatosan zengik a Let The Sunshine In-t, visszarévednek Vörös Dany és utcakődobáló pajtásai korába, és ötvenéves szlogeneket hajtogatva vizionálnak megújulást, mámoros ifjúságot és romantikus felforgatást. Hiába azonban minden mesterkedés, a kivénhedt lázadók uralmának lassan végleg bealkonyul; az ezredfordulós generáció kíméletlenül a szemétbe fogja söpörni őket, hogy nekiálljon a maga módján, a maga értékeitől vezérelve taszítani még mélyebbre a világot. Kétségem sincs afelől, hogy ami jön, az csak még rosszabb lesz. Ettől függetlenül El Kazovszkij és társai csak azt kapják, amit megérdemelnek: feledést és közönyt.)

Nem tompa síkság

De foglalkozzunk most a jelennel, hiszen egyelőre igenis van El Kazovszkij-kiállítás és van több tízezer látogató. Az "ünnepélyes-monumentális fogadótérben" a művész Dzsan-panoptikum nevezetű, erősen maszturbatív jellegű projektjéből való díszleteket tekinthetett meg a látogató. El Kazovszkij évente megrendezte ezt az "emblematikussá vált" pszeudo-rituális performanszot, mely során Paul Claudel- és Diogenész Laertiosz-részleteket adtak elő az általa személyesen felöltöztetett és instruált barátai. Hogy magát a művészt idézzem: "A Dzsan-panoptikum... olyan, mint az isteneknek szóló áldozatbemutatás, mint a karácsony megünneplése. [...] A panoptikum állóképeiben nem meghatározott személyeket mutatok be, hanem éek_fp_136.jpglő embereket, akik bizonyos kulturális sémákat testesítenek meg. [...] A panoptikum: <<játék az eltárgyiasításról>>. Bálvány születik, amely lelket kaphat, majd lassan elkopik, elroncsolódik, hogy aztán emlékműveket állítsanak neki, amely egy új bálvány." Valójában egy összefüggéstelen vallási, zenei és irodalmi és képzőművészeti elemekből és motívumokból összeállított megalo- és egomán testszínházi katyvaszról van szó, ami hamis fennköltségével azt próbálja elhitetni, hogy Komoly Művészi Tartalmakat rejt, miközben egy Kisváros-epizódban több kreativitás van. Véletlenül sem akarok azzal a primitív érvvel előrukkolni, hogy "ilyet én is tudok csinálni", mert ilyesmit leginkább félanalfabéta prolik szoktak mondani, de abban biztos vagyok, hogy bárki, aki kicsit is érti a kortárs képzőművészet nyelvét, könnyűszerrel összerittyentene egy ilyen előadást. Elég csak komoly arccal "áldozatbemutatásról" és "eltárgyiasításról" hadovázni, egy sekélyes, de a posztmodern esztétikán érlelt kritikuslelket elzsongító mondanivalóval leönteni szimbólumok, idézetek, önreflexív utalások és reminiszcenciák zavaros halmazát, kiötleni egy mesterkélt koreográfiát, extravagáns göncöket rángatni a "fétistárggyá" nyilvánított szereplőkre, és kész is az egész.

A következő teremben aztán megtudhattam, mégis mi hívta létre a Dzsan-panoptikum hosszú, hosszú éveken át tartó blöffjét: ez pedig nem más, mint az "ősesemény", a művésznő és Can Togay találkozása. Utóbbi kapcsán érdemes néhány szót ejteni a napjainkb01224413814.jpgan annyira elterjedt általános művész alakjáról, aki a művészeti ágak közti határok elmosódása jegyében beleártja magát mindenféle kulturális tevékenységbe, egyforma természetességgel színészkedik, rendez filmeket és színdarabokat, fest, ír verseket és ötöl ki performanszokat, amivel persze még nem is lenne semmi baj, csak éppen az esetek nagy százalékában nem a fékezhetetlen leonardói zseni erupciójáról van szó, hanem az önmagát koncentrálni képtelen középszerűség jobb híján való polihisztorkodásáról. "Vegyük úgy, hogy valójában zenész szerettem volna lenni, az nem jött össze, a felsoroltak és még néhány, meg nem nevezett tevékenység, mint pl. valamennyi konceptuális munka pedig mind ahelyett vannak" - nyilatkozza megkapó őszinteséggel maga Can Togay.

Az efféle művész persze remekül eltapicskol a mindenkori művészeti élet langyosvizében, kiállításmegnyitókra és kulturális tévéműsorokba hívják, a Magyar Narancs Snoblesse Oblige rovatában megbízható rendszerességgel feltűnik, a Literára pedig költői szösszeneteket és recenziókat ír, melyekben az elviselhetőnél jóval többször használja az "egybeolvasás" és az "összejátszatás" kifejezéseket, vagy ami még rosszabb, műalkotásokat az Esterházytól és Parti Nagytól ismert modoros hangsúllyal fontosnak minősít. (Ha meghallom a Litera szót, kibiztosítom a browningomat, mondhatnám Hanns Johstot parafrazeálva.) Az általános művész bábjából előbb-utóbb elkerülhetetlenül kibújik a kulturális szakember vagy a kultúrfunkcionárius gyönyörű pillangója, mely projektigazgatói szerepkörben rebegteti a szárnyait, országról országra, kulturális intézetről kulturális intézetre száll, vagy zsűrik, szakmai grémiumok, alapítványi kuratóriumok és ösztöndíjbizottságok tagjaként a kultúrtámogatási rendszer különböző színtereit repdesi körül. (Hát nem figyelemreméltó, hogy a korlátlan szabadság, a transzgresszió, a folytonos tabudöntögetés lázában égő kortárs művészet mennyire magától értetődő módon simul bele a modern polgári állam lélekölő gépezetébe? Érdemes felidézni Baudelaire kijelentését, miszerint egy kitüntetést elfogadni annyit jelent, hogy elismerjük az állam jogát arra, hogy megítéljen bennünket. Az állam elnyűtt csecsein lógó "bátor" és "őszinte" művészek végtelen elvtelensége és az önnön létét biztosító értékek - rend, tekintély, tisztesség - lejáratását finanszírozó állam végtelen ostobasága együttesen hozzák létre azt az intellektuális vákuumot, amit kortárs művészetnek nevezünk.)

Térjünk vissza az "őseseményhez", ehhez az 1975. január 15-i dátumhoz, mely El Kazovszkij magánmitológiájának alapköve, "egy új, saját időszámítás kezdete". A művésznő így írja le néhány napig tartó kapcsolatát a "ruméliai csillaggal": "Ezt az eseményt sokszor megünneplem, ahogy évről évre karácsonykor Jézus születését szokták ünnepelni. Mert csodálatos, paradicsomi élmény volt: a végtelenül nehezen elérhető boldogság, amit annyira vártam mindig, és már le is mondtam róla. [...] Teljesen mindegy, hogy a valóságban vagy csak a lélekben játszódnak le a történések, és nem kell valóságosan, fizikailag is gyakorolnom a másik feletti uralmat, ha lélekben megélem, hogy ő maga totálisan nekem áldozza az életét, hogy számomra van, és vandorallat_libikokan.jpgszámomra született... Az a Paradicsom, az igazi boldogság. [...] Nem tompa síkság ez, hanem az abszolút élet, pillanatcsúcs." Nos, készséggel elhiszem, hogy a szerelmi eufóriának ez a rövid időszaka hatalmas szerepet játszott El Kazovszkij életében, és azt sem állítom, hogy ne lett volna joga ezt a "pillanatcsúcsot" valamilyen formában megjeleníteni a műveiben. A probléma azzal a móddal van, ahogy a konkrét személyes élményt művészi síkra átültette - és ez nem csak rá, hanem az egész modern művészetre igaz.

Az a felfogás, mely úgy tartja, hogy a művész valamiképpen önmagát, a saját töredékes és halandó lényét fejezi ki az alkotás során, megfosztja a művészetet minden valódi téttől és relevanciától; ahelyett, hogy az individuális élményt megismeréssé lényegítené át, feloldaná az egyetemesben, és az örök létezők magasába nyitna utat, az élményt durván visszafojtja az esetlegességbe, az értelmetlen, puszta tényekbe. El Kazovszkij művészete legfeljebb az El Kazovszkij nevű, néhány évtized erejére életre kelt, tünékeny organizmus végső soron jelentéktelen benyomásairól, érzeteiről és érzelmeiről ad számot; hiába épít ki magának egy komplett szimbólumrendszert, egy kiterjedt mitológiát, nem szándékozik túlmutatni a viszonylagos, földi jelentéseken, sőt azáltal, hogy egoisztikus és gyermeteg módon "őseseménnyé" avat és fetisizál egy pőre dátumot, egy tökéletesen magánérdekű és -értelmű történést, a befogadót agresszívan visszarántja az élet tényszerű banalitásába. Kétség sem fér hozzá, hogy az ember magára ismerhet El Kazovszkij műveiben - de még véletlenül sem ismerhet Magára; megállapíthatja, hogy ezek az élmények saját életében is fellelhetők, és ki tudja, talán kifejezetten erős érzelmi reakciókat váltanak ki belőle a látottak, de ez a megrendülés steril, nem emel egyéniségünk nyomorúságos, szűkre el_kazovszkij.jpgszabott valósága fölé, hanem csak még jobban beletaszít. El Kazovszkij hormonművészetében az az igazán visszataszító, hogy szemérmetlenül rájátszik a belénk nevelt monomániás kényszerekre. Nem gondolom, hogy a művészetnek feltétlenül feladata az, hogy erkölcsös legyen. Az viszont, hogy aljas módon csak erősítse ragaszkodásunkat egzisztenciális rögeszméinkhez, és még jobban elhomályosítsa azt, ami már amúgy is alig kivehető, megbocsáthatatlan.

Magára a művésznő festészetére nem érdemes sok szót vesztegetni: nem különösebben emlékezetes, de többé-kevésbé hozza a kortárs középszer színvonalát; afféle orosz konstruktivistákon edződött Giorgio de Chirico-utánérzés, némi expresszionista svunggal megtámogatva. A kiállítás javára legyen írva, hogy nem hagyott unatkozni. A századik ugyanolyan farkasos-sivatagos-árnyékos kép után az érdeklődésem kezdett végképp kritikus szintre kezdett csökkenni, ám a sejtelmes A nemek terme névre hallgató részbe térve rögtön magasra szökkent a kedvem.

Magától értetődő "természetesség"

"Közismert, hogy El Kazovszkij - mai szóhasználattal szólva - transznemű volt: már igen fiatalon meghasonlott azzal a ténnyel, hogy biológiailag nőnek született" - írja a kiállítási vezető. A tavalyi év egyik legjelentősebb történése a Bruce Jenner megrendítő drámájával felvezetett transzgender tavasz volt: ahogy mondani szokás, a közfigyelem egy eleddig nem kellőképpen mélyen tárgyalt, hovatovább elhallgatott problémára irányult, s miközben a progresszív média nekirugaszkodott a feladatnak, hogy vaskos szenvedésstasztitikákat és emberi jogokat lobogtatva újabb előítéletet űzzön ki a társadalom testéből, falatnyi estélyibe bújt tagbaszakadt férfihölgyek vonultak be szamárháton Hollywoodba. A transzszexuálisok hányattatásaival immáron közönség- és kritikai sikernek örvendő filmek, sorozatok és realityműsorok foglalkoznak; a hagyományos nemi meghatározások vériszamos mítosza végre egyszer s mindenkorra kiszorulni látszik a közösségi oldalak regisztrációs felületéről és az iskolai vécékből. El Kazovszkij művészete tehát nem is lehetne aktuálisabb; a IV. LMBT Történeti Hónap keretében természetesen külön tárlatvezetéssel várták a látogatókat. Ez az eseménysorozat egyébként eredetileg az Egyesült Államokban jött létre azzal a céllal, hogy bemutassa az LMBT közösség gazdag és sokszínű kultúráját; azt a kultúrát, melynek ismeretesen olyan kimagasló figurák törtek utat, mint például a magát az egyetemes kultúrtörténetbe ikonikus kutyaszarevésével beíró Divine. Mielőtt rátérnénk El Kazovszkij munkásságának queer-esztétikai értelmezésére, adjuk át magunkat az érzésnek az úriember egyik slágerével. A java még csak most következik!

"Ez a terem tehát nemcsak a szexus és a gender tematika miatt, hanem El Kazovszkijnak a társadalmi kényszerekkel és előítéletekkel való elszánt szembefordulása miatt is kapta "A nemek terme" elnevezést" - világosít fel bennünket Rényi-Vergilius, hogy aztán olyan kijelentések megfogalmazására ragadtassa magát, mint hogy "El Kazovszkij bátran és következetesen <<állított élére>> egy nagyon valóságos emberi problémát, amelyet a társadalom többsége szívesebben intézne el magától értetődő <<természetességként>>, holott nem az." Egészen érdekes, hogy manapság csak és kizárólag azt szokás "nagyon valóságos emberi problémának" hívni, amire felvilágosultabb korokban a szégyenfán vagy a máglyán eszközöltek volna ki megoldást, ám ezzel most ne foglalkozzunk; és bár újfent feltehetnénk a kérdést, hogy ugyan mennyiben "fordult" bármivel és bárkivel is "szembe" az, akit az Oktatási és Kulturális Minisztérium, vagyis az elviekben a társadalom akaratát kifejezni hivatott demokratikus kormányzat saját halottjának tekinti, nagyvonalúan lendüljünk tovább, hiszen a mézajkú esztéta egy pillanatra sem hagyja elmélázni az embert.

"Az ember szexuális viselkedésének normáit kultúránkban évezredek óta a hímnem és nőnem természettől adottnak tekintett bináris kódja határozza meg. Bár a nyugati modernitás sokat oldott rajta, a közfelfogás ma is úgy tartja, hogy az ember vagy férfinak, vagy nőnek születik - kialakult társadalmi szerepet kell elsajátítania, a férfiasság és nőiesség készen talált mintáihoz kell alkalmazkodnia. Ezért a transzneműség ma is szinte értelmezhetetlen állapot a többség számára" - kiált az éjszakába Rényi, és bizony az én szívem is belefacsarodik abba, ha valaki úgy lóbálja a lába között lógó társadalmi konstrukciót, mintha nem volna identitáspolitika, patriarchális elnyomás és Papp Réka Kinga a világon, szóval nagyon is értem a nép genderideológiai képzetlensége fölötti morális felháborodást. "Persze minden identitás kompozíciós munka eredménye, ami már gyermekkorunkban kezdetét veszi. Szerepeket sajátítunk el, nagyrészt olyanokat, amiket környezetünk elvárásaielkazovszkij.jpg párosítanak biológiai adottságainkhoz. Egyszerűbben szólva nem fiúknak és lányoknak születünk, sokkal inkább azokká válunk. Eljátsszuk, ismételjük és magunk is alakítjuk identitásunkat, újra és újra, minden egyes nap, anélkül, hogy folyamatosan tudatosítanánk azt" - ezt már a mindig kitűnő Kettős mérce blogon olvasom; a szöveget létrehozó organizmus, mint az bizonyára Önök is észrevették, Jean-Paul Sartre oldalbordájának revelatív kijelentését idézi fel, mely - amennyiben hihetünk a feminista hagiográfiáknak - valóságos forradalmi tett volt a maga idejében; ami a tett súlyosan lengő gyümölcseit illeti, azokhoz csak most kezdünk (Nemes Nagy Ágnes szép szavával élve) hozzáízeledni. "El Kazovszkij tehát nemcsak képeket, hanem identitást is komponált. Őszintén és szuggesztíven vitte színre vagy tette képpé önkeresését. Ez az, ami miatt saját korában hihetetlen népszerűségnek örvendett, és ami miatt ma is releváns alkotónak számít." A blogról tudom meg egyébként azt is, hogy El Kazovszkijt "férfiként kellett kezelni, s ha ez nem történt meg, például ha női névre címeztek neki egy hivatalos levelet, képes volt hisztériás rohamot kapni"; aligha meglepő hát, hogy a kiállítás angol nyelvű tájékoztatóin következetesen hímnemben tettek utalást a művésznőre.

Nagyon tévednénk azonban, ha El Kazovszkij transzneműségét elintéznénk ennyivel. Ahogy egy Váradi Júliának (ki másnak?) adott, a kiállításon is megjelenített interjújában megvallotta: "Az én helyzetem más, mert egy számomra furcsa női testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőnek látok, és mint nőket szeretem őket." Ne feledjük: a tünetegyüttest korunk (a fenébe is, nem az én korom, az övüké) mint valamiféle extrém büszkeségre jogot adó állapotot kezeli; és látva, ahogy nagyon műértő arcot öltött öregasszonyok El Kazovszkij sivár mentális börtönének kellékei közt totyognak, alaposan megvizsgálva az összes szadisztikusan megkínzott, vérző, csonka testről készült festményt, végigolvasva minden BDSM-szubkultúráról és camp előadásmódról szóló Rényi-féle hablatyot, valami furcsa együttérzés fogott el a művésznő iránt. Ez az igazán sosem felnőtt, a kamaszos fantáziák szintjén megrekedt, túlérzékeny, ráadásul szerteágazó mentális problémákkal sújtott lény balszerencséjére olyan korban élt, mely ahelyett, hogy szembesítette volna őt az efféle létezés tarthatatlanságával és - ami még több - röhejességével, csak még jobban belehajszolta az egzisztenciális káoszba. Megrázó, hogy El Kazovszkij közege milyen jéghideg megértéssel és mélyen szívtelen éljenzéssel fogadta azt, ahogy meghasonlottságából és gyökértelenségéből fabrikál magának nyomorúságos identitást, ahogy tehetségét kortárs sablonokban és valamiféle monomániás művészetvallás megszállottságában oldja fel, ahogy büszkén - nyíltan és felvállaltan és szemtelenül és még ezernyi olyan módon, melyet posztmodernitásunk erényesnek tart - elveszejti magát. Őszintén sajnálom őt, hogy komolyan vették.

*

Az egészben valójában nem is El Kazovszkij végső soron jelentéktelen szó- és festékfecsérlése a legszégyenletesebb, hanem az, hogy nincs, aki hangosan és becsületesen kiröhögné azt. Az intellektuális tisztesség megsértésének sok módját ismerjük, persze, vétkesek közt cinkos, aki néma; de aki nem nevet fel ott, ahol valami végtelenül komikus dolog illeti magát, szinte követelve, hogy kinevessék, nem tesz ugyanúgy kárt az igazságban? A humor létfontosságú őszinteségéről és a nevetésről mint egzisztenciális állításról ebben az értelemben nem szokás beszélni, pedig El Kazovszkij példájából láttuk, hogy olykor egyedül a röhögés képes - vagy lenne képes - megtörni a dühöngő zűrzavart, és megsejtetni egy elveszettnek hitt rendet és értelmet. A nevetés elmaradásához pedig szorosan kapcsolódik egy valódi ellenkultúra hiánya, egy olyan ellenkultúráé, mely - Joseph de Maistre ellenforradalom-tézisét megidézve - nem egy ellentétes jelű kultúra, hanem a kultúra ellentéte. Minthogy a kultúra, ez az amúgy jellegzetesen modern fogalom ma legtöbbször már csak fáradt ködevést, gazdasági érdekeket, lepcses hazudozást és egészen konkrét szellemi lealjasítást takar, égető szükség volna egy harcálláspontra, ahonnan ennek a hamis konstrukciónak a kritikája minden finomítás és szűrő nélkül megfogalmazható. Ki mondja ki végre, hogy egy Maurer Dóra-retrospektív körülbelül annyira érdekfeszítő, mint Lamperth Mónika szexuális élete? Ki mondja ki végre, hogy feLugossy "Laca" ún. installációi értéktelen, zagyva lomok? Ki mondja ki végre, hogy hiába a posztmodern esztétika válogatott ürügyei, a Viktor-portrékat gyártó Nagy Kriszta Tereskova mindig is csak az marad, ami: egy gátlástalan plagizátor; s hogy nála csak a plágiumot kiáltó drMáriás mesterplagizátor szánalmasabb?

Amíg ezek a kérdések nem hangoznak el, ne is várjunk semmiféle reneszánszt.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr988550806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alfőmérnök 2017.01.19. 18:01:42

"Ha meghallom a Litera szót, kibiztosítom a browningomat, mondhatnám Hanns Johstot parafrazeálva."

Nyöhehe, szegények néhány jobboldali kommentelő miatt kénytelen voltak megszűntetni a kommentelési lehetőséget a site-on.
"A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat."
Szóval a kiposztolt cikkeik alá lehet még írni a facebookon -- de már ott is moderálnak, kitiltanak.

Alfőmérnök 2017.01.20. 21:21:58

Még egy idézet Rényitől:
"Élet és mű belső koherenciájának manapság igencsak ritka személyes programja nyilván a filozófusi indíttatás következménye - a gondolkodás megélésének, praktikus konzekvenciái vállalásának ama szigorú normájából ered, amelyet Radnóti - immár talán egyetlenként - egykori mestere, Lukács György szellemi és morális örökségéből ma is érvényesnek tekinthet."
(Alfőmérnök gyűjtése:
kkbk.blog.hu/2011/03/06/lukacs_es_tanitvanyai )

p_ilonka 2017.03.21. 13:54:25

El Kazovszkij művészete sohasem érintett meg. Valahányszor lehetőségem volt, végignéztem a képeit, mert rám is hatással van a folyamatosan dicsérő propaganda, de végül csak vállvonogatva tovább léptem. Az egész hihetetlenül unalmas volt és tulajdonképpen alibi-festészetnek tűnt. Ezért nem is érdeklődtem a művész felől, a fenti cikkből értesültem privát pokláról, amit az identitása generált.
Nem mintha ez számítana bármit is, még így utólag sem. Én nem várom el egy művésztől, hogy szimpatikus legyen, mint ember; az csak hab a tortán. Nekem elég, ha a műveit tudom élvezni. Ez vele nem jött össze. És még sok más – egyébként nagyon híres és elismert – művésszel is vagyok így: műveiket ócska blöffnek látom, afféle tízperces mutatványnak. Kábé ennyi idő alatt készülnek el, és nagyjából fele ennyi ideig lehet rájuk emlékezni.
A jelenleg uralkodó szemlélet szerint a hiba bennem van. Ha nem értem, akkor nem nekem szól. Rendben.
És mi van akkor, ha a művészt baráti körén kívül senki sem érti? Akkor a korát meghaladó művészről beszélünk.
Egyetlen mérce van csak, amely hiteles lehet és független a saját ízlésünktől: az utókor. Ha El Kazovszkijt halála után évtizedekkel is kiállítják, képeit megveszik, epigonok másolják, hatása kimutatható a fiatalabb művészek munkáiban, akkor nagy művész volt. Ha nem, nem.
Kicsit időigényes dolog, de az eljárás működik az irodalommal és a zenével is.
De nem sok értelme van, hogy működjön. Ha kivonjuk saját ízlésünket a művészetből, akkor az egész az értelmét veszti.