Journal réactionnaire

Batiszkáf

Cikkek a Mandineren

2017. április 30. - batiszkáf

 

Róma <3 <3 <3

"Egyszer csak aztán hazatér az ember Rómából, és valami égető vágyat érez, hogy állításokat tegyen. És környezetét nem kímélve tesz is: Róma mindenkiből kihozza rejtett tehetségtelenségét.

Még jóformán ki sem lépett a ferihegyi terminál kapuján, már olyan mondatokat képez, mint hogy csordultig telt a lelkem szépséggel meg hogy ezt nem lehet elmondani, ez egy csoda volt, de persze azért Wittgensteint megvető bátorsággal és lelkesedéssel mégis megkísérli, hogy elmondja, hogy kifejezze, milyen volt ott lenni. Hogy milyen hatást tett rá az örök város, de még inkább – és persze ügyes emfázisokkal érzékelteti, hogy valójában ez a kérdés jelentené itt az elbeszélés gerincét –: hogy ő milyen hatást tett Rómára. Hiszen nincs az az antik düledék, nincs az a reneszánsz palota, amit ne árnyékolna be gyönyörű lényünk."

Jegyzetek a perverzió korából

"A TLC jelképe lehetne annak a folyamatnak, mely során az abnormalitás az uralkodó fogyasztói és politikai struktúrákba olvad: a kereskedelmi tévézés ortodox, merev formanyelvét ölti, hézag nélkül beépül a reklámoktól szaggatott, soha meg nem torpanó, időtlen látványáradatba, miközben az ideológiai-morális hatalmi komplexumot legitimáló elbeszélésfüzérként is szolgál. Másképp fogalmazva: az abnormalitás mára a hivatalos kultúra szerves részévé vált, elválaszthatatlan, mi több: megkülönböztethetetlen tőle. Minden bizarrságával, minden otrombaságával együtt akadémista ötlettelenséggé, közérdekű ájtatossággá lényegült át."

Hála Istennek, nem lesz olimpia

"Mondhatnám, hogy magam talán középre állok, de nem mondom: meglehetős megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt, hogy Budapest visszavonta a Pályázatot. Az az igazság ugyanis, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok az olimpiarendezésre. Nem tehetek róla. Így születtem."

A mutogatott életről és a tobzódó nyájasságról

"A Facebook meg az Instagram azzal hitegetnek, hogy ragyogóvá és tisztává szerkeszthetjük általuk az életünket, kirostálva az előnytelen beállításokat, a kényelmetlen ismeretségeket, a krónikus fájdalmakat, a görcsöket és a félelmeket. Minél sűrűbben hömpölyögnek azonban az üzenőfalon a meghitt, kanonizált pillanatok, annál nagyobb jelentőséget nyernek az apokrif történések és érzelmek; azok, amelyekről nem készülnek diszkréten fenszi fotók; azok, amelyek mellé nem pötyögünk be hangulatjeleket és földrajzi meghatározást; azok, amelyekhez senkinek se volna kedve betagelnie magát, más szóval a kihagyott jelenetek, a tétovaságok, a tökéletlenségek, a piszkosságok."

Trump: vissza a természethez

"Nem csupán arról a fokozott figyelemről, azokról az indulatokról van itt szó, amiket egy amerikai elnökjelölt óhatatlanul megkap és kivált: a tárgyalt jelenség elementárisabb erőket szabadít el. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy Trump olyan, mint a tábortűz vagy az égen a felhők: ki-ki a maga legtitkosabb démonait, félelmeit, szorongásait, vágyait, kívánságait, meggyőződéseit látja felsejleni benne reszketegen, révületesen, megkísértően, megragadhatatlanul. Trumpot mindnyájan ösztönösen kontemplációnk tárgyává avatjuk. (Noha a metafizikai trumpizmus kidolgozása még várat magára.) A trumpi habzás láttán az a megrendítő ámulat fogja el az embert, amelynek Szép Ernő adott hangot az Ákom-bákomban: „Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak? (...) Mi van amott a hídon, micsoda szépség, / Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?” Trump minden mozdulata, minden megnyilvánulása mélyen ismerős és mégis: nyugtalanítóan-nyomasztóan kiismerhetetlen. Trump olyan, akár az emberi természet. Az az emberi természet, melynek létezését a modernitás felháborodottan tagadja."

Egy újabb remek év!

- napló -

2012_77.jpg

"A politikai élet világa csak addig terjed, ameddig az uralkodó kozmológia megengedi." (Molnár Tamás - A hatalom két arca: Politikum és szentség)

Ez itt a lényeg; ehhez mérten dédelgessünk ábrándokat a demokrata politikusokkal meg pártokkal kapcsolatban. A haladás tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy az ember sorra levonja a humanista-mechanisztikus-haszonelvű világképből fakadó konzekvenciákat. A demokrácia "konzervatív" szereplői legjobb indulattal is csupán annyit érhetnek el, hogy néhány évvel (esetleg évtizeddel) késleltetik egy-egy ilyen következtetés levonását. Jelentős részük amúgy is csak félszívvel próbálja feltartóztatni a feltartóztathatatlant, és egy csapásra a progresszió bajnokává vedlik, amint éppen ez tűnik előnyösnek a számára. Azoknak az igyekezete, akiknek tényleg vannak elveik, relatíve még tiszteletreméltó is lehet, de tény, ami tény: hosszútávon teljességgel hiábavaló. Ideje volna már belátni, hogy a szerelemvonatból nincs kiszállás.

Tovább

Az erkölcsösen elakadt lélegzet

Neomorál és egyenmásság (2.)

 

whit.jpg

Nincs is szebb, mint amikor az erkölcsöt teljes barokkos pompában felvonultatják az utópista harc kritikus színterein, nem igaz?

Ha másból nem, a másság felvállalására és elfogadására intő szlogenek féktelen elszaporodásából mindenkinek egyértelműnek kellene lennie, hogy a másságnak egyszer s mindenkorra annyi, a sokszínűség és a változatosság napjai meg vannak számlálva, különbségeink záros határidőn belül könyörtelenül el lesznek törölve, olyan totális és zsarnoki egyformaság fog rátelepedni az egész világra, amilyet még nem pipáltunk. Még ha elsőre talán low budget katasztrófafilmekbe (Szupercápa vs. Megapiton, Jámbor András vs. Elemi Logika) illő hatásvadászatnak tűnik is mindez, kétség sem lehet afelől, hogy a legradikálisabb uniformizmust tartogatja számunkra a jövő: új, totalitárius erkölcs van kialakulóban, mely mániákus módszerességgel vonja felelősségre a valóságot, helyezi vád alá annak minden részletét (ld. a "rasszista" mikroagressziókat felsoroló egyetemi sillabuszok), súlyosabbnál súlyosabb morális problémákat fedez fel a hétköznapok legjelentéktelenebb aspektusaiban is (ld. munkahelyi légkondicionálás mint a patriarchális elnyomás eszköze), és addig nem nyugszik, míg el nem távolította az összes akadályt az utópia globális térnyerése elől, másképp fogalmazva: míg nem kekeckedte minden ízében egyöntetűen és egyhangúan Jóvá a világegyetemet.

Tovább

Az értelem bukása

Neomorál és egyenmásság (1.)

 

"A nyitottság alapvetően... az élet."

Ideje volna ráébredni, hogy a nyugatot ma nem ideológiák, hanem puszta szavak vezérlik, helyesebben szólva azok a mélyen nyelv- és gondolkodásalatti entitások, melyeket jobb híján vagy megszokásból szavaknak nevezünk, nyitottság meg kreativitás meg megértés meg hasonlók, azok a minden értelmet nélkülöző hangsorok, melyek kásásan, artikulálatlanul törnek elő az erkölcsös, nemes, posztmodern vadember garatjából, mielőtt kőbunkóval agyoncsapja a normái ellen vétkezőket. Ezek a "szavak" nem illeszkednek semmilyen rendszerbe, nem utalnak semmilyen racionális háttérre vagy átfogó világképre; hiába is keresnénk azt a kifinomult eszmei nyomvonalat, melyre rávezetnek, mert ilyen nincsen; az utópista moralizmus hörgései ezek csupán, harsány vezényszavak az ölésre, az atavisztikus ellenség, az alattomos Rossz totális kiirtására. Mi sem nyilvánvalóbb: aki elfogadásról és sokszínűségről beszél, az a minden időket és minden érvényeket betetőző, szent Mészárlásra adja ki a parancsot, a Jó nevében elkövetett, eszkatologikus vérfürdőre hív, melynek áldozatul esik minden ellentét és ellentmondás és különbségtétel, melyben egyszer s mindenkorra kimúlik a történelem, s mely végre megteremti az immanens paradicsomot. Az emberi gőg korokon átívelő, nagy vállalkozásának végjátéka ez, a morális fázis, melyet vastagon behint az utópia (szub)verbális morzsaléka.

Tovább

Képzeli, hát szertelen

kis.pngCsak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
(J. A.: Bánat)

Kedves Naplóm!

Sok rosszat el lehet mondani rólam, de azt, hogy ne lennék szélsőségesen éleslátó, aligha; olykor azzal szoktam kérkedni, hogy a társadalomhoz kapcsolódó illúzióimmal még azelőtt leszámoltam, hogy elhagytam volna a szülőcsatornát, ami persze csupán pajkos túlzás, de annyi biztos, hogy elég korán felismertem a nyugati ember végletes, jóvátehetetlen hanyatlását; s ha magam igyekszem is elkerülni, hogy részt vegyek azokban a tevékenységekben (street workout-edzések, Glamour-napok, választások és népszavazások, wellness-hétvégék, ayurvédikus masszázstanfolyamok, tánczenei fesztiválok, villámcsődületek, közérdekű felháborodások usw.), melyeket ez a mindenestül alávaló embertípussal magával az Élettel azonosít, különállásom magasából, ha úgy tetszik, szétfeszített reluxalécek mögül tekintetem tisztán és kíméletlenül járja be az emberi történelem aktuálisan belátható utcaszakaszát: piszkospiros díszburkolat, amorf műmárvány alakzatok közül előszökkenő, színes vízsugár, virágóra, benne részegen üzekedő hajléktalanokkal, távolabb pedig egy megfakult, meggörbült tábla, mely egy uniós fejlesztési terv keretében hirdeti az utópia immanens eljövetelét (a támogatás összege: 17 890 714 Ft).

Mindennek a lényege az, hogy amikor elvállaltam az általam kiötlött rossz-szolgálati nagyköveti tisztséget, a létező legszilárdabb és legrészletesebb elképzelésekkel rendelkeztem arra vonatkozólag, hogy mit és milyen rendben kell szellemi kartácstűz alá vennem rövidebb és hosszabb távon; a tervezett hadműveletek, még ha látszólag teljesen eltérő természetűek voltak is, szorosan összefüggtek és kölcsönösen feltételezték egymást, egy hihetetlenül komplex stratégiát alkotva, melyet - ma már látom, balga módon - kikezdhetetlennek hittem. Amikor például egy zenés-undorító televízióműsor stábjába beépülve titokban disznóspermát töltöttem a hamiskás mosolyú mixerlegenda, Lajsz András üvegeibe, az mestertervem okkult logikája szerint valamiképpen azzal az esettel függött össze, amikor lufiból Pinochet tábornokot hajtogattam egy rákospalotai gyereknap résztvevőinek. Így végeztem én a munkámat, így küzdöttem előre magam a posztmodernitás minden szépet és jót szerteszaggató, sátáni ellenáramában, bízva stratégiám állóképességében; épp ezért volt annyira sokkoló a felfedezés, hogy egyvalamit bizony kihagytam a számításból, és nem is holmi jelentéktelen, kellő álnaivitással könnyen eltüntethető mitesszert, hanem egy égbekiáltó, ormótlan, gennyes kelést. Olyannyira megrázott a dolog, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hagyom a francba az egészet.

Tovább

A középszerűség bugyra

Francia reakciósok II.

 

51pmmkbjnql.jpg

(Az írás első részében vázlatosan bemutattam a francia reakciós irodalmi vonulatot, majd hosszabban kitértem Léon Bloy életére és munkásságára. Ez alkalommal e vonulat egyik legfontosabb és legjellegzetesebb alkotásával, a Le Désespéré-vel és Bloy vallásszemléletével foglalkozom.)

A Le Désespéré műfaja: regény, ám regényként értelmezni, akként vizsgálat tárgyává tenni mégis szinte lehetetlen. A Le Désespéré remekmű, ez vitathatatlan; de csapnivalóan megírt remekmű. De ez sem helyénvaló kijelentés, hiszen minden egyes bekezdés mögött valami rendellenes, az esztétika megszokott eszközeivel megragadhatatlan zsenialitás gomolyog; s ha a mű felépítése meg is csúfol minden irodalmi törvényszerűséget, ha a könyv Bloy kapkodva egymás mellé ráncigált, lázas monológ-darabkáiból tevődik is össze, melyek semmiféle valamirevaló fikciós univerzum megteremtését nem szolgálják, ha az elbeszélés kizárólag ürügy, hogy Bloy kedvére kifejthesse nézeteit kora különféle fekélyeiről, a végeredmény lenyűgöző. Bizonyára sokkal pontosabb meghatározás volna, ha az iszapáradat, a kolerajárvány vagy a tűzvihar műfajába sorolnánk Bloy alkotását; a regény sajátosságait számonkérni rajta mindenesetre képtelenség. Regényként kudarcot vall a mű, ez kétségtelen, s nem a cselekmény rendkívül sovány volta miatt (hiszen, teszem azt, Adalbert Stifter Nyárutója, melyben hosszú-hosszú oldalakon át olvashatunk a rózsanevelés és a kertművelés titkairól, a biedermeier iparművészetről, az osztrák Alpok növény- és állatvilágáról és kőtani jellegzetességeiről, hasonlóan minimális - vagy még minimálisabb! - történést tartalmaz, mégis ott rejlik benne - ha csak opálosan is - az elbeszélői szándék, mely létrehoz egyfajta elbeszélői teret, s így regényként értelmezhető), vagy mert Bloy korlátozott tehetségű író volna, hanem mert egyszerűen nem érdeklik a műfajhoz kötődő elvárások, s így különösebb skrupulusok nélkül figyelmen kívül hagyja őket. Ebben a tekintetben a Le Désespéré minden bizonnyal a műfaji határokon átlépő posztmodern regény irányába mutat; emögött azonban természetesen nem a felbomlás filozófiai-esztétikai motívumai, hanem Bloy sajátos, szabálytalan szellemi természete áll: ihlete kényszeresen önmagát kergeti, az írás számára nem a kifejezés körülményessége, többé-kevésbé világos metódus szerint zajló munkafolyamat, hanem kiáradás.

Tovább

A mérsékletről

-1984.jpg

Sok kedves francia szavam van; a bien-pensance mindenképpen közéjük tartozik. Magyarra nehezen lehetne lefordítani (szó szerint "jól gondolkodást" jelent), valaki egyszer "illedelmes gondolkodás"-ként ültette át, ami talán a legügyesebb megoldás, viszont így elvész belőle a bien-tag tömörsége és sokrétűsége. A kifejezés az erkölcstől - jóságtól - dagadó szellemi konformizmust jelöli, a magát szigorúan és kényszeresen és büszkén a humanista, progresszív dogmák által kijelölt ideológiai mezsgyére szorító attitűdöt, a politikai korrektséget, ha úgy tetszik, de valami sokkal általánosabbat is egyben, azt a riasztó elszántságot, mellyel az értelem feláldozza magát a moralizmus oltárán, a szellemi funkciók akaratlagos felfüggesztését, azt a buzgóságot, mely a gondolkodást puszta tömeggé, mondhatni, a Jó buzogányává csupaszítja, amivel nagyszerűen szét lehet zúzni minden kételyt, minden ellenállást és ellentmondást, más szóval: minden alattomos rosszat.

Tovább

Az elvetett sulyok

Francia reakciósok I.

crbst_des_20esseintes.jpg

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
(Stéphane Mallarmé - Tengeri szél; Illyés Gyula ford.)

Irigylem a franciákat. Irigylem a jobboldalukat.

Persze nem arra az illedelmes eurokonform képződményre gondolok itt, amely a francia demokratikus versengésben ezen a címen szerepel, olyan nagyságokat hozva világra, mint a multikulturális víziókat dédelgető Chirac, a paprikajancsi Sarkozy, vagy újabban - hogy csak egy nevet említsek - a mérsékelt törlőrongy ontológiai kategóriájába tartozó Nathalie Kosciusko-Morizet, s amely semmiben nem különbözik a megállíthatatlanul hanyatló nyugat más áljobboldali csoportosulásaitól (Les Républicains - már a megnevezés is sokat elárul); sem a Marine Le Pen uralma alatt egyre kifinomultabbá váló Front National-ra, melyet csak az a féktelen rettegés tesz szimpatikussá, amelyet a zsurnalisztalelkekben kivált. Nem az aktuális, köztársasági francia jobboldalra, annak pártocskáira, médiumaira, megmondóembereire gondolok, hanem arra a mérhetetlenül gazdag és termékeny ellenforradalmi hagyományra, amely olyan zseniális írókat, költőket és gondolkodókat adott a világnak, mint Céline vagy Léon Bloy. Irigylem azt, hogy - bár a progresszív felháborodásgépezet ott is ugyanúgy megtisztítja a közbeszédet minden nem helyénvaló nézettől - Franciaországban az igazi, antidemokratikus és antiegalitárius jobboldal nem a semmiben lóg, nem a konzervativizmus elszórt, összefüggéstelen darabkáiból kell összeeszkábálnia a maga eszmei alapjait, hanem az ellenforradalmi gondolat máig ívelő folytonosságára támaszkodhat, az ideák és történelmi példák olyan tárházára, mely persze ma hivatalosan érinthetetlennek minősül, ám mégiscsak létezik, és sokak számára inspirációul szolgál.

Tovább

Kollaborációs sci-fi

- egyperces könyvismertető -

 

9782070362387.jpgPétainista-guénonista sci-fi? Elég valószínűtlenül hangzik, mégis van ilyen. Sokan legalábbis így hivatkoznak a francia René Barjavel (1911-1985) Ravage című könyvére, mely a műfaj ismerői szerint a tudományos-fantasztikus irodalom legfontosabb darabjai közé tartozik. A regényt először a hírhedt kollaborációpárti (nem mellesleg: roppant tehetséges embereket maga köré vonzó) folyóirat, a Je suis partout közölte 1943-ban. Barjavel művét egyesek a Vichy-Franciaország melletti kiállásként értelmezik, amennyiben a technológiai fejlődés és az általa kiváltott katasztrófa nyomasztó látképével azokat a hagyományos értékeket helyezi szembe, melyeket a Pétain-kormányzat is pajzsra emelt. (Munka, Család, Haza - hogy a rendszer hivatalos mottóját idézzük.) Ez az értelmezés vitatott, senki sem vonná azonban kétségbe Guénon, tőle is főképp A modern világ válsága c. alapmű hatását, mely a pusztulásba vezető szcientizmus elutasításában, majd a romokon létrehozott új társadalom felvázolásában érhető tetten. "Meg kell mondanom, hogy Guénon nagyon nagy hatással volt a gondolkodásom alakulására", mondta egy interjúban maga a szerző, és ez a guénoni ihletettség élesen megkülönbözteti könyvét a többi, vele nagyjából egy időben íródott (orwelli, huxleyi, zamjatyini) disztópiától.

Tovább

Batyskaf Ármin nyaral

 

kis.pngKedves Naplóm!

Semmi különösről nem számolhatok be Neked. Legfeljebb arról a minapi felismerésemről, hogy T. S. Eliot jó nagy hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy April is the cruellest month. Igaz, Eliot (legjobb tudomásom szerint) nem volt balatonfüredi lakos, és nem kényszerült időről-időre egy turisztikailag frekventált területekhez kínosan közel eső Aldiba levonulni, így aztán hogy is tudhatta volna. Hogy minden tekintetben július a legkegyetlenebb. Ilyenkor - már csak azért is, mert egyes, az aktuális társadalmi-kulturális adottságokból fakadó elvárások folytán fokozhatatlanul kedélyesnek és örömtelinek kéne lennie - természetszerűleg boldogtalan az ember:  a mosolyfelismerő funkció riadtan matat sajátos, a ruházkodás, a szórakozási formák, a szociális érintkezés stb. területén korunkban uralkodó viszonyok totális elutasítását tükröző arcszerkezetén. És a zsemlét is olyan zaklatottan bassza a zacskóba, hogy az valamiféle idült kétségbeesést sejtet. Őszre persze majd kiheveri az egészet, és ismét rájön, hogy gyomorgörcsét igazából nem az üdülők, hanem a létezés feltételei okozzák. De addig még dohog eleget.

Tovább