Journal réactionnaire

Batiszkáf

Tétova óda

avagy nem kell félni Donald Trumptól, meg is lehet szeretni

2015. december 23. - batiszkáf

 150810-donald-trump-debate-743a_ded2a0af932f2c2332757273ea911da2_nbcnews-fp-1200-800.jpg

Reakciós vagyok. (Helyesebben: vágyom arra, hogy az legyek; hiszen az ember saját magáról nem állíthatja ezt csak úgy, igenis kemény munkát kell belefeccölnie, hogy az örök méltatlankodók kitüntessék ezzel a jelzővel.) A demokrácia nyomorúságos mindennapjai nem igen szoktak lázba hozni, mindazonáltal meglepetten tapasztalom magamon, hogy az amerikai előválasztási kampány milyen heveny érdeklődést vált ki belőlem. Nem kertelek: a Donald Trump-jelenség az, ami ténylegesen odaszögez a hírekhez. Reakciós-aspiránsként minimum ambivalens érzéseket kellene, hogy kiváltson belőlem a republikánus oldal enfant terrible-je, hiszen alakja aligha írható le azokkal a tulajdonságokkal, melyeket amúgy az ideális államférfi ismérveinek tartok.

Tisztában vagyok őszintétlenségemmel; hiszen Trump esetében szemet hunyok azon negatív jegyek felett, melyeket olyan nagy buzgalommal rovok fel másoknak. A legkevésbé sem a kijelentései tartalmára gondolok, hisz azokban semmi elfogadhatatlant vagy kirívóan ostobát nem látok; inkább kétes celeb-múltja, a míves gondolatszövésre nem sokat adó populista attitűdje, végtelenül nyers, olykor primitivitásba hajló megnyilatkozásai zavarnak, illetve kellenének, hogy zavarjanak. Az, ahogy például eltorzított hangon, kezeivel kalimpálva kifiguráz egy vele kapcsolatban kritikát megfogalmazó mozgássérült újságírót, hát... valóban meglehetősen visszatetsző. És mégis, nem tudom nem kedvelni őt; csodálom azt, ahogy drámai erővel jelenít meg valami olyasmit, amit - tehetetlenségből, belenyugvásból - rég elveszettnek feltételeztünk, s melynek visszatérését a közéletbe még csak remélni sem lehetett. Nem, nem a kirekesztés szelleme ez, ahogy a liberális sajtógépezet siet kijelenteni, hanem a szabadságé. "A Donald", ahogy Ivana, volt felesége nyomán szívesen nevezik, talán nem a valaha volt legcsiszoltabb politikus, ám az övénél nagyobb eltökéltséggel még senki nem ment neki azoknak az alattomos tilalmaknak, melyek kérlelhetetlenül egy mederbe terelik a gondolatokat. Nem csoda hát az a nekikeseredett szitokáradat a média és a Wall Streettel összefonódott politikai kaszt részéről, mellyel próbálják megakadályozni kifinomult elnyomásuk csődjét.

Trumpnak hála a 2016-os megmérettetés nem csupán az Egyesült Államok elnökének megválasztásáról fog szólni, sőt ez a probléma minden bizonnyal el fog törpülni azon kérdés mellett, hogy érvényben van-e még (a tomboló emberi jogok idején) a gondolat- és véleményszabadság, lehetséges-e a hivatalos ideológiától eltérő eszmék győzelemre juttatása a sajtó, az értelmiség és az establishment-politika iszonyatos mesterkedései ellenére. Még annak ódiumát is vállalva, hogy ezzel esetleg sérül reakciós integritásom, úgy gondolom, hogy Trump igenis reményt jelent, reményt egy szabadabb szellemi légkörre. (Még ha erre sokan azt is válaszolják, hogy Trump megtestesíti mindazt, ami a szellemmel ellentétes.)

Trump dicséretére vállalkozom tehát - nem is annyira a személyére, mely, meglehet, keveset hordoz magában azokból az értékekből, melyeket jómagam igazán magasrendűnek találok; azt a példaértékű bátorságot szeretném méltatni, mellyel nekiront a jelenkor szivárványos bálványainak, s amit olyan kevesen tudnak felmutatni, amikor ki kellene állniuk elveik mellett.

*

Trump nyilvánvalóan válságtermék, és egy normális világban esélye sem lenne egy ország vezetésének megszerzésére. De hát egy nem normális világban élünk legalább háromszáz éve, és aligha tehetné épp egy Trump-elnökség abszurdabbá azt, ami minden kicsit is tisztán látó ember számára gyökeresen, menthetetlenül nevetséges. Ezért is tartom álságosnak egyes konzervatívok fennhangon hirdetett viszolygását az ingatlanmágnás iránt. Én is szívesebben látnék egy Pat Buchanant nyerő helyzetben; megpróbálta, nem ment. Bármennyire is szomorú ez, elmúltak az idők, amikor a hagyományos politika-, társadalom- és erkölcsfelfogást képviselő és ezért valóban tiszteletreméltó személyek kormányzati pozícióba kerülhettek. (Nem Helmut Kohlra vagy Ronald Reaganra gondolok, bárhogy is próbálják őket egyes gondolkodók a konzervatív államférfi mintapéldányainak beállítani. Olyan alakokra célzok, akiknek tetteit és elveit egy alapvetően predemokratikus szellemiség hatotta át: ilyen volt például Charles de Gaulle, aki minden erejével igyekezve leépíteni a kormányzást megbénító pártrendszert, egyfajta "elnöki monarchiát" hozott létre, és igen, a kiemelkedő figurák közé sorolom Francisco Francót is, akinek meggyőződéseit illetően talán nincs szükség különösebb magyarázatra.)

Az, hogy röhejes körülmények között élünk, természetesen nem jelent mentséget a kétes emberi és politikusi minőségre. Meg vagyok győződve arról, hogy a választásokon való részvétel teljességgel felesleges, hovatovább káros is, amennyiben legitimálja azt a rendszert - jelesül a demokráciának hívott intézményes trónbitorlást -, mely a reakciós eszményeinek tökéletes megcsúfolása. A köztársaság ún. közéletének az ún. eseményei csak arra érdemesek, hogy jéghideg közönyünkkel borítsuk őket. (Pragmatikusabb énünk azért mégis kialakít bizonyos szimpátiákat, noha szigorúan csak korlátozott jelleggel.) Két okom van arra, hogy jelen helyzettel mégis kivételt tegyek: egyrészt az amerikai demokrácia - még ebben a végtelenül lecsúszott állapotában is - őriz valamit eredetének arisztokratikus étoszából - igaz, épp csak annyit, hogy némileg elnézőbbek legyünk vele. (Az amerikai demokrácia rendhagyó vonásait kitűnően mutatja be Erik von Kuehnelt-Leddihn Liberty or Equality című alapvetésében. Csak futólag említsük, hogy az alapító atyák még véletlenül sem szenvedtek abban a tömegdemokratikus-egalitariánus elmebajban, mely mára az egész nyugati világon eluralkodott.) Másrészt - és ez az, ami igazán számít - Trump megjelenése olyan földrengést váltott ki, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni, csupán azzal, hogy politikájának valódi tétje van. Komikusan hangzik, de mégis igaz: amennyiben az általa - a maga túlzó módján - felvetett kérdések a posztmodernitás legféltettebb dogmáit érintik (kell-e gátat szabni a nyitottságnak, véleményünket értelmiségiek szűk klikkje által kiagyalt, igazolhatatlan normák szerint kell-e megformálni, az őszinte, köntörfalazás nélküli beszédre és ebből következően a hathatós cselekvésre való képtelenségünk nem visz-e pusztulásba), Trump filozófiai szempontból messze a legrelevánsabb jelölt.

Ne legyünk naivak: a tárgyalt vállalkozás mögött nem elhanyagolható mértékű egoizmus áll, és a főszereplő tökéletesen tisztában van azzal, hogy minden létező gondolatsorompót áthágva széles rétegeket nyerhet meg magának. Trump azonban többszörösen túllépett azon a határon, melyet a józan számítás diktálna. Mégis, dacára a "szélsőséges" kijelentései miatt hamarosan bekövetkező bukását kajánul megjósoló kommentároknak, melyek nyár óta ellépték a sajtót, Trump jelentős előnnyel vezeti a közvélemény-kutatásokat (bár a legfrissebb hírek szerint a hozzá hasonlóan establishment-en kívüli jelölt, Ted Cruz texasi szenátor kezd hozzá felcsatlakozni). Érdemes lenne hát a politikai elit és a média által folytatott hadjárattal szemben ismertetni Trump néhány vitathatatlan jó tulajdonságát. (A rosszakat amúgy is untig ismerjük.) Trump - hatalmas vagyonának hála, mellyel gátlástalanul szeret kérkedni - nem áll különféle lobbicsoportok és gazdasági érdekek szolgálatában, melyek nagymértékben szűkítik egy elnökjelölt cselekvési terét, hogy finoman fogalmazzak. Trump többé-kevésbé minden elért, amit a pénzvilágban el lehet érni, "I virtually own everything", ahogy ő fogalmaz. Kételyeim vannak afelől, hogy mennyire széleskörű a műveltsége, és talán az érzelmi intelligencia terén is hiányosságokat mutat fel, de a vezetői képességet és tapasztalatot, melyeket az üzleti életben az elmúlt évtizedekben magáévá tett, nehezen lehet eltagadni tőle. A Trump-jelöltségben a liberális sajtó rosszhiszeműen csupán hiúságot és hataloméhséget lát; tagadhatatlan, hogy bizonyos fokig ezek is szerepet játszanak, ám azt elvitatni, hogy Trump tényleg szereti és veszélyben látja a hazáját, és jobbá és erősebbé kívánja tenni azt, szimpla aljasság. Praktikus szempontból nem elhanyagolható tény, hogy Trump - celeb-múltjának hála - aligha hozható zavarba magánéletének egyes zűrösebb dolgaival, melyeket mindenki jól ismer; kelet-európai modellfeleségek ide, sztárocskákkal folytatott verbális csatározások oda, különösebben botrányszámba menő esetek ezek között sem akadnak. És nem utolsósorban jegyezzük meg, hogy Trump veszettül szórakoztató: a megrökönyödéstől hápogó liberálisokon mulatni valószínűleg nem a legemelkedettebb időtöltés, de ennyi bűnös élvezet a tehetetlen reakciósnak is kijár. 

*

A Trump-jelenség legfontosabb eredménye az, hogy feltárta a sajtó igazi lényegét. A sajtó nem a hírek közlője és értelmezője, hanem egy hatalmi mechanizmus eszköze arra, hogy félreszorítsa a veszélyes elemeket. A sajtó az elhallgatás kultúrájának kulcsa. A fogyasztási társadalom, a tömegkommunikációs eszközök végtelenül kiszélesítették a média lehetőségeit arra, hogy fogva tartsa az emberi elmét. Nem az a baj, hogy Trumpot kritizálják, egyes célkitűzéseinek helyességét megkérdőjelezik az újságírók; az a visszataszító, ahogy a "mérsékelt" pártelitekkel összefonódó sajtóorgánumok a legalantasabb módon igyekeznek elfogadhatatlanná tenni, megsemmisíteni őt. Az amerikai jobboldali média egyes szereplői - így például a National Review vagy a Fox News - élen járnak ebben a gyűlöletkampányban, bizonyságát adva annak, hogy készséges kiszolgálói csupán a Trump-féle outsiderek által magát fenyegetettnek érző republikánus elit érdekeinek. A liberális sajtó arról fecseg, hogy Trump a félelmekre játszik, amit megmosolyogtató épp tőlük hallani, akik oly nagy előszeretettel riogatnak a fasizmus visszatérésével és vizionálnak kirekesztést és népirtást minden egyes alkalommal, amikor az övükétől kicsit is eltérő gondolatok kapnak helyet a politikai színtéren. És akkor még nem is ejtettünk szót azokról az epitheton ornansokról, melyekkel Trump alakját ékítik: kretén, idióta, bigott, rasszista, szexista, xenofób, iszlamofób. (A magyar skriblerek különösen nagy kedvvel alkalmaznak ilyen jelzőket, ami akkor válik igazán nevetségessé, amikor a "szocialista" fantasztát, Bernie Sanders vermonti szenátort "jófejnek" titulálják.) Mindennek egy célja van: befeketíteni és lejáratni Trumpot, a szélsőségesség auráját csalni köré, hogy elriasszák tőle a jobb érzésű szavazókat, hogy még csak elgondolkodni se kelljen komolyan a programján, mely a bevándorlás kérdésén kívül amúgy amerikai viszonylatban nem igazán nevezhető szokatlannak. (Különös írást érdemel az a trükk, mellyel saját okkult mércéik szerint megkülönböztetik a "szélsőséges" és a "mérsékelt" pártokat, politikusokat. Az ilyen minősítések használata fokozottan kerülendő, hisz ezzel - legyenek mégoly helyes törekvéseink is - kényszerűen az ő értelmezési keretük foglyává leszünk, vagyis teljességgel képtelenek a valódi cselekvésre.)

Trump csillaga azonban tovább emelkedik - és épp ez a legérdekesebb a történetben. A pártok és média indulatömlenye nem látszik hatással lenni a népszerűségére. Mintha a hatalmi gépezet elvesztette volna képességét arra, hogy meggátolja az uralmát veszélyeztető alternatív mozgalmak létrejöttét. Trump csak része annak az elégedetlenséghullámnak, mely felforgatta a Republikánus Párton belüli erőviszonyokat. A legújabb felmérések szerint az anti-establishment jelöltek (így Trump, az említett Cruz szenátor és Dr. Ben Carson) összesen 62%-os támogatást élveznek. Marco Rubio, aki aktuálisan a legerősebb jelölt a republikánus elit favoritjai közül, 12%-on áll; ez öt százalékos visszaesést jelent az előző kutatáshoz képest. Jeb Bush, a "mérsékelt konzervatív" archetípusa, akit korábban a verseny nagy esélyeseként tartottak számon, jelenleg 4,5% körül tanyázik. Nagyon úgy tűnik, hogy az elit piszkos uralma összeomlóban van. Nem hiszek abban az elméletben, hogy létezne valamiféle "néma többség", mely egészen eddig arra várt, hogy valaki megszólaltassa érzéseit és gondolatait; a demokratikus hatalomgyakorlás megszokott rítusai azonban (ahogy ezt Nyugat-Európában is tapasztalhatjuk) megrendülni látszanak, ahogy egyre többen ocsúdnak fel a politikai korrektség nedves álmaiból. Nem elhanyagolhatók persze bizonyos szociális motívumok sem: Trump szavazóbázisának jelentős részét alkotják azok a dühös, alsó-középosztálybeli fehér férfiak, akiket az emberbaráti liberális oldal oly természetességgel vet meg és gúnyol ki és bélyegez meg, és akiket annyi évtizeden át hitegetett és csavart az ujja köré a csak saját érdekeit leső republikánus elit.

*

Ismétlem: Trumpnak nem a személyisége nyűgöz le, hanem az a jelenség, melynek szimbolikus alakjává lett. Ódám ennek a földcsuszamlásnak szól, noha nem hiszem, hogy a demokratikus berendezkedés, melyben élünk, lényegesen jobbá tehető. Rokonszenvem így természetesen csak részleges; teljes szívvel csupán az élet minden területére kiterjedő Restauráció mellett tudnék kiállni, de hát ennek bekövetkeztére vajmi kevés esély van. A Trump-jelenség igazi tétje az, hogy van-e merszünk szembeszegülni a dogmákkal, melyek hallgatásra ítélnek bennünket. Ez pedig a reakciós szemszögéből sem utolsó dolog.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr248191172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.