Journal réactionnaire

Batiszkáf

Naplójegyzetek II.

2015. augusztus 10. - batiszkáf

 

A reakciós, aki a modernitás esztétikailag és intellektuálisan mérhetetlenül nyomorúságos terében kénytelen leélni az életét, csupán azzal teheti értelmessé létezését, hogy kitanulja és mesteri fokra fejleszti a szabotázs módszereit. Eleinte még furcsa módon hátráltatja a lelkiismeret-furdalás, hiszen a modern világa látszólag mégiscsak világ, rend, struktúra; a legnehezebb számára azt az érvet lesz legyőzni, amit a zavartalanul közlekedő trolibusz és a megbízhatóan zümmögő kávéfőzőgép sugall. Tévesnek bizonyult a régi ellenforradalmárok jóslata, mely szerint a progresszív törekvései csakhamar káoszhoz és teljes értékvesztéshez, tomboló erkölcstelenséghez vezetnek; mosolyognunk kell ezeken a suta próféciákon, amikor ma minden sarkon a szeretet, a könyörület és az elfogadás szekuláris szentostyáját osztogatják a humanitárius szervezetek ájtatos apostolai, és napról napra újabb és újabb megbocsáthatatlan bűneinkre világítanak rá a szociológiai értekezések! Az ember, minthogy a gondolkodástól különösebb tipródás nélkül megválik, ha erkölcsöt, nagybetűs, mindenki által elfogadott Erkölcsöt kaphat cserébe, s mert korunkban minden helyzetben kérlelhetetlen morális felcsattanásokat tapasztal, könnyen abba a hitbe esik, hogy a dolgok aktuális folyása éppen annyira igazolt, mint régen, s bár az értékrendben valóban végbementek bizonyos hangsúlyeltolódások, ez mindenestül természetes fejlemény, az ezt tagadók pedig idióták, akik egy képzeletbeli múltba merevedve a mai kor számára értelmezhetetlen eszményekről papolnak. Bármilyen ügyesen cimbalmozzanak is a hangadók megfelelésvágyunk húrjain, ne hagyjuk megvezetni magunkat cseleik által; miközben a posztmodernitás a látszatok korábban elképzelhetetlen mértékű megsokszorozásával és az emberi elmébe való beleerőltetésével valóságos voltát próbálja kényszeresen bizonyítani, a világot az erkölcs nevében aprólékos gonddal megsemmisíti; lassan csupán a szokásos morális papundekliből összeábdált ún. társadalmi, szociokulturális, pszichológiai problémák emlékeztetnek rá, belső életünk pedig az egyre-másra és mind nehezebben felszított felháborodás gyomorégéses ütemeire szűkül...

A mai kor az emberi történelem messze legerkölcsösebb időszaka.

*

Először is az imperatívuszokkal kell szembeszegülni. Mondjuk ki bátran, hogy nem érzünk semmiféle affinitást a nyitottság és a szolidaritás iránt. Szögezzük le, hogy a legteljesebb megvetéssel tekintetünk az egyenlőségre, a békés együttélésre és a sokszínűségre, és véleményünk szerint a "tolerancia" a lehető leggusztustalanabb szó, amit ember a száján kiejthet. Fejtsük ki, hogy a részünkről nem vagyunk sem a társadalmi mobilitás, sem a fiatalos lendület hívei. Nem vagyunk örök gyerekek, nagyra nőtt idióták, és nem kedveljük a kreativitásra nevelést, a kritikus hozzáállást, a maguktól értetődő igazságokat megkérdőjelező értelem kibontakoztatását. Ki nem állhatjuk a pezsgést, a változatosságot, a szárnyalást, a szabadságot. Meg kell szabadulnunk - és ez a legnehezebb - minden értéktől, mely számunkra fontos volt, mert a moralizmus jóvátehetetlenül bemocskolta őket, és ma az egyetlen elfogadható alapállás a rossz tudatos választása. Furcsa, de a felvilágosodás által hivatalosan angyalivá minősített embereket erősebben fojtogatja a bűntudat és a felelősségrevonás lehetősége, mint bármikor; egyesek, miután óvatlanul megbotlottak a morális útjelzők kusza erdejében, végül valóban vád alá kerülnek, és szánalmasan hadakoznak, csúsznak-másznak a kegyelemért. Mi ne szabadkozzunk: jéghideg elhatározással törekedjünk az ellenszenv- és iszonyatkeltésre, s ha a provokálás minden rejtett zamatát kitapasztaltuk már, legyünk rendíthetetlenül gonoszak. És persze csökönyösen derűsek - a kettő mélyen összetartozik. Ne várjunk babérra - életünket a margóra szorítva, a legszilárdabb kiközösítésben fogjuk eltölteni; mégis, a modern értetlen sápítozása olyan elismeréssel szolgál nekünk, amely messze túlmutat az emberi érdemek dimenzióján.

*

És mégis - - könnyű szívvel támadunk rá minden értékre, de a szeretet előtt tétovázni kezdünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ő tacepao-szentimentalizmusuknak semmi köze ahhoz az egyszerre emberi és emberfeletti, atomi szeretethez, ami a teremtés lényege és értelme; mégis, elfog a kétely, hogy talán túl messzire hatoltunk, hogy esetleg visszakozni kéne... Hirtelen farkasszemet nézünk a szóval, és megkísért a gondolat, hogy megmagyarázzuk az álláspontunkat... A gyengébb enged a szó, a puszta hangsor erejének, és racionális fejtegetésekbe bocsátkozik az Erkölccsel, a gondolkodás hűlt helyével szemben; kísérlete eleve kudarcra van ítélve, és csakhamar kompromisszumokat kényszerül kötni, szép lassan belecsúszik a progresszív értelmezési tartományába... Az erősebb pedig majdhogynem meghasonlottan törli bele a csizmáját a jóság lakkozott, dagadó, szivárványszínű szívébe...

*

Csak sikerülne kivédeni a progresszív szemantikai cselfogását! Egy csapásra megoldódna minden.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr377628722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.