Journal réactionnaire

Batiszkáf

A jövő történésze

Jean Raspail-ról

2015. november 21. - batiszkáf

 jean-raspail-portrait-1200x648.jpg

Jean Raspail könyveinél keresve sem találni aktuálisabb olvasmányt ezekben a napokban.

Jean Raspail 1925-ben született, a Loire-tól nem messze fekvő Chemillé-sur-Dême-ben. Fiatalkorában bejárta az egész világot, Alaszkától kezdve a Karib-tengeren és Patagónián át Japánig jószerével mindenütt megfordult, kenun hajózott le a Szent Lőrinc-folyótól New Orleansig, bennszülött törzseket tanulmányozott, expedíciót vezetett Dél-Amerikában az inkák nyomait kutatva. Kezdetben főleg útleírásokat és riportokat írt, majd 1973-ban megjelent a Le Camp des Saints, máig leghíresebb regénye, melyet még számos nagy sikert arató könyv követett.

Raspail bevallottan monarchista. (Gondoljunk bele, hogy az ún. felvilágosodás micsoda állhatatos mesterkedése kellett ahhoz, hogy ez a szókapcsolat létrejöhessen!) Ezirányú meggyőződése többek közt Sire című regényében kap nagy szerepet, melyben egy Bourbon-leszármazottat francia királlyá koronáznak. (Jelentkező a valóságban is akad.) Raspail ultrareakciósként határozza meg magát, viszont a liberális oldal által menetrendszerűen ráaggatott szélsőjobboldali jelzőt visszautasítja; hisz a tradicionális társadalomfelfogásban és a régimódi, meghaladottnak nyilvánított erkölcsökben, afféle lejárt fogalmakban, mint a hűség, a tekintély, a becsület. Raspail francia, ám az ő franciasága nem merül ki azokban a nyákos sablonokban (baguette! champagne! tour d'Eiffel! - rosszabb esetben még a becstelen forradalom végképp szétrágott és értelmetlen szlogenjeivel is megfejelve), amiket az utolsó napokban felköhögni bírt az internet népe. Mondani se kell, hogy számára Franciaország nem egyenlő az őt benépesítő sokasággal, nem kultúrák, szokások és népek találkozásának semleges kerete, egy örökké változóban lévő és ezért objektíve jellemezhetetlen "Franciaország-tér", hanem egy szinte földöntúli eszmény, egy bizonyosfajta magatartás és világnézet évszázadok során át csiszolt együttese. "Toute ma vie, je me suis fait une certaine idée de la France" - írja De Gaulle tábornok a Háborús emlékiratok-ban. "Érzelmi énem természetesen mesebeli hercegnőnek vagy falfestmények madonnájának képzeli Franciaországot, olyannak, akire különleges és kivételes sors vár. Ösztönösen hiszek abban, hogy a Gondviselés csodálatos sikerekre vagy elrettentő balsorsra szánta." Franciaország egy feladat és egy sajátos, mással össze nem téveszthető létszemlélet - ez, és nem Eurodisneyland vonzott annyi remek elmét a francia civilizáció bűvkörébe. Raspail szerint Franciaország hanyatlása annak köszönhető, hogy elszakadt gyökereitől, transzcendens minőségét feláldozta az utópikus demokratizmus és a szekuláris humanizmus oltárán; nem is várható, hogy ismét naggyá váljon, míg a legkeresztényibb király és vele a francia történelem újra el nem foglalja az őt megillető helyet.

Ebben az eszményképben harmonikusan kiegészíti egymást az élet közmondásos franciás könnyedsége és a férfias elhatározottság, Madame de Sévigné és Szent Lajos. A posztmodernizmus persze gyűlölettől reszketve igyekszik megsemmisíteni mindazt, ami - akárcsak közvetetten is - ellentmondhat neki. A keménység legkésőbb a Tábornokkal végleg a sírba került, de mára már az ártatlan életélvezet is kezd botrányszámba menni.* Raspail műveiben Franciaország ősi küldetése mellett az élet megtagadott örömeiért is síkra száll: hosszú leírásokat szentel az étkezésnek és az ivásnak, egy, a létfenntartáson messze túlmutató jelentőségű témakörnek, melyet napjaink (aligha kétséges, hogy a materializmushoz köthető) egészségmániája glikémiás indexek és koleszterinszintek terepévé kíván lefokozni. Raspail hősei különösebb skrupulusok nélkül veszik igénybe az örömlányok szolgáltatásait, és egy gyönyörű nő láttán sem az elnyomó patriarchális struktúrák jutnak az eszükbe. Körülményeik minden borzalma dacára él még bennük a derű, és pont ez a derű az, ami legjobban veszélyezteti a posztmodern ideológia uralmát; nem csoda, hogy szinte teljesen kiveszett a világunkból.

Say it loud, say it clear!...
71qzxgb44wl.jpg

A Le Camp des Saints cselekménye röviden így foglalható össze: nyomorultak tömegei indulnak meg a harmadik világ kikötőiből a földi paradicsom, Európa felé. A politikusok, a sajtó és az értelmiségek részint gyávaságból, részben öngyűlöletből, részint utópizmusból meghirdetik a Wilkommenskulturt. Franciaország a befogadás lázában ég. Párizsban művészek részvételével hatalmas karnevált szerveznek a jövevények tiszteletére, a rádió és a televízió különkiadásokban ismerteti meg a közönséget leendő honfitársai kultúrájával. Önkéntes mérvadók osztják az észt a tolerancia és a szolidaritás fontosságáról. Azon keveseket, akik eltérni merészelnek a hivatalos álláspont tomboló humanizmusától, kirekesztőnek és gyűlöletkeltőnek bélyegezve félresöprik. A latin-amerikai, aszketikus, egyháza pompázatos külsőségeitől megszabaduló pápa nyitottságra szólít fel, és kijelenti, hogy minden katolikusnak kötelessége szélesre tárni a kapuit. A #refugeeswelcome hihetetlenül sikkes lesz: püspökök és arisztokraták, rocksztárok és színészek állnak sorba, hogy helikoptereken élelmiszer-adományokat szállítsanak a roskatag hajókon összezsúfolódott szerencsétleneknek. (Igen, nem tévedés: mindezt Raspail a hetvenes évek elején vetette papírra.) Aztán a hajókaraván áthalad a Gibraltári-szoroson, és az emberek hirtelen felocsúdnak az emberszeretet mámorából. A gyárakban szervezkedni kezdenek a vendégmunkások. Pánik tör ki a lakosság széles rétegeiben, a befogadásról hozsannázó újságírók csöndben meglépnek az országból. Az államapparátus összeroskadni készül, a tétovázó elnök utasítást ad a hadseregnek, hogy megcselekedje a megcselekedhetetlent, és erőszakkal állja útját a nyomorultak áradatának, ám a csapatok csakhamar szétszélednek. Nyilvánvalóvá válik, hogy Európa csupán az idegenek lemészárlása - nők, gyerekek, öregek - lemészárlása árán menthető meg, és érthető módon senki sem kívánja vállalni a feladat ódiumát. Csupán egy ezredes és maroknyi katonája érkezik meg a Riviérára, melyet időközben elleptek az idegenek üdvözlésére odasereglett hippik. A húsvétvasárnap hajnalán partraszálló emberözönnel szemben azonban kénytelenek beismerni tehetetlenségüket. Miután bizonyossá válik, hogy minden odaveszett, a műveletek irányításával megbízott államtitkárral és még néhány ellenállóval együtt egy magányos irodalomprofesszor villájába szorulnak vissza, ahol mosolyogva, a vereség biztos tudatában azt játsszák, mintha mi sem történt volna. Az államtitkár kormányt alakít, tisztségeket osztogat. Az ezredes fatalista humorának teljes odaadásával kommendírozza alig tucatnyi beosztottját. A megmaradt lőszert arra áldozzák, hogy a villa környékén feltünedező idegeneket agyonlőjék. Így telik el néhány hét, majd...

A regény megjelenésekor igencsak hűvös fogadtatásra talált, értetlenkedést és elutasítást váltott ki irodalmi körökben, az újságok jelentős része hallgatott róla, az eladások száma is meglehetősen alacsony volt. Az amerikai kiadás után aztán egyre nagyobb érdeklődés kezdett mutatkozni iránta, az értelmiségiek borzongva ecsetelték, hogy az idegengyűlölő nézőpont, amit Raspail vérszomjas és embertelen opusában megjelenít, teljességgel elfogadhatatlan a humanista jóérzék számára, miközben egyre többen - és nem csupán a jobboldalról! - felismerték Raspail művének prófétai erejét. Jean Cau eképpen méltatta az írót: "Meglehet, Jean Raspail nem próféta vagy látomásos regényíró, hanem jövőnk kérlelhetetlen történésze." Azóta az új kiadások úgy tíz-húsz évenként botrányt robbantanak ki: a regény töretlen népszerűségét látva a sajtó azon sopánkodik, hogy a szélsőjobboldali, rasszista eszmék szép lassan polgárjogot nyernek, satöbbi, satöbbi, mindenki ismeri az ilyenkor kötelezően bemutatandó kűröket. Raspail szerint ma - a véleményszabadság aranykorában, a különféle gyűlöletbeszéd-törvények idején - nem is jelenhetne meg a könyve, a regény legutolsó kiadásához nem kis iróniával mellékelt is egy listát, melyben az új jogi szabályozás szerint kriminális szöveghelyeket gyűjtötte össze. Van belőlük vagy hetven.

sept_cavaliers_quitterent_la_ville_au_crepuscule_par_la_port.jpg

Raspail egy másik, kacifántos című regénye - Sept cavaliers quittèrent la ville au crépuscule par la porte de l'Ouest qui n'était plus gardée (Hét lovas hagyta el a várost az alkonyatban a nyugati kapun át, melyet nem őriztek többé) - a Le Camp des Saints-hez hasonlóan egy állam csődjét - és ezen keresztül egy egész civilizációs konstrukció megsemmisülését - mutatja be. A helyszín egy képzeletbeli őrgrófság. A történet egy furcsa, történelmen kívüli időben játszódik, melyben egyaránt jelen van a középkor és a századforduló világa. Valami megfoghatatlan katasztrófa őröli fel néhány hónap az addig idillinek tűnő társadalmat: járványok pusztítanak, a gyerekek megszállott dühükben törnek-zúznak és nekirontanak minden értéknek, rejtélyes lázadók fosztogatnak és borítják vérbe a vidéket. A lakosság pánikszerűen menekül, bár tulajdonképpen nincsen hova. A félőrült uralkodó tehetetlenségében bezárkózik kastélyába, és remekbe szabott marionettfiguráival múlatja idejét. A regény főhőse, Silve de Pikkendorff (Raspail számos regényében feltűnik ez a család) a király parancsára hat társával nekiindul, hogy felderítse, mi zajlik az országban. Nem táplálnak különösebb reményt a visszatéréssel kapcsolatban, tudják, hogy küldetésük eleve kudarcra van ítélve; az út egyetlen értelme az lehet, hogy felmérjék a múlt, ábrándokból és homályos emlékekből habarcsolt Ithakájuk valódi értékét. Az ország végleg anarchiába süllyedt, az út menti fákról brutális módon meggyalázott tetemek lógnak, egy vonatkocsiban egy mészárlásba fordult orgia maradványaira bukkannak. A túlélőknek csupán annyi erejük maradt, hogy valahogy elvegetáljanak egyik napról a másikra. A határon gyülekezik már a rég legyőzöttnek hitt ellenség. Nem találnak semmit, ami okot adhatna a reményre. Iróniával vegyes konoksággal ragaszkodnak az illem és hivatásuk formaságaihoz, letűnt életük szétmállott kereteihez. Olykor eldünnyögnek néhány sort hazájuk legnagyobb költője, a csecsen vidéken tisztázatlan körülmények között meghalt Wilhelm Kostrowitzky kapitány verseiből. Pikkendorff polgármesterré nevez ki egy tizenkét éves fiút. Az érsek pappá szentel egy szedett-vedett sekrestyést, hogy meggyónhasson neki. A cselekmény mintha a semmiben lógna: a tetteknek nincs valós tétjük, a fordulatok nem vezetnek sehova; végül, ahogy hogy az élelmiszerkészletek fogyni kezdenek és a küldetés homályos céljához közeledik, a társaság apránként szétszéled, belenyugodva az elkerülhetetlen végbe.

A mélypont ünnepélye

Raspailt szenvedélyesen foglalkoztatják a válsághelyzetek, a felbomlás, a hanyatlás, az összeomlás, az eltűnés különféle módozatai. Legyen szó kihalásra ítélt primitív törzsekről, egy imaginárius őrgrófságról vagy a bevándorlók tömegei által elözönlött Európáról, az alapprobléma mindig ugyanaz: egy önbizalomhiányban (hovatovább öngyűlöletben) szenvedő közösség széthullása, a megadás vagy ellenállás dilemmája, az erkölcsi törvények és a megmaradáshoz szükséges brutalitás közti ellentét. Ehhez kapcsolódnak a Raspail-féle esztétika legfontosabb jegyei: az álságos humanista tetszelgés elvetése; a döbbenetesen agresszív és nyers ábrázolásmód, mely gyakran szinte rosszullétet (méghozzá egy igencsak különös, egyszerre fizikai és, ha szabad így mondani, történelmi rosszullétet) vált ki az olvasóból; a finomkodástól és a politikai korrektség mázától mentes, félelmetesen egyértelműen fogalmazó nyelvezet. Raspail mintha csak azt kereste volna, hogyan tud az elevenébe vágni a posztmodern ideológiának. A Sept cavaliers-ban az érsek lelkiismeret-furdalás nélkül lelövi a rátámadó kamaszgyereket; a Le Camp des Saints-ben az irodalomprofesszor őszinte élvezettel végzi ki a házába betörő, a menekültek invázióját előkészítő hippit. Az ezredes gondolkodás nélkül áthajtat a tankjával az útjába álló fiatalon. A tengerparton hatalmas máglyákon égnek a vízbe fulladt nyomorultak tetemei.

Mindazonáltal ami igazán kiverte a biztosítékot ez utóbbi könyv esetében, az a nyomorultak fenyegető, arctalan masszaként való megjelenítése, mely Raspail rasszizmusát bizonyítja a liberális kritikusok szerint. A történetben a hajókon csakhamar pokoli állapotok alakulnak ki, a húgy, a szar és a szemét elönt mindent, a flotta elhaladását irtózatos bűz jelzi. A nyomorultak nem reagálnak a nyugati országok kommunikációs kísérleteire, az adományokat a tengerbe szórják, sőt a segélykommandók több fedélzetre lépő tagját megölik. A regény talán legzavarbaejtőbb jelenete a nyomorpornó szóval jellemezhető a legjobban: az ürülék gusztustalan forgatagában közösül a hajók egész emberrakománya, gyerekek és szédítő fiatal szépségek és elaszott öregek, férfiak és nők minden elképzelhető kombinációban. Az idegenek mérhetetlen tömegét egy apja vállán ülő, totemszerű, rettenetesen csúf csecsemő irányítja vérfagyasztó sikolyaival. A piktúra kétségkívül a gyomorforgatás határát súrolja olykor, és a szerző tollát kevéssé az emberi méltóság elvének tiszteletben tartása vezeti az idegenek ábrázolásakor. A regény koncepciója azonban véleményem szerint igazolja ezt a megoldást: hisz a flotta megérkezését váró európai sem individuumokkal, egyéni sorsokkal kerül szembe, hanem épp egy olyan egy fenyegető, arctalan masszával, amilyet Raspail lefest. A másik kényes pontot a fehér rassz haláláról szóló passzusok jelentik. Noha ezek egy normálisan, elfogultság nélkül gondolkozó ember számára aligha adnak okot a megrökönyödésre (hiszen miért igazolt az "elnyomott" közösségek és kultúrák önvédelme, és miért nem az a fehéreké? miért jogos a gyarmatosítók elleni harc, miközben a nyugati társadalom etnikai arányainak felborítása szinte erkölcsi kötelesség?), a hisztérikus liberalizmus a faji gondolkodás mintapéldáit látja bennük. Pedig Raspail - ahogy azt ő maga is többször kijelentette - alapvetően nem rasszról, hanem civilizációról értekezik; beszédes, hogy a tengerparti villába szorult társasághoz egy valahai japán bevándorló, Hamadura is csatlakozik, aki korábban egy rádióműsor betelefonálójaként szót emel - míg le nem keverik - az idegenek beengedése ellen, és akit végül Franciaország iránti szeretete a halálra ítélt ellenállók közé vezet. (Hasonszőrű szereplő a Sept cavaliers-ban Abaï, az uralkodóhoz és Pikkendorffhoz a végsőkig hű bennszülött.) A civilizáció nyitott bárki előtt, aki valódi ragaszkodással viseltetik lényege, alapértékei iránt. Hamadura a végső vereség óráján franciábbak bizonyul az örökségüket gyűlölő és önmegadó tősgyökeres franciáknál. Ráadásul, ahogy a könyv egy élesszemű recenzora megjegyezte, nem a nyomorultak az igazi negatív szereplők a műben, hanem az országot öngyilkosságba hajszoló, ábrándokat kergető, bosszúvágyó vagy épp hasonleső értelmiség, a gyáva és silány politikusok, az addzsornamentált, segélyszervezetté lefokozott katolikus egyház, élén a jószándékba belevakult pápával, és így tovább, jelenünk oly ismerős panoptikuma.

A Raspail-hős középkori elveket vall (legalábbis ma ezt mondanák), ám rendíthetetlenségéhez cinikus humor társul. Zokszó nélkül képes meghalni a hazáért, az egyházért, erkölcsi elveiért, miközben talán már egyikben sem hisz komolyan. A katasztrófáról tudomást nem véve komédiázik, s készül a hősi halálra. Inkább meghal, minthogy megadja magát, de nem érzéketlen az ellenállás melankóliája iránt. Raspail műveiben kulcsfontosságú szerepet kapnak azok a gesztusok (legyenek még oly jelentéktelenek is), melyek - a kétségbeesés vagy a rezignáció jeleként - a rend látszatát igyekeznek az összeomló díszletek közé csempészni. Világnézetének szimbóluma lehetne az az írás, melyet a Sept cavaliers-ban egy vasúti alkalmazott kapkodva fölkanyarít a szétdúlt pályaudvar menetrendtáblájára, mielőtt utolsóként ő is elmenekülne: Départ annulé.

Mindkét könyvben megjelenik egy dilemma, mely az idei év eseményei kapcsán is többször felmerült. Jelesül: a keresztény alapokon álló civilizációt (mert civilizáció vallás nélkül nem létezik, és még ez a szánnivaló szekuláris Európa is a kereszténységre - igaz, annak egy félreértelmezésére - épül) lehetetlen úgy megvédeni, hogy közben megfelelünk a kereszténység erkölcsi követelményeinek.** A Sept cavaliers-ban Pikkendorff szemére veti az érseknek, hogy pappá szentelte a sekrestyést, aki visszatérve falujába majd naivan megadásra buzdítja a túlélőket. A Le Camp des Saints-ben egy fegyvertelen, szenvedő tömeget kellene legyilkolni ahhoz, hogy Európa régi formájában fennmaradhasson. Aki vállalja a feladatot, az szükségszerűen meghasonlik a szörnyű tett súlya alatt, kitaszítottá válik, az emberfajta söpredékévé lesz mindenki, még önmaga szemében is. Lehetetlen helyzet: ahogy Raspail egy interjúban fogalmaz, bizonyos értelemben a könyörületesség vezet minket a pusztulásba. "Ebben a helyzetben - és tudom, hogy a kijelentéseim kissé durvák - elég bátornak kell majd lennünk, hogy ne gyakoroljuk többé a keresztény erényeket. Igent mondva a könyörületesség nevében elveszünk, és nemet mondva a könyörületességnek azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük... a lelkünket."

Je suis Charlie Martel

Le Camp des Saints allegorikus mű: túlzásokkal él. A világpolitikai helyzet turbulenciája dacára valószínűtlen, hogy a közeljövőben ennyire éles döntéshelyzet elé kerüljünk. Mégis rendkívüli tanulsággal szolgálnak Raspail könyvei: posztmodern humanista ábrándjaink pusztulásba döntik civilizációnkat. Ma Európa átszínezett Facebook-profilképeket és együttérző twitter-üzeneteket képes felmutatni ellenségeivel szemben, ékes bizonyságát adva annak, hogy ez alkalommal sem tanulunk semmit a történtekből. A még füstölgő tetthelyen egy John Lennon nevű kókler Imagine-jét zengi megrettent párizsiak siserehada. A mellébeszélés gépezete olajozottan működik: az elnök - ki tudja, hányadszorra - szigorú intézkedéseket helyez kilátásba, a sajtó és az értelmiség reflexszerűen az iszlamofóbia áldozatainak védelmére kel és lágy hangú cikkekben ecseteli a dzsihadisták szörnyű gyermekkorát; járványosan terjed a morális maszturbáció kényszere, vérző hashtagek szelik át a kontinens intellektuális vákuumát. Nem késlekedik az ukáz: nehogy engedjünk a bezárkózás, az előítélet, az erőszak kísértésének, hisz ezzel épp Európa leglényegét adnánk fel.

"Meg kell keményítenünk szívünket, és meg kell semmisítenünk magunkban mindenfajta együttérzést, különben az országaink elsüllyednek" - mondta Raspail egy idei interjúban. A megélhetési humanisták hadovázása ellenére Európa nem egyenlő azzal az agysorvasztó szívjósággal és ideologikus töketlenséggel, amivel egyesek ma azonosítják, s ami drasztikusan legyengítette immunrendszerét. Európának újra fel kell fedeznie a harag erényét, egyben le kell mondania arról, hogy önnön értékeit univerzális boldogságreceptnek nyilvánítsa. Élesen meg kell húznia a határt mi és ők között, kidörzsölni a szeméből a globalizáció álmait, tudatosítania, hogy az emberiség jelentős részéhez egyszerűen nincs köze. Európa csak akkor fog túljutni a válságon, ha visszatalál önzéséhez, ismét érvénybe lépteti régi előítéleteit, visszahúzódik létezése természetes keretei közé, de ha mégis szükséges, hogy határain túlnyúlva orvosolja a probléma forrását, akkor bűntudat nélkül csap rendet a saját érdekeinek megfelelően. Ciorannak igaza van: a tolerancia a hanyatló birodalmakban válik eszménnyé. Tetszik vagy sem, az erőszak kiküszöbölhetetlen az emberi világból, és ha a haladás nevében gátlásokat alakítunk ki magunkban vele kapcsolatban, akkor nem a világbékéhez járulunk hozzá, hanem a saját bukásunkat készítjük elő. Csináljunk bármit, az erőszak ki fog törni: a kérdés az, hogy a végsőkig ragaszkodva posztmodern dogmáinkhoz, hagyjuk-e elsodorni magunkat általa, vagy keresztényi elveinket, amennyire csak lehet, tiszteletben tartva, de a szükséges keménységtől vissza nem rettenve, a megmaradás szolgálatába állítjuk-e.

Vannak kétségeim afelől, hogy ezt a mentalitásbeli bakugrást Európa képes lesz-e megtenni. Azt jelentené ez, hogy leszámol a modernitás többszáz éves illúzióval. Talán Raspail olvasása közelebb segít a dologhoz.

 

 

* Néhány példa. A trash-étkezés (malbouffe) képében az egyenlőségeszme a gasztronómia területén is kezd teret nyerni, még egy olyan országban is, mint Franciaország, ahol valaha a konyhaművészetnek szinte erkölcsi tétet tulajdonítottak. És akkor meg nem beszéltünk a divatban érvényesülő vadproletár tempóról, a néhány koszlott pulóverből és pólóból álló ruhatárakról, az étteremben és a színházban (egyáltalán: az utcán!...) feltűnő mackónadrágokról stb.; a férfiak jelentős része talán már egy nyakkendőt sem tud megkötni. Az irodalom, ahelyett, hogy pofátlanul kiröhögné a kor fontoskodó félkegyelműit, napjaink genderideológiával és antirasszizmussal terhes erkölcsét foglalja finom példázatokba, és a középszerűséget és rossz ízlést ipari mágnesként vonzó slam poetry-vel (de tényleg, Önöket nem keseríti el az efféle produkciók megszületése, büntetlensége?) helyettesíti a költészetet. Az állami egészségterror fanatikus hévvel fogalmazza a jogszabályokat a dohányzás (és ne legyenek illúzióink: a dohányzók) kiküszöbölésére, egységes csomagolás, adóemelés, európai irányelvek, miegymás, a Sátán Füstje még a mozivászonról is ki van tiltva, nehogy vizuálisan megfertőzze szegény néző tüdejét. 

** E dilemma eredetéről ld. Frithjof Schuon: A vallások transzcendens egysége. A jézusi tanítás - a judaizmussal vagy az iszlámmal szemben - erősen ezoterikus - tehát a földi létezés hagyományos kategóriáin túllépő - jellegű, innen parancsainak bizonyos mértékű "elrugaszkodottsága". Aligha nyújt például elégséges alapot egy állam működtetéséhez a "tartsd oda a másik orcádat is" szelleme. A zsidó vagy a muzulmán valláshoz képest a kereszténység mintha kevesebb megértést mutatna a földi létezés kényszerítő körülményei iránt és nagyobb önfeláldozást kívánna meg a köznapi embertől. Ezt az idealizmust kellett aztán ellensúlyozniuk az egyházatyáknak, megfogalmazva az államszervezés keresztény alapelveit; mindazonáltal ez a kétértelműség számos probléma forrása lett a későbbiekben. 

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr788080612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.