Journal réactionnaire

Batiszkáf

Naplójegyzetek I.

2015. július 13. - batiszkáf

 

A reakciósoknak a szivárványmozgalommal kapcsolatos obszessziója paradox módon csupán a melegkérdés látszatfontosságát erősíti: ezt a valójában huszadrendű kérdést központi üggyé emelik az elragadtatott méltatások és a nekikeseredett tiltakozások egyaránt. Mégsem mellőzhetjük a témát; ám az ellenállásnak abból a felismerésből kell táplálkoznia, hogy a tarka zászlók nem a deviáció egy specifikus formáját, hanem a modern vállalkozás egy minden eddiginél univerzálisabb, s épp ezért legellenállhatatlanabb ideológiai kísérletét juttatják győzelemre. 

*

A liberalizmus és a kommunizmus igencsak ügyetlen konstrukcióknak tetszenek posztmodern szerelemgyerekük, az eszmétlen eszme fényében, mely semmiféle definíciót nem tűr meg magával kapcsolatban. A korábbi utópiák megálmodói azért vallottak kudarcot, mert drabális gondolati rendszerszörnyetegekkel kívánták betörni az értelem várkapuját, hogy a Hagyományt trónjáról letaszítsák; ez több-kevesebb sikerrel meg is történt, ám hamarosan kiderült, hogy a legelemibb ráció mindjárt összeesküvést forral az új uralkodó ellen, s így az képtelen megvalósítani a maga teljességében ideálját. Az értelem ösztönreakciója kikezdi a földi paradicsom még ingatag alapjait, s előbb-utóbb a legérzékletesebb víziókat is meghiúsítja, a valaha magabiztos kecsességgel elménckedő szkeptikus pedig dühödt hittantanárrá vedlik át az ő előítéleteit mardosó kétely láttán. A (még oly fals) észérvekre és tényekre támaszkodó ideológiaterjesztés végső soron képtelen betölteni feladatát, mert elkerülhetetlenül az ellenvetés feszültségének terében értelmeződik: az az eszme, amelyik érvel, a saját sírját ássa; az az érték, amelyik bizonyítható, halálra van ítélve. Olyan következtetést kellett hát levonniuk a progresszívoknak, amely egész addigi tevékenységük raison d'être-jét és legitimációjuk alapját kérdőjelezte meg; át kellett lépniük önnön árnyékukat, meg kellett szabadulniuk a felvilágosodás értelem- és vitafétisétől, mely korábban igazolta őket; bizonyos értelemben meg kellett szüntetniük önmagukat, hogy fennmaradhassanak a változások zuhatagában. Az új eszme tulajdonképpen nem más, mint egy eszme helye; ha sikerülne megneveznünk ezt az űrt, azon nyomban megsemmisítené a feloldhatatlan ellentmondásoktól telve betóduló valóság. Ebben áll a reakciós legfontosabb, lehetetlen feladata.

*

Mint minden forradalmat, a korunkbeli felforgatást is a hasznos idióták széles tömegeire támaszkodó machinátorok vezénylik. A nyugati országokban végzett közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a lakosság többsége a "melegházasság" mellett van, s nincsenek illúzióim arról, hogy az idő múlásával a keleti retrográd társadalmakban - quelle horreur! - még mindig fellelhető provinciális előítéletek is tovatűnnek majd. Mit bizonyít mindez? Elsősorban azt az örökérvényű igazságot, hogy a nép mint olyan képtelen a gondolkodásra. Nem a liberálisokra jellemző értelmiségi gőg és sértettség vezet ennek megállapításában: a nép mint olyan ostobasága nem bűn, hanem adottság, mégpedig megváltoztathatatlan. A nép hülye; közveszélyessé csak az alacsony homloka mögé injektált félműveltség és a beleszólásba való évszázados beleszoktatása teszi. A "melegházasság" és hasonló szivárványos képtelenségek ellen lehetetlen demokratikus elvekre hivatkozva védekezni. A kérdéshez legkevésbé sem tesz hozzá, hogy a többség támogatja vagy ellenzi-e a házasság intézményének szándékos megcsonkítását; sem érvvé, sem ellenérvvé nem lehet tenni azt, amit érzelmeik és konformitás-félelmük által vezérelt, s így befolyásolható néprétegek gondolnak. Ha a reakciós ilyen eszközökhöz nyúl, saját elveit árulja el; rosszul teszi hát, ha az ügyben kiírt népszavazás vagy a kellő demokratikus felhatalmazás hiányát dörgöli a liberális orra alá; ezek, habár valóban a progresszívok módszereinek ellentmondásosságát bizonyítják, nevetségesen mutatnak a reakciós keze ügyében, s szellemi integritását rombolják.

*

A legfontosabb: nem kétségbeesni. A reakcióst ómódi, dohos, bigott, keményfejű, a változástól rettegő alakként képzelik el, pedig valójában ő a legkövetkezetesebb nihilista: néki a lények, mint a szalma-kutyák; szorongásai közepette felismeri a földi dolgok mélységes-mély jelentéktelenségét, s e felismerés pillanatában az őt egész életében kínzó nyugtalanság igazi természete is feltárul értelme előtt: vágy ez az abszolút, legteljesebb teljességre, s egyben valamiféle kompromisszumképtelenség, meg nem alkuvás a tünékennyel, a töredékessel. A megvilágosodás e pillanata után - hacsak nem egy szentről van szó - visszatér a hétköznapok sodrába, visszabújik megszokott hajlamai, ösztönei és érzései langymeleg otthonosságába, ám igazából nem bírja komolyan venni azt; külsőleg valószínűleg nem mutatkozik rajta sok változás, felveszi tevékenységei fonalát, s a világ egész egyértelműen őszinte reakciókra - örömre, dühre, szomorúságra, bosszúvágyra, szerelemre, megértésre - készteti, de ezek valahogy spéttel fogalmazódnak meg benne; lényét ismét belemeríti a látszat forgalmába, mégis, a dolgok habszivacsdarabokként lebegnek önnön rezzenéstelen felszínén. Életét mindenestül megéli, alapvetően mégis csupán játékként képes tekinteni rá; feladatai, kötelességei, tettei, vonzalmai - legmélyebb, ki nem mondott bizonyossága fényében - puszta szereppé és e szerep külsőségeivé alakulnak át. Kétértelmű, a múlékonyból épp csak hüvelyknyire kilábalt, bizonyos szempontból skizofrén létezés ez, és persze ami a legfontosabb: töredékes, bűnökkel teli, akárcsak a többi (ennek folytonos leszögezése mennyi bajtól szabadítaná meg az embereket!); a szokottnál talán sokkal nagyobb vétkek lehetőségét hordozza magában. A valódi reakciósban azonban nem undort és elutasítást kelt a világ jelentéktelenségének felismerése, hanem derűt, mert e jelentéktelenség egy mindennél hatalmasabb Jelentőséget bizonyít, és ennek a derűnek a jegyében vezeti életét; a teremtést szeretettel nézi, mert benne fedezte fel az örökkévaló arcát; érzi, képtelenség volna gyűlölettel fordulnia a relatív felé, afelé, ami csupán ennyit jelent. (A puritanizmus nem sokban különbözik a hedonizmustól: ellentétes előjellel bár, de mindkettő bálványimádás. Mintha Hamvas írt volna erről.) A világ fokozatosan egyre rondábbá válik, s a számunkra fontos dolgokat vagy megsemmisítésre ítélik, vagy kifacsarják, eltorzítják őket; ám a nihilista, reakciós derűt, amit ők soha nem ismerhetnek meg (pillantsunk csak a feminista aktivistáknak a méltatlankodás konstans görcsébe merevült arcára), nem foszlathatja szét semmi. És ehhez csatlakozik, ahogy a legújabb dogmák sorban körülfonják az értelmet, a provokáció hihetetlen édessége.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr497612688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.