Journal réactionnaire

Batiszkáf

Az erkölcs ördöge

2016. március 11. - batiszkáf



A mai kor a történelem messze legerkölcsösebb időszaka. Mai szemmel végtelenül naivnak tűnnek a hatvanas évek forradalmárai, akik őszintén hittek abban, hogy az erkölcsi rendszabályokat eltörölve egyszer s mindenkorra felszabadítják az emberi cselekvést; nem vették észre, hogy az embereknek nagyobb szükségük van erkölcsre, mint levegőre, hogy epedve vágynak arra, hogy kellően ájtatos hangon rájuk erőltessenek mindenféle megkövesedett dogmát, méghozzá minél megkövesedettebbeket, ha lehet. A libertinizmus rövid, felelőtlen kalandja a posztmodernitás hajnalán szükségszerűen a mai erkölcsi megszállottságba torkollt: azok az elkényeztetett, tenyérbemászó és ostoba lázadók, akik oly nagy előszeretettel űztek gúnyt az életet megkeserítő kispolgári bigottériából, egyszercsak rendkívüli tehetséget fedeztek fel magukban arra, hogy egyesítsék az inkvizíció és a viktoriánus kor legkimagaslóbb erényeit, és ráuszítsák a Morált minden nekik kicsit is nem tetsző dologra.

Ez az újsütetű erkölcs a világ erkölcse: nem utal semmire és nincs levezetve semmiből, semmiféle összefüggés nem társul hozzá, csak van, ernyedten lebeg a fogyasztói létezés diszkontáruházakkal, üdülőfalvakkal és szabadtéri fitneszparkokkal megszórt térségei fölött. Nem rendelkezik az értelemnek vagy egy indoknak még a látszatával sem; nem hordja semmilyen rajta túlmutató valóság ígéretét; nem irányul semmire, legfeljebb csak önmaga folyamatos újratermelésére, újabb sötétebbnél sötétebb bűnök (privilégiumok, mikro- és makrokirekesztések) felkutatására és újabb büntetések kieszközlésére. A moralizmusnak ez a beteges elburjánzása, fékevesztett, terméketlen őrülete lassanként elpusztít minden örömöt, élvezetet és mosolyt.



Erről az erkölcsről nem fogalmazható meg semmilyen állítás, intellektuálisan egyszerűen megközelíthetetlen, ami tisztán erkölcstechnikai szempontból kétségtelenül kitűnő adottság; hiszen a régimódi erkölcsök pont azért bizonyultak annyira ingatagnak, mert kérdőre lehetett vonni őket, mert letéteményeseik érvelésre kényszerültek az ellenvetésekkel szemben; bármilyen merev is volt a morális közeg, bármennyire erőteljesen és megfélemlítően is zengtek a helyes életről és a kárhozatról szóló kinyilatkoztatások, egy végső, rebellis "miért" lehetősége - ha csupán a kimondatlanságra ítélt gondolatok között is - mindig megmaradt. Az új erkölcsöt azonban jószerével képtelenség célba venni, minthogy nem erkölcsnek állítja be magát, helyesebben szólva: nem állítja be magát semminek, nem nyilvánul meg; csak magától értetődően, megszokottan, láthatatlanul ott van mindenhol. Ott rejlik minden ember lelkében, tehetnék hozzá a bugyutábbak - de hát éppen ezek az ócska közhelyek és berögződött szófordulatok, ezek a nem-gondolatok jutnak a legközelebb ahhoz, hogy leírják azt, ami tökéletesen leírhatatlan. "Meggyőződésem, hogy minden érző és nyitott ember így látja a dolgot..." "Ahelyett, hogy falakat emelnénk egymás közé, inkább hidakat kellene építeni..." "Győzött a szerelem" - ezek a füstölgő bombakráterek az elme egykori tornamutatványai helyén adják a leghívebb képet a neomorálról. A felület felülete ez, az értelem abszolút nulla foka, a jelentés fokozhatatlan hiánya - a klisék rideg csendje, amit nem tör meg semmi.

Mondani sem kell: minthogy nem enyhíti semmilyen vonatkozás, a neomorál bőszebben dühöng, mint amire a történelem folyamán valaha is példa volt, és nincs, ami megálljt parancsoljon neki. Hatalma korlátlan - ennek az sem mond ellent, hogy visszafogottabb eszközökkel látszik élni, mint a régi erkölcsi tekintélyek, nem küldi máglyára a megkaparintott szerencsétlent, nem éget a húsába skarlát betűt, nem szeli le a kezét. Nem, gyökeresen eltérő módszert alkalmaz a vádlott elveszejtésére: ahelyett, hogy a testi erőszak radikális aktusával hallgatólagosan elismerné a bűn és közvetetten a bűnös, kénytelen vagyok így fogalmazni, nagyságát (ahogy azt minden eddigi erkölcs tette), a neomorál egyszerűen kiradírozza a Rosszat és elkövetőjét a létezésből. Nem fizikai értelemben, hanem felháborodást szítva, tiltakozáskampányt, pert és bojkottot indítva ellenük, rájuk aggatva az összes mágikus jelzőt, elfogadhatatlanná téve őket a "normális emberek szemében". Még a válaszadás esélyét sem adják meg a delikvensnek. Az elhallgatatástól és a perifériára szorítástól való félelem pedig totális önmegtartóztatásra (vagyis gondolataik könyörtelen kiirtására) ösztönzi az embereket.

Láthatatlan és megfoghatatlan ez a terror, egyszerre az erkölcs tagadása, hűlt helye és az erkölcs eszelős turbófokozata. Az üzenetek kifordultak magukból, de a körítés a régi. A falvédők ugyanúgy ott pihennek IKEA-bútorokkal és nagy felbontású képernyőkkel ellátott lakásaink falán, a különbség legfeljebb annyi, hogy a "Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki"-szerű szövegek helyett afféle tömör igazságokat hímeznek rájuk, mint hogy "A patriarchális társadalmakban a férfiak dominanciája, hatalom- és erőszak-gyakorlása bevett gyakorlat, a bevett gyakorlat pedig beépített része a politikai, társadalmi rendszernek". Többéves, félig szétrohadt fesztiválbelépők úgy díszelegnek csuklónkon, mint megannyi végtelenül becses kegytárgy. (Igen, a posztmodern szárnyaló valóságában még a fesztivál mint olyan is morális kategóriává minősül.) A hologramos szentképek kézről kézre járnak, csak nem Krisztus megkínzott arca ugrándozik rajtuk szeszélyesen, hanem a kommunista terrorista Nelson Mandeláé. Vagy az ugyancsak kommunista-szimpatizáns, plagizátor, a kereszténység igencsak eretnek értelmezését valló Martin Luther King, Jr.-é. Vagy azé a Malála Júszafzaié, aki az ellene elkövetett (kétségtelenül szörnyű) támadás után lassan már a reakciókinetika és a szanitergyártás alapproblémáinak tárgyában is feljogosítva érzi magát megnyilatkozni. Mi sem természetesebb, hogy a Nobel-békedíj (a neomorál legmagasabb szintű emanációja) ott fityeg mindegyikük nyakában.

*

Nos, ennek a hosszúra sikeredett írásnak tulajdonképpen a lent található videó az apropója, és az az elképesztő bátorság, mellyel e videó főszereplője szembeszáll a jelenkor dogmáival. Pedig Teréz anyát is az erkölcs bajnokainak meglehetősen visszatetsző csoportjába volt szokás sorolni valaha, olyannyira, hogy neve - megérdemelten - az irgalmasság, a szegények felkarolásának szinonimájává vált. Nyilvánvaló, hogy a Terézt övező humanitárius éljenzés csupán valami ideiglenes zavar volt a rendszerben, és ezt a progresszív oldalon is egyre többen kezdik felismerni; nem csoda, hogy ma leginkább azon válogatott rágalmak és aljas feltételezések kapcsán kerül be a hírekbe, melyeket a neomorál apostolai zúdítanak rá kéjelegve. (Különösen a néhai Christopher Hitchens járt elöl ebben.)

A rendezvény az 1994-as National Prayer Breakfast. A pulpitus mögött ott görnyedezik ez a nyolcvanas éveiben járó, törékeny apáca, akit világszerte csodálni illik a nyomorultakért végzett állhatatos munkája okán. Clinton elnök kormányzásának zenitjén jár éppen; az ország, melyet vezet, a világ egyetlen szuperhatalma, egyben a Jó őrzője, a népek globalista egymásra találásának és az örök béke elhozatalának biztosítéka, optimistán, növekvő bizalommal tekint a jövőbe. Mi sem lehetne megfelelőbb alkalom arra, hogy az erkölcs bajnokai mosolyogva vállon veregessék egymást, biztosítsák egymást kölcsönös tiszteletükről, és kifejezzék reményüket egy jobb, nyitottabb és toleránsabb világ megteremtésében.

Teréz anyát azonban nem ilyen fából faragták. Az abortuszról, napjaink erkölcsének egyik kikezdhetetlen alapkövéről kezd el beszélni; olyan szédületesen elnyomó, ítélkező és nőellenes állításokkal hozakodik elő, mint hogy az abortusz a béke legnagyobb ellensége napjainkban; vagy nem kevésbé szemtelen hangnemben felteszi a kérdést, hogy hogyan lehet az embereket a másik tiszteletére inteni, mikor legmesszebbmenőkig normálisnak tekintik azt, hogy egy anyja megölje a gyerekét. Clinton, a felesége és Gore alelnök, a haladás plasztik-káplárjai zavartan az asztal alá dugdossák a kezüket, mikor felhangzik a taps; láthatólag nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, hogy a nagynevű vendég ilyen alattomosan nekitámad annak a ragyogó humanizmusnak, amit ők képviselnek. Talán nem is nagyon értik, hogy Teréz - nemzetközi elismertsége dacára - hogyan vállalhat fel ilyen maradi gondolatokat, hogyan is nem veszi semmibe egyháza nyilvánvalóan lejárt tanítását, mikor a tárgyalt jelenség mára Teljességgel Elfogadottá lett a nyugati világban. Minden perccel kínosabb lesz a szituáció: Teréz makacsul folytatja, kissé reszketeg, de nyugodt hangon ostorozza a nők felszabadításának egyik fő eszközét; ők csak ülnek ott lesütött szemmel, üres arckifejezést erőltetve magukra, és csak azt várják, hogy véget érjen ez a rémálom, ez a nem várt kioktatás attól, akit ők oly graciőz módon fogadtak.

Végül megérkezik a megváltás, és Teréz, ez a borzalmas, retrográd öregasszony elvánszorog a pulpitus mellől. Lassan Clintonék kis lelke is kezd megnyugodni. Nem történt az égvilágon semmi; az igazi, emberbaráti erkölcs térnyerését nem lehet ilyen ostoba beszédekkel feltartóztatni. Az élet megy tovább.

De őszintén, most mégis miért kellett elbaszni az egészet? - gondolja Bill.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr388366010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.