Batiszkáf

Batiszkáf

A szellemi kényelem - Marcel Aymé könyvéről

2017. szeptember 10. - batiszkáf


marcel-ayme-portrait-1929-copie.jpgA Magyarországon is ismert (de nem eléggé ismert!) francia író, Marcel Aymé Le confort intellectuel, vagyis A szellemi kényelem címre hallgató, 1949-ben kiadott esszéjében a nyelvet és a nyelven keresztül a társadalmat szétroncsoló romantikát vizsgálja.

Az esszé dialógusos formában íródott, a párbeszédet rövid bevezető egészíti ki: eszerint a második világháború után, a féktelen tisztogatások idején, a feljelentgetések paranoiás légkörében két úr, két különböző világ és létszemlélet képviselője, a polgár és a művész találkozik egy faluban, ahová a könyörtelen körülmények (előbbi esetében a szénhiány, míg utóbbiéban egy szomszéd meggyilkolásának ügyében rá terelődött, politikai felhangoktól sem mentes gyanú) szorították őket. Monsieur Lepage házába invitálja az írót, aki bizalmatlanságát legyűrve elfogadja a meghívást. Lepage ízlésesen berendezett, kellemesen befűtött szalonjában kezdődik meg napokon át tartó beszélgetésük, habár a „beszélgetés” talán nem egészen pontos kifejezés; valójában a polgár hosszas monológjáról van itt szó, melyet a művész kérdései, közbevetései lendítenek tovább.

„Szeretem a kényelmet, az anyagi és a szellemi kényelmet egyaránt”, adja meg az alaphangot Lepage. Ez a szellemi kényelem nem más, mint a polgárság önvédelmi fegyvere, egyfajta higiénia, mely a társadalom és a rend fenntartásához elengedhetetlen, mely kiszűri a romboló gondolati tendenciákat. Lepage nem kertel: kártékonynak tartja a költészetet, mert egoizmushoz, vad szenvedélyekhez, szélsőséges eszmékhez vezet. „Nem Marx jelentette az igazi fenyegetést”, állítja, „hanem Baudelaire, Delacroix meg a követőik. Marx, még ha feltételezzük is, hogy valóban elolvasták és megértették, egyedül nem lett volna képes rábeszélni a polgárságot az öngyilkosságra, arról nem is beszélve, hogy érvekkel szemben mindig felhozhatunk érveket. Ám egy homályos költemény, egy erőszakos kép, egy szép vers tele árnyakkal meg hullámokkal, egy zavaros harmónia, egy ritka hangzás, egy fennkölt és értelmetlen szó rejtélye úgy viselkednek, mint az alkohol, és olyan érzelmi és gondolati szokásokat honosítanak meg szervezetünkben, melyek értelmi úton nem jutottak volna be.”

A költészet veszélybe sodorja a szellemi kényelmet, mert aláássa a rációt. Lepage azonban különbséget tesz az olyan klasszikus szerzők, mint Corneille, Racine, Chénier és a tizenkilencedik századi romantikusok között: előbbiek tisztán, egyértelműen fogalmaztak, hűek maradtak ahhoz a nyelvhez, amit a közember használt, ezzel szemben a romantikusok öncélúan különféle misztikus árnyalatokkal igyekeztek gazdagítani a kifejezéseket. Számára Baudelaire személyében testesül meg ennek az igyekezetnek minden nyomora: A szépség-et sorról sorra elemezve, a kicsavart értelmű kifejezéseket és az üres költői képeket boncolgatva szemlélteti, hogy a romantika végzetesen eltorzította a szavak jelentését, tragikus módon megrontotta a nyelvet, mely ettől kezdve világos gondolatok helyett csupán ködös érzelmek és illékony benyomások kifejezésére alkalmas.

Lepage ezután szemantikaiayme_celine55.jpg okfejtésbe fog: a bourgeois szó jelentésváltozásait elemzi, azt a folyamatot, mely során a jelzőből, mellyel a nemesek lenézően egy jól behatárolt, általuk (Lepage szerint igaztalanul) szűklátókörűnek tartott társadalmi réteg tagjait nevezték meg, a romantika korában – immár semmilyen konkrét társadalmi valóságra nem utalva – olyan általános emberi tulajdonságok, mint az érzéketlenség, a durvaság, a közönségesség jelölője vált, hogy aztán az ihletett lelkek ezen tulajdonságokat kizárólagosan a polgári léttel azonosítsák. Az osztályharc-ideológia, mondani se kell, további jelentésekkel fokozta a zűrzavart, mely odáig jutott, hogy lehetetlen csak hozzávetőlegesen is meghatározni a szó értelmét, hacsak nem ismerjük annak az embernek a múltját, az ízlését, a politikai nézeteit, aki használja. „És feltűnő, hogy senki sem használja több megvetéssel és annyira végletesen pejoratív értelemben, mint maga a polgárság”, teszi hozzá Lepage, a büszke burzsoá, felpanaszolva osztálya „lassú és fokozatos feloldódását a romantikus irodalomban”, azt, hogy valami morális és művészi önmegvalósítás nevében lemond érdekei és értékei védelméről.

Ezt az önfeladást mutatja be érzékletesen Lepage házvezetőnőjének egyszerre vicces és lesújtó történetén keresztül. A köztiszteletben álló, jómódú Coiffard család, ami nemzedékeken át csak afféle jóindulatú, tisztességes kreténeket mutatott fel, a huszadik század hajnalán szélsebesen kezd el lecsúszni a lejtőn. A ragyogó intellektusú fiatalt, Pierre-t párizsi tanulmányai során elszédíti az avantgárd és a szocializmus forgataga, és bár a champagne-i offenzíva során életét veszti, már jóvátehetetlenül megfertőzte rokonait a romantika vírusával. A világuk alapjaiban elbizonytalanodó, meghasonlott szülők semmiféle ellenállást nem tanúsítanak Pierre testvéreinek hóbortjaival szemben, akik egymásra licitálva, mind abszurdabb mutatványokkal igyekeznek bizonyítani megvetésüket a burzsoázia iránt. Így a modern irodalomtól és a freudi tanoktól elzsongult húg puszta sznobizmusból egy primitív munkással szűri össze a levet, miközben minden erejével a pederasztiára próbálja rábírni szélsőbalos körökben mozgó, a családalapítást elvből elutasító öccsét, aki (miután hagyta elúszni az örökségét) irodalmi légkörre és romantikus borzongásokra vágyakozva a Nemzetközi Brigádokhoz csatlakozik, és a spanyol polgárháborúban leli a halálát. Magára maradt és lerongyolódott nővére szorult helyzetében Lepage-hoz szegődik házvezetőnőül, akivel hosszas vitákat folytatnak a vacsoraasztal fölött. Alig néhány évtized alatt teljes anyagi és morális csőd: a látlelet nem is lehetne sötétebb.

Mindennek az az oka, állapítja meg Lepage, hogy a nyelv semmilyen kézzelfogható valóságra nem utal; amikor „a szókincs elködösül, a kulcsszavak bizonytalanná, a fajsúlyos gondolatok homályossá válnak, az érzékeinkre vagyunk hagyatva; a dolgokat nem megértjük, nem megmagyarázzuk többé, hanem érezzük őket”. Az effajta impresszionizmus öncélúsága az egyéni szeszélyeken túlcsapva a politikán is eluralkodik, mely költészetté lényegül át. Nem véletlen, hogy az egyre-másra feltűnő művészeti irányzatok és a totalitárius ideológiák kéz a kézben járnak. Az egész polgárság szürrealista, véli Lepage, ”egyre csak azon jár az esze, hogy a plafonon mászkáljon, hogy a lábaival beszéljen és hogy biciklikormánnyal táplálkozzon”. Fenségesebbnél fenségesebb eszméket habzsol, minduntalan a forradalmat hajszolja, ami eljuttatná őt a „negyedik dimenzióig”, a művészi kiteljesedéshez. Szürrealisták a kommunisták, szürrealisták Pétain marsall nemzeti forradalmának hívei, és szürrealisták az ellenállók, akik hatalomra jutva ártatlanokat szégyenítenek meg és mészárolnak le: az emberi szenvedés könnyű ecsetvonás csupán a polgári esztéticizmus katartikus víziójában.

avt_marcel-ayme_9504.jpg„Meg kell próbálnunk elképzelni, mit jelentenek a jótársaságbeli emberek számára az olyan szavak, mint hogy proletariátus, tömegek, munkások, népdiktatúra”, jelenti ki Lepage. „De talán már maga is meggyőződhetett róla. Számukra ezek mindenekelőtt költői kifejezések. Ennél fogva egy munkás teljességgel különbözik az átlagos embertől, aki dolgozik. Allegorikus figurává válik, egyfajta Vulcanusszá, aki verítékben, könnyekben és vérben fürödve feszül neki pokoli műhelyekben munkájának, hogy borzongásokat és epikus költészetet gyártson, ami aztán leveszi önt a lábáról. Az ő szemükben a tömegek forrongása nem más, mint valami Parnasszus erőszakos és pompázatos zűrzavara, a nép diktatúráját pedig a költő gyakorolja, aki a népi ihletettség földmélyi régióiból tört fel. Nem túlzok, vagy csak alig. (...) Persze a vagyonos emberek rendelkeznek reális képzetekkel a kommunizmusról, és tisztában vannak azzal, mekkora fenyegést jelent számukra, de ezek csak összefüggéstelen benyomások, gondolatok, melyek nem ragadnak meg eléggé a fejükben, nem kapcsolódnak és fonódnak össze eléggé, hogy létrehozzák a kínzó aggodalomnak azt a szövedékét, melynek minden logikus és emberi számítás szerint gyötörnie kellene őket. Az ige káprázatának, valami kis muzsika bájainak, az esztétikai konformizmus nyomorúságos örömeinek sikerül elfeledni előttük a tényeket. De még ha észhez térnek is, és szembenéznek a kommunizmussal, úgy látják csak azt, mint valami gyönyörűséges wagneri tobzódást, melyben az áldozat szerepe jut majd nekik, és az a könnyű, rémült reszketés, ami néha végigfut a gerincükön, nem von le semmit egy hasonló látomás költészetéből. Olyanok, mint a felhizlalt marhák, akik már a vágóhidat szimatolják, de azért a szarvukra aggatott virágfüzérek illata bűvöli el őket.”

Nagy vonalakban erről szól tehát a Le confort intellectuel. Aymé persze van elég rafinált ahhoz, hogy ne adjon nyíltan igazat egyik szereplőnek sem. Hogyan is adhatna, hiszen alaposan túlrajzolt, már-már karikatúraszerű figurák ezek, mind a szellemi kényelmet abszolutizáló, a költészetet mint közveszélyes izgatószert elátkozó, helyenként igencsak bornírt polgár, mind az összes művész-sztereotípiát felvonultató, üres kliséket hajtogató, zsigerileg gyáva író. Aymé háború utáni állásfoglalásait ismerve (felszólalt a kollaborációval megvádolt írókat, köztük Céline-t sújtó fanatizmus ellen) azonban feltételezhetjük, hogy Lepage - igaz, olykor megmosolyogtatóan túlzó - diagnózisa mögött a szerző gondolatai, fenntartásai, ellenszenvei, félelmei rejlenek.

*

Marcel Aymé magyarul megjelent könyvei:  Csípős ügy (Európa, 1962); Csudapofa (Európa, 1981); A zöld kanca (Európa, 1969; Kriterion, 1974); A faljáró (Európa, 1958; 1970); Nem ér a nevem (Móra, 1964); A hattyúk (Móra, 1978)

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr4812819412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása