Journal réactionnaire

Batiszkáf

A nyelvről

2016. február 10. - batiszkáf

huffpo-trump-racist-sexist-xenophobic.jpg

Nem szeretnék különösebben mély elmefuttatásokba bocsátkozni az amerikai előválasztásokat illetően, meg aztán nem is vagyok politológus, hogy távlati analíziseket állítsak fel a jelöltek esélyeiről. A demokratáknál a wacky Bernie Sandersnek sikerült az, amit néhány hónappal ezelőtt még senki nem gondolt volna: komoly vetélytársává vált a korábban biztos győztesként számon tartott Clinton asszonynak. Az iowai döntetlen és a New Hampshire-i elsöprő Sanders-győzelem bizonyította, hogy a meccs még koránt sincs lefutva, habár - mondják a szakértők - azért messzemenő következtetéseket még hiba lenne levonni, hisz a meglehetősen lerobbant benyomást keltő progresszív abuela továbbra is jelentős támogatást élvez a kisebbségek körében, ez a támogatás pedig az etnikailag többé-kevésbé homogén Iowában és New Hampshire-ben nemigen tudott megmutatkozni. Lehet, hogy így van, de Sanders megdöbbentően nagy népszerűsége a fiatalok között (nemtől függetlenül, tegyük hozzá rögtön, még ha a nőkhöz szólva Madeleine Albright egyenesen eszkatológiai szintre is emelte a két jelölt közti választást) azért elgondolkodtató. A keserű igazság az, hogy még egy vén, hadonászó szocialista is több lelkesedést tud kiváltani belőlük, mint a merev és - ne kerteljünk - menthetetlenül ciki Clinton. Az emberi evolúció sajnos még nem jutott el arra a fokra, hogy kitermelje a lényt, akit egy Hillary-elnökség reménye tényleg lázba tudna hozni. (Leszámítva az igazi konzervatív, ezért természetesen Gyurcsány-párti Kerék-Bárczy Szabolcsot.) Sandersnek ezzel ellentétben a forradalom ósdi, ám - úgy tűnik - megunhatatlan frázisaival sikerül kellő átszellemültséget adni a mozgalmának - majd kiderül, mindez mire lesz elég. (A republikánusoknak bizonyos szempontból nehezebb dolguk lenne a "radikális", de viszonylag konzekvens és lelkes tömegeket megmozgató Sanderssszel, mint kétes múltú, a férjét érő nemierőszak-vádakat eltussolni igyekvő, email-botránytól és FBI-vizsgálattól sújtott riválisával. Csak képzeljük el, kedvenc ingatlanmágnásunk micsoda svunggal - és mekkora élvezettel! - szedné darabokra a Hillary nevű papundeklifigurát.)

A tegnapi estének azonban lényegesebb eseménye volt (legalábbis számomra) Trump győzelme, akit az iowai "fiaskó" után sokan agyaglábú óriásnak kiáltottak ki. A második hely önmagában véve nem feltétlenül lett volna kudarcos (egyértelműen nem volt olyan egyértelmű, hogy Trump győzni fog, mint azt sokan állítják), a hozzá hasonlóan anti-establishment voksokra hajtó Ted Cruz kiemelkedően jó szereplése azonban kérdésessé tette, hogy valóban olyan mértékű-e a támogatottsága, mint ahogy azt a közvélemény-kutatások jelzik. Ehhez képest tegnap Trump még túl is teljesítette a várakozásokat: négy százalékkal több szavazatot kapott, mint amennyit jósoltak neki. (Ezt nyilván az is magyarázhatja, hogy New Hampshire-ben a macerásabb, nagyobb erőfeszítést igénylő kaukusz helyett sima előválasztást tartanak, így Trump kevésbé elkötelezett vagy éppen független támogatói is nagyobb arányban jelentek meg). Trumpot tehát - bárhogyan is szeretné ezt a republikánus pártelit - nem lehet leírni, és az is az ő kezére játszik, hogy még nem tisztázódott, ki állhat a "mérsékeltek" élére: a múlt heti reménység, a csodagyerek Marco Rubio bemagolt szövegével gyászos teljesítményt nyújtott a legutóbbi vitán, csökkent is a támogatottsága, amiből főként a totálisan jellegtelen John Kasich tudott profitálni, míg a tapsért esdeklő Jeb Bush is hozott annyi szavazatot, hogy ne ítéljék teljesen vesztesnek. Az viszont, hogy Trumpnak tényleg sikerül-e megszereznie az elnökjelöltséget, még nagyon bizonytalan, hiába a mostani húszszázalékos előny; keményen meg kell küzdenie azért, hogy maga mögött tudja a grassroot szavazók többségét; ebben a tekintetben Cruz jelenti rá a legnagyobb veszélyt, komoly párharc várható köztük a soron következő előválasztáson, amit a hagyományosan konzervatívabb Dél-Karolinában tartanak. Egy elhúzódó Trump-Cruz-csata könnyen a "mérsékeltek" malmára hajthatja a vizet, ha utóbbiak végül rá tudják bírni magukat, hogy egy közös jelölt mögé tömörüljenek.

A bejegyzés igazi apropója azonban nem ez, hanem az a túlzás nélkül hisztérikus indulatroham, mellyel a baloldali sajtó Trump győzelmét fogadta (ld. a fenti címlap), és ha valaki még kételkedne abban, hogy Trump a valódi választás, annak elég csak megfigyelnie azt a progresszívokra oly jellemző, tehetetlen jelzőhalmozást (racist! sexist! xenophobic!), mellyel az ellenségeiket próbálják meghatározni, mellyel biztos kontúrokat adnak a Gonosznak, hogy egyszerűbben célba vehessék és kiiktathassák azt. (A definiálásnak ugyanezzel a kényszerével találkozunk a Tamás Gáspár Miklós-publicisztikákban, mellesleg.) Könnyű Trumpot annyival elintézni, hogy csak egy "ráérő, most épp republikánus politikust játszó, szórakoztató bohóc multimilliárdos"; a megállapítás bizonyos mértékig igaz, ám nem hinném, hogy egy Trump-támogató is azt várná tőle, hogy elhozza a jobboldali szellemi reneszánszt. Hogy Trump valóban konzervatív-e, nehezen eldönthető. Ted Cruz vagy a kampányát felfüggesztő Rand Paul minden valószínűség szerint konzervatívabb, ha lehet egyáltalán ezt méricskélni, és bizony számos "mérsékelt" is jobban jönne ki az összehasonlításból, ha olyan kérdéseket vennénk alapul, mint a melegek "házassága" vagy az abortusz. Utóbbiak ügyében Trump nemigen hallatja a véleményét: ha az illegális bevándorlásra (nagyon helyesen) üvöltve mond nemet, ezek ellen igencsak vékonyka hangon foglal állást, és múltbéli megnyilatkozásai is adnak okot azért a kételyre. (Mindenesetre az abortuszügyben nemrégiben közölt írása értékelendő.) Logikus lenne tehát, hogy amennyiben hűek szeretnénk maradni meggyőződéseinkhez, mondjuk a kőkeményen konzervatív Cruzzal szimpatizáljunk. Ezzel azonban megfeledkeznénk a 2016-os választás valódi tétjéről.

Ez a tét ugyanis nyelvi jellegű. Donald Trump az egyetlen a republikánus elnökjelölt-aspiránsok között, aki kellő vehemenciával és tehetséggel ront neki a posztmodern ideológia álságos nyelvi konstrukciójának; nem meglepő hát, hogyha - mint utaltam rá - a teljes nyelvi fegyverarzenált bevetik ellene és (és a támogatói ellen), és beleeresztik mindazokat a mágikusnak gondolt jelzőket, melyek az ő fantáziavilágukban a legsötétebb bűnök jelölésére szolgálnak. Amit a fenti címlapon látunk, az lényegében egy nyelvi sortűz. A posztmodern hóhérnyelvnek az a megkülönböztető jegye, hogy nem a kommunikációra szolgál, hanem az elhallgattatásra. Ez az újbeszél tartja fenn a jelenkor hazugságainak egész hálóját. Ha ez a nyelv érvényben van, az azt jelenti, hogy az ellenállás lehetetlen. Ez védi meg a posztmodernitás életidegen devianciáit attól, hogy ténylegesen megkérdőjelezhessék őket. Hiába robbantunk ki kultúrharcot a progresszió apostolaival szemben, ha a nyelv, az ő nyelvük, melynek használatára mi is kényszerűen rászorulunk, jószerével sérthetetlenné teszi őket.

Nem elég hörögve méltatlankodni, ha újabb szörnyűséget próbál ránk erőltetni az utópikus gondolkodás terrorja, nem elég összekulcsolt kézzel ájtatoskodni (mint Ted Cruz teszi), nem elég válogatott William F. Buckley-idézeteket vágni ellenfelünk fejéhez. Az időtlen értékek megőrzése természetesen fontos: éppen ez a konzervativizmus alapja. Ez a nemes feladat azonban nem teljesíthető, legyenek törekvéseink mégoly őszinték és pozitívak, ha elvesztettük saját, időtlen fogalmainkat, ha az ellehetetlenítésünkre kitalált szavakkal kelünk meggyőződésünk védelmére. Az első lépés az utópia elleni harcban az, hogy aláaknázzuk azt a nyelvet, ami által ez az utópia egyáltalán elgondolható, vagy pontosabban: ami által csak az utópia gondolható el. Trumpnak megvan az a csodálatos képessége, hogy - meglehet, olykor a prosztóság határát súrolva - különleges könnyedséggel - és, merem kijelenti, bájjal, hisz tagadhatatlan, hogy ennek az embernek van humora - rombolja szét ezeket a megkövesedett nyelvi struktúrákat. Nem fog rajta semmilyen mesterkedés; a jelzők nem bírják leteríteni őt. Senki más a republikánus mezőnyből nem rendelkezik ennek az erőnek még csak a töredékével sem. Minthogy saját maga finanszírozza a kampányát, nincs kitéve annak a veszélynek, hogy különféle, a posztmodern nyelv (és az abból kifejlődő társadalom, kultúra) fenntartásában érdekelt gazdasági csoportok kényük-kedvük szerint rángatják majd (nem úgy, mint Ted Cruz); ez sem éppen mellékes dolog. A politikát nem életvitelszerűen gyakorolja: nem kell megfelelnie senkinek.

Persze nem gondolom azt, hogy Trumpot a fenti megfontolásokat követve teszi azt, amit tesz. Valószínűleg jobbára öntudatlanul működik közre ebben a küzdelemben, az eredmény azonban magáért beszél. Csodát persze ne várjunk tőle: még ha ő is lenne az ideális államférfi (és nem ő az, távolról sem), akkor se lenne képes egymaga leépíteni az évtizedek (évszázadok?) folyamatos, megállás nélküli hazudozásával körénk emelt nyelvi börtönt. A kezdőlökést viszont megadhatja. A kérdés az, hogy akarunk-e olyan világban élni, ahol léteznek kimondhatatlan mondatok. A válaszadás elkerülhetetlen.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr978379170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

a gonnok én vagyok 2017.02.03. 02:48:37

Az egyik legijesztőbb nyelvi fegyver a "konspirációs teória" kifejezés.
Lényege, hogy el se kezdjünk gondolkozni semmin, nemhogy kérdéseket megfogalmazni.
Beledobjuk egy kalapba a 30ezer éves piramisokat, Atlantiszt,az UFO-kat, a gyíkembereket, a Holdraszállást, a kitalált középkort meg a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvét, (ezek pl. nyilvánvaló marhaságok), ráírjuk a kalapra, hogy Konspirációs Teória, melléteszünk néhány tanulmányt az emberi természetről, és innentől kezdve ha beledobunk egy témát, akkor az rögtön kikezdhetetlen tabuvá válik az értelmiség számára. Nem lehetnek többé kérdések, nem hívhatjuk fel a figyelmet nyilvánvaló érdekekre, nyilvánvaló ellentmondásokra, valószínűségekre, mert ami a kalapban van, azzal csak elmeháborodottak foglalkoznak.
Szerintem ez nagyon ijesztő jelenség.

Csak most találtam rá erre a blogra, nagyon érdekesnek találom, csak így tovább.