Journal réactionnaire

Batiszkáf

A populáris zenéről

2015. október 04. - batiszkáf

Ella Fitzgerald mai szemmel igencsak valószínűtlen csoda volt a populáris zene történetében. Azt hiszem, egy előadóművész munkásságában végső soron másodlagos jelentőségűek a konkrét eredmények (lemezek, filmek, színdarabok); sokkal fontosabb az a, hogy is mondjam, őstípus, amit a művész a maga eszközeivel megjelenít, s ami természetesen túlmutat a "végzet asszonya", a "bolondos öregember" és az "érzékeny amorozó" jellegű sablonokon; a művész valójában ezt a karaktert kínálja fel a közönségének, ami aztán - a divatnak, a közízlésnek megfelelően - vagy megveszi, vagy nem. Fitzgerald olyan tulajdonságokat képviselt, melyeket ma mérhetetlenül ósdinak ítélne a közönség és a szakma; az ártatlanság kora elmúlt, a popzene is átalakult, identitásgyár és pszeudovallás lett belőle, mely által a modern ember - az Örök Tinédzser - a közösségek széterjesztésével rátelepedő zajos magányból próbál kilábalni; a sztár egy, az övét messze meghaladó létformát, mondhatni transzcendenciát képvisel, akinek isteni eredetű ragyogásában egy-egy pillanatra falkába - a kollektívum parodisztikus utánzatába - tömörülhetnek az amúgy végérvényes elszigetelődésre ítélt egyének. A könnyűzene aktuális természete a remetelétből adódik, melybe a modern társadalomfelfogás kényszerít bennünket, és így teljesen nyilvánvalóan hiányzik belőle a derűnek még halvány emléke is: végletekig lebutított zenei struktúrák, primitív, ám patikamérlegen kimért dalszövegek, melyek rosszabb esetben még Égető Társadalmi Problémákat is boncolgatnak a maguk álszókimondásával, és persze a Látvány extatikus túlburjánzása, melyet botrányosnak látszó, valójában minden ízében megtervezett és kiszámított útszéli közönségesség koronáz; és persze a zene lesüllyedésének újabb - habár kétségtelenül őszintébb - fokozata, az elektronikus tánczene, az intellektus trónfosztásának legadekvátabb kifejeződése, egyben a kiüresedett és túlfinomodott, puszta fogalmakká absztrahálódott modern ember kétségbeesett kísérlete arra, hogy visszaszerezzen valamit a természet, a megrontatlan létezés, az ép ösztönök dinamikájából, mely azonban az élet végtelenül bonyolult, mégis harmóniába oldódó polimetriáját a legnyersebb és emberalatti tudatrégiókat megnyitó ütemekkel váltja fel. Az elektronikus zene tompa, eszméletlen lüktetése és olcsó eufóriája annak a hamis érzetét csöpögteti az emberbe, hogy él; a zenei fesztiválok ebből a szemszögből hatalmas önterápiás csoportoknak tekinthetők, ahol Rousseau és Woodstock szellemében tömegek kísérelnek meg, ha csak rövid időre is, visszatérni a természetbe, vagy ami talán még pontosabb, visszatalálni saját, érintetlen emberi természetükhöz.

A popzenéről mai patologikus állapotában kizárólag pszichológiai terminusokkal beszélhetünk. Annyi biztos, hogy Ella Fitzgerald nem jöhetne létre a mai viszonyok között. Egy mára majdhogynem nyomtalanul letűnt kor terméke volt, egy olyan koré, mely - Maurice G. Dantec szavaival élve - alig tűnik közelebbinek, mint a trubadúrok vagy a görög rapszódiák százada.

*

A "nagy generáció" által emelt fiatalságmítosz a posztpubertás korszakot az ideák - a tudás és a szépség új, forradalmi frigye - magasába emelve gügyögéssé fokozott le minden érzelmet, a hagyományos mannerst feleslegesnek és fojtogatónak titulálva megsemmisítette a társas érintkezést szabályozó és egyben az azt a köznapok lapos valóságából kiemelő apró rítusokat, röviden: az "ifjúság szárnyaló fantáziája" határtalan unalomba és szürkeségbe döntötte az emberi létezést. A hatvanas évek lázadói a fogyasztói társadalom elleni állítólagos harcuk során ledöntötték az utolsó (erkölcsi, szexuális, kulturális) akadályokat is a világ általános szupermarketté válása előtt; az általuk kivívott "szabadságot" az energiatakarékos izzók frigid fénye világítja be. A legtalálóbb jelző, amit a posztmodern valósággal kapcsolatban alkalmazhatunk, az, hogy vigasztalan: a szabad szellem bajnokai kibombáztak bennünket minden összefüggésből, s most valaha volt "értelmek" romjainak zűrzavarában tallózunk valami jóleső igazolás után. Cinikussá lettünk, középszerűvé és butává, rondán öltözünk és ronda épületekben lakunk, jellegtelen ételeket eszünk, értelmetlen sürgéssel töltjük életünket, melynek egyetlen távlata az, hogy a spektákulum delíriumában túlszínezett jpg-fájlokká konvertálhatjuk magunkat; bosszút forralunk, nem is tudjuk, hogy miért, megannyi megnevezhetetlen veszteség érzete jár át az ébrenlét minden percében, idegennek tudjuk a személyünket mindenkitől és mindentől, a tisztánlátás, a high definition metsző végtelenje elveszi az eszünket, menekülnénk, mint a patkányok, de nincsen hová, az Utópia foglyai vagyunk, és szép lassan felemésztődünk formátlan gyűlöletünkben aziránt, aki minderről tehet.

*

Szédítő belegondolni, hogy mekkora távolság választ el egy Cary Grantet a mostanában feltűnt, a megrendült férfieszményt a nevetséges body-kultúrával kényszeresen kompenzálni igyekvő, mégis mind nőibb logika szerint formálódó proletár férfiidoloktól. Cary Grant mai szemmel értelmezhetetlen, ahogy az is, hogyan válhatott egy túlsúlyos és a szó legjobb értelmében egyszerű nőből, mint Ella Fitzgerald, a legnagyobbak egyike. Ma a női popsztárnak lucidus kurvának kell lennie, hogy némi népszerűséget gyűjtsön be; és persze jönnek dögivel a nevetségesebbnél nevetségesebb igazolási kísérletek, hogy társadalomkritikáról van szó, vagy éppen a szexuális felszabadulásról. Ma a női popsztár hideg, és női voltát - a kivillantott nemi jellegek dacára - teljesen eltagadja; autotune-olt géphangon nyivákol valamit a szerelemről, de egy konyhai robotgépben több gyengédség rejlik, mint benne. Ma a női popsztár nem több jól megcsinált látványelemnél kommerciális és társadalompolitikai érdekek szolgálatában, egyszerre a pénzfelhalmozás és a kondicionálás eszköze, így művészi tartalomról beszélni velük és "munkásságukkal" kapcsolatban, esetleg nagyszerű énektehetségüket méltatni a képtelenség netovábbja. (Szögezzük le: a populáris zenének a rock and roll megjelenése tette be végképp a kaput. A rock egyszercsak ráébredt, hogy meg akarja változtatni a világot, s ezzel meghaladta a könnyűzene hagyományos korlátait, gazdasági mechanizmusokkal összefűződő ideológiává vált, és üzenetének minél szélesebb körhöz való eljuttatása érdekében fokozatosan alacsonyabbra rakta művészi mércéit. Miley Cyrus csápoló, uniformizált tömegekhez szól; Ella Fitzgerald hozzám, az egyénhez énekel.)

*

When he talks, he is seeking/ Words to get off his chest/ Horizontally speaking/ He's at his very best (Richard Rodgers - Lorenz Hart: Bewitched, Bothered and Bewildered)

Törtfehér tisztaság, az ábrándok elvesztése ellenére megőrzött gyermeki ártatlanság, a zene múlhatatlan öröme - ezek jutnak eszembe Ellával kapcsolatban. A traditional pop (így nevezik a stílust) által megjelenített érzelmek talán kissé finomkodónak, hovatovább bárgyúnak tűnhetnek a mai hallgató számára, ám ne feledjük azt a fineszt, eleganciát és humort, melyet olyan dalszövegírók, mint Lorenz Hart, Johnny Mercer, Cole Porter vagy Ira Gershwin beleloptak a műveikbe. A populáris zene fénykorában teljesen természetesnek vették, hogy a lírai alany szerelmi bánatában Heinéről vagy Schopenhauerről énekel, hogy máshelyütt az orosz drámák vagy egy Strauss-szimfónia kerül szóba. És az sem éppen mellékes dolog, hogy ekkor a popzene még nem az identitásképzést tűzte ki feladatául, és nem is a Philippe Muray által oly kiválóan jellemzett homo festivus kielégítésének szolgálatában állt, hanem a szórakoztatáson túl megmaradt zenének, elég csak olyan standardeket megvizsgálni, mint az All the Things You Are vagy a Sophisticated Lady, melyek a maguk műfajában komplett kis remekművek, és máig inspirációul szolgálnak a jazz-zenészek számára. (Az egyik kedvenc példám a standardekben váratlanul megnyilvánuló zsenialitásra, ahogy a Cole Porter szerezte Ev'ry Time We Say Goodbye-banThere's no love song finer/ But how strange the change from major to minor sorokat a zene imitálja.)

A mai zeneiparosok talán nem finomkodnak a posztmodern ember degenerált érzelmi faunájának bemutatásában, és a gátlástalanságot a rég nem létező határok feszegetésének beállítva még az avítt társadalmi kötöttségeket és a "viktoriánus prüdériát" elvető véleményalkotók helyeslését is besöprik; állítólagos őszinteségük azonban értelmetlenül megfosztja a szerelmet attól a tétovaságtól és homálytól, ami igazán érdekessé teszi; a vágy az ő értelmezésükben a ketrecében maszturbáló gorilla hörgésévél egyenlő, és itt érdemes rámutatni a szexuális forradalom titkos, ki nem mondott lényegére, az erotika totális megsemmisítésére az ugyancsak Muray által leírt Transzparencia jegyében; az ép libidó szinte megköveteli a konvenciók és a polgári "képmutatás" meglétét, hiszen egyedül a velük való harcban, a visszafojtás és kitörés hullámmozgásában képes kiteljesedni, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az elavult morális parancsokat eltörlő és a pornográfiát emancipáló, sőt már-már közérdekűnek beállító szexuális forradalom néhány évtized alatt milyen alacsonyra apasztotta a modern ember potenciáját. A szabadságharcosok nem veszik észre, hogy a szerelem túlnyomó részben lepel és kimondatlanság, misztérium, elharapott szó, és éppen ez a talányos természet biztosítja a nem szűnő érdeklődést iránta (akárcsak a vallás esetében, jegyezzük meg rögtön). A mai popzene nem képes megértetni a szerelem lényegét, azt, ami kiemeli az evés, az ürítés és egyéb kielégítésre váró testi szükségletek köréből. A tabuk kétségtelenül jónéhány embert megnyomorítottak a történelem folyamán, de számuk eltörpül azokéhoz képest, akiket a tabuk eltörlése tett végérvényesen tönkre.

*

Mondják, hogy a populáris zene mindig is egy társadalom vágyai, illúziói, ábrándjai, ideáljai leképzésének terepe volt és lesz. Amennyiben így van, mérhetetlenül sivár világ a miénk.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr497883922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.