Batiszkáf

Batiszkáf

Batiszkáf Top 5

- 12. hét -

2016. március 26. - batiszkáf

 

5. Jan Garbarek Group - Milagre dos Peixes

Jan Garbarek, a besorolhatatlan norvég szaxofonos és csapata egy híres Milton Nascimento-szerzeményt ad elő ezen a drezdai koncertfelvételen. Garbarek a korai Albert Ayler-féle kísérletezéstől kezdve a világzenei hatásokat mutató spirituális jazzen át a Hilliard Ensemble-lal közös gregoriánus kórusmű-feldolgozásokig ezernyiféle műfajban és összeállításban kipróbálta magát; a Milagre dos Peixes remek tolmácsolása bizonyítja, hogy a brazil zene sem idegen tőle.

4. Dorothy Donegan a Main Street Jazz Fesztiválon, 1989

A jazz egyik legszínesebb és legszórakoztatóbb alakja volt Dorothy Donegan, aki az egyedül Art Tatuméhoz mérhető (klasszikusan képzett) virtuozitása ellenére élete végéig nem kapta meg az őt megillető elismerést. Sokak, köztük maga Donegan szerint a nőket érintő előítéletek tehettek erről; valószínűbb azonban, hogy az ok Donegan határtalan exhibicionizmusa és szélsőséges, stílusok és korok között csapongó játéka volt, melyet, ha lehet, gátlástalan viccelődéssel tett még botrányosabbá. Nyilván senki sem a Donegan-életmű körül keresgél, ha a jazz drámai csúcsteljesítményeire kíváncsi, de szórakozásnak tényleg egészen kitűnő végighallgatni egy lemezét, megnézni a fentihez hasonló videókat: szeszélyesen ugrándozik egyik dalról a másikra, a legkülönbözőbb zenei idézeteket szórja el, egy barokk futamról hirtelen stride-zongorázásra vált, belekap egy gospel-jellegű improvizációba, majd a legmodernebb modorban folytatja, zongoristakollégáit parodizálja, a magamutogatást a végtelenségig fokozza, extravagáns, flitteres outfitjében boogie-woogie ütemekre kánkánozik, táncol, hajlong, ironikusan kikacsint a közönségére... Annyi biztos, hogy Donegan megismételhetetlen jelenség - habzó ízléstelenség, metagiccs és ravasz posztmodern sziporkák, kiugró tehetség és komolytalanság érdekes keveréke, valahol Liberace és Keith Jarrett között félúton.

3. Jaki Byard - Family Suite

Jaki Byard művészete sok tekintetben hasonlít Doneganéra, ő is kaméleon volt, mesterien váltogatta a különböző stílusokat, és nagy teret engedett a humornak játékában. Míg azonban Donegan legfőképpen egy entertainer volt (igaz, annak utolérhetetlen), Byard komoly művészi teljesítményt tett le az asztalra: játszott Charles Mingus és Eric Dolphy korszakalkotó lemezein, elkalandozott a free jazz és az avantgárd irányzatok felé, zongoraszóló-felvételei is megkerülhetetlenek. (Személyes kedvencem a nemrég elhunyt Phil Woods fantasztikus Musique du Bois című lemezén való közreműködése.) A fenti, szívhez szóló kompozíció egyes tételeit egy-egy családtagjának dedikálta.

2. Wayne Shorter - Dindi

A világ második legnagyobb élő jazz-zenésze, Wayne Shorter 1969-es, Super Nova című lemezéről származik ez a felvétel. Shorter pályája átmeneti szakaszában járt ekkor, a második nagy Miles Davis-kvintett feloszlása után, de még a fúziós zenében utazó Weather Reporttal aratott sikerek előtt. A darab a bossa nova-mester Antônio Carlos Jobim szerezte Dindi meglehetősen radikális újraértelmezése. Az ütőhangszerek (Chick Corea a doboknál!) és Shorter riadt tülkölése által uralt, kakofón bevezetés után éles váltással Shorter sógornője, Maria Booker klasszikus gitáron kísért gyengéd éneke hangzik fel; azt, hogy mindenestül átérzett előadásról van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Maria a dal végén szó szerint elsírja magát, hüppögését csak a visszatérő perkusszív hangdzsungel nyomja el. Egészen csodálatos feldolgozás. (Shorter egyébként áprilisban kvintettjével koncertet ad a Müpában.)

1. Andrew Hill - Dedication

A toplista végére egy örök kívülálló, Andrew Hill egyik megrendítő darabját választottam. Hill egy csak rá jellemző játékstílust alakított ki, mely a free jazz egyes törekvéseivel mutat rokonságot, ám mégsem torkollik a Cecil Taylor-féle agresszív atonalitásba; ragaszkodik egyfajta bizarr melodikussághoz, miközben mintha szüntelen szeretne kitörni ennek határai közül; épp ez a feszültség rend és káosz között ad olyan sajátos árnyalatot a Hill-féle zenei univerzumnak. Ha már sírás: az eredetileg Cadaver névre hallgató, töményen tragikus hangulatú Dedication rögzítése közben a trombitás Kenny Dorham állítólag elpityeredett, annyira felkavarta a darab, melyet Hill "gyászmenethez illő"-nek szánt; és persze utólag annak tudata is külön melankóliát kölcsönöz az előadásnak, hogy a basszusklarinéton játszó Eric Dolphy néhány hónappal a lemez felvétele után cukorbajban meghalt.

A bejegyzés trackback címe:

https://batiszkaf.blog.hu/api/trackback/id/tr138524014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása