Journal réactionnaire

Batiszkáf

Frithjof Schuon: A Korán és a szunna (részlet)

2015. május 25. - batiszkáf

 

10-schuonmediaphoto.jpg

Isten eltörölhet egyes rosszat, ám nem a rosszat mint olyant. (...) "Világ" annyit jelent, mint "viszonylagosság", "a viszonylagosságok kibontakozása", "differenciálódás", "a rossz jelenléte". (...)

Az ember nagy ellentmondása abban áll, hogy a sokaságot akarja a megosztottság árnyoldala nélkül; a viszonylagosságot akarja az abszolút, a végtelen zamatával, de a fájdalom élei nélkül; a kiterjedést kívánja, ám a végességet nem, mintha az első létezni tudna az utóbbi nélkül, s a tiszta kiterjedés föllelhető volna a mérhető dolgok síkján.* (...)

Talán pontosabban fejezhetnénk ki magunkat a problémát a következő módon megfogalmazva: az isteni Lényeg - a Létfeletti - a maga megkülönböztetlenségében, akár a végtelenségébe foglalt potencialitást, a viszonylagosság princípiumát hordozza; a Lét, mely a világot nemzi, az első viszonylagosság, melyből az összes többi kiárad; a Lét funkciója az, hogy kibontakoztassa a "semmi", az "illuzorikus" irányában a Létfeletti végtelenségét, mely eképpen ontologikus és egzisztenciális lehetőségekké változik át. A Lét, lévén az első viszonylagosság, nem törölheti el a viszonylagosságot; ha képes volna erre, saját magát törölné el, és a fortiori eltörölné a teremtést is; az, amit rossznak nevezünk, csupán kicsúcsosodása a végességnek, vagyis a viszonylagosságnak; a Mindenható ugyanúgy nem törölheti el a viszonylagosságot, ahogy nem képes megváltoztatni azt, hogy kétszer kettő négy, mivel a viszonylagosság, akárcsak az igazság, a természetéből fakad, ami annyit jelent, hogy Istennek nincs hatalmában nem Istennek lenni. (...)

Az, aki hisz abban, hogy az ember "jó", hogy joga van csupán azt kérni, hogy "békén hagyják", nem veszi észre, hogy a határok, melyek valamiképpen definiálják az embert, valahol mélyen "anormálisak"; már az a tény is, hogy nem látjuk, mi történik a hátunk mögött, vagy hogy mit hoz a holnap, bizonyítja, hogy bizonyos szempontból igencsak kevesek vagyunk, hogy csupán "akcidenciái" vagyunk egy "szubsztanciának", mely meghalad minket, ám mindeközben azt is, hogy nem a testünk vagyunk, s nem e világból valók vagyunk; sem a testünk, sem a világ nem az, ami vagyunk. Zárójelben jegyezzük meg: ha az emberek évezredeken át megelégedtek a jutalmazás és a büntetés morális szimbolizmusával, ez nem azért lehetett így, mert gyengeelméjűek voltak - mely gyengeelméjűség ez esetben végtelen és gyógyíthatatlan -, hanem mert ők még rendelkeztek az egyensúly és az egyensúlyvesztés érzékével; ők még velük születetten érzékelték a valódi értékeket, legyen szó a világról vagy a lélekről. Birtokában voltak, tapasztalati úton valamiképpen, mivel kontemplatív beállítottságúak voltak, egyfelől az isteni normák, másfelől az emberi tökéletlenségek bizonyosságának; a szimbolizmus képes volt emlékeztetni őket arra, amit természettől fogva sejtettek. A spirituálisan pervertált ember ezzel szemben elfeledte önnön eredeti fenségét és az ezzel járó kockázatokat; nem kívánván foglalkozni létezése alapjaival, azt hiszi, hogy a valóság képtelen ezeket felidézni számára, vagy ami a legabszurdabb feltevés: hogy a dolgok természete abszurd, hiszen ha így volna, minek a fényében állapíthatná ezt meg? Ugyanígy: az ember definíció szerint értelmes és szabad; erről gyakorlatban mindig meg van győződve, hisz minden helyzetben követeli a szabadságot és az értelmet; a szabadságot, mert nem kíván más által vezérelve lenni; az értelmet, mert mindent saját maga ítélne meg. Márpedig a mi valós természetünk, s nem normává emelt kényelmességünk az, mely sorsunkról dönt az Abszolút előtt; feladhatjuk isteni hasonlatosságunkat, mindeközben tovább élvezve annak előnyeit, ám nem szökhetünk meg a vele járó következmények elől. A modernisták hiába nézték le azt, ami a tradicionális embernél aggodalomnak, gyengeségnek vagy "komplexusnak" tűnhet; saját tökéletességük csupán annyit jelent, hogy figyelmen kívül hagyják a hegy összeomlását, míg az általuk megvetettek látszólagos tökéletlensége legalábbis komoly esélyeket hordoz - vagy nyilvánít ki - a megmenekülésre. Az, amit elmondtunk, teljes civilizációkra is vonatkozik; a tradicionális civilizációkban rejlő rossz dolgokat egyedül akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy a túlvilág bizonyosságán alapulnak, és bizonyos közömbösséggel viseltetnek a múló dolgok iránt. Fordított nézőpontból: mielőtt megítélnénk a modern világ előnyeit, s ezekbe vitathatatlan értékeket látnánk, emlékeznünk kell arra, hogy ezek szellemi előfeltétele a túlvilág tagadása és a földi dolgok kultusza.

Napjainkban sok ember eképpen okoskodik: "mindegy, hogy Isten létezik-e vagy sem; ha létezik, és olyan, amilyennek mondják, elismeri majd, hogy jók vagyunk, s hogy nem érdemlünk büntetést"; vagyis hinni akarnak Isten létezésében, ha megfelel a róla alkotott képzetüknek, s ha elismeri mindazt az értéket, melyet maguknak tulajdonítanak. Elfelejtik egyfelől azt, hogy nem ismerhetjük a mércéket, melyekkel az Abszolút megítél minket; másfelől azt, hogy a síron túli "tűz" végsősoron nem egyéb, mint a hamisságunkkal szembesülő intellektusunk, vagy másképpen szólva, a napfényre kerülő igazság. Halálakor az ember a realitás hallatlan terével néz szembe, mely immáron nem töredékes, hanem totális; majd annak a normájával, amiről azt állította, hogy ő volt, lévén, hogy e norma a Valós részét képezi. Az ember tehát saját magát ítéli el, saját tagjai vádolják meg, ahogy a Korán írja; amint a hazugságra fényre derül, a vétkei lángokká alakulnak át; a meghamisított, egyensúlyát vesztett természet a hiú magabiztosságával együtt csak olyan, mint Nesszosz inge. Az ember nem csupán bűnei miatt kerül a tűzre; saját isteni hasonlatossága miatt ég. (...)

Összegezve: a bűnösség minden problémája ok és okozat viszonyára szűkül. Hogy az ember messze áll a jóságtól, azt régi és új történelem bőségesen bizonyítja; az ember nem rendelkezik az állat ártatlanságával, tudatában van tökéletlenségének, mivel birtokolja ennek fogalmát, tehát felelős. Az, amit erkölcsi nyelven az ember bukásának vagy isteni büntetésnek nevezünk, önmagában nem más, mint az emberi egyensúlyvesztés ütközése az immanens Egyensúllyal. (...)

A pokol borzalmaiból az ember nagyságára kell következtetnünk, s nem fordítva: az ember látszólagos ártatlanságából a pokol feltételezett igazságtalanságára. 

 

 *Az egész modern civilizáció erre a tévedésre épült, mely hitcikkellyé és programmá vált.

 

 

forrás: Frithjof Schuon: Comprendre l'islam

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr877490504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.